Ferenc pápa beszéde az ENSZ New York-i székházában

Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim!

Az ENSZ főtitkára – a hagyományt követve, mellyel megtisztelve érzem magam – most ismét meghívta a pápát, hogy beszédet mondjon a nemzetek e nagybecsű gyűlése előtt. Ban Ki Mun úr, a saját nevemben és az egész katolikus közösség nevében szeretném kifejezni önnek legőszintébb és legszívélyesebb megbecsülésemet! Köszönöm hozzám intézett kedves szavait is! Köszöntöm továbbá a megjelent államfőket és kormányfőket, a nagyköveteket, a diplomatákat, a köztisztviselőket és az őket kísérő technikai munkatársakat, az ENSZ mostani, hetvenedik közgyűlésének személyzetét, az ENSZ családja minden programjának és ügynökségének személyzetét, továbbá mindazokat, akik valamilyen címen részt vesznek ezen a gyűlésen. Rajtatok keresztül köszöntöm az ezen az összejövetelen képviselt valamennyi nemzet polgárait. Köszönöm mindenkinek az emberiség java érdekében kifejtett erőfeszítését.

Ez az ötödik alkalom, amikor egy pápa meglátogatja az Egyesült Nemezetek Szervezetét. Elődeim: VI. Pál 1965-ben, II. János Pál 1979-ben és 1995-ben, közvetlen elődöm, XVI. Benedek nyugalmazott pápa pedig 2008-ban tett itt látogatást. Ők valamennyien nem spóroltak e szervezetet elismerő szavakkal. Annak a történelmi kornak megfelelő jogi és politikai válasznak tekintették, amelyet a távolságok és határok technológia általi és bármely természetes határnak a hatalom térnyerése általi áthidalása jellemez. Ez egy elkerülhetetlen válasz, minthogy a technológiai hatalom – nacionalista vagy hamisan egyetemes jellegű ideológiák kezében – borzasztó atrocitásokra képes. Egyedül csatlakozni tudok elődeimnek az ENSZ-et érintő elismeréséhez, és újra hangsúlyozom azt a fontosságot, amelyet a Katolikus Egyház tulajdonít ennek az intézménynek, valamint hangsúlyozom az egyháznak ezen intézmény tevékenységeihez főzött reményeit.

Az államok által szervezett közösség történelme – e közösséget a fennállásának hetvenedik évfordulóját ezekben a napokban ünneplő Egyesült Nemzetek Szervezete képviseli – olyan történelem, amelyet jelentős közös sikerek jellemeznek egy olyan korban, amikor az események rendkívüli módon felgyorsultak. Anélkül, hogy kimerítő felsorolást kívánnék adni, megemlíthetjük a nemzetközi jog kodifikálását és fejlődését, az emberi jogok nemzetközi szabályainak megalkotását, a humanitárius jog tökéletesítését, sok konfliktus megoldását, a békét és megbékélést hozó műveleteket, és számos további eredményt az emberi tevékenység nemzetközi vetületének minden szektorában. Mindezen megvalósulás olyan fény, mely ellensúlyozza a vissza nem fogott ambíciók és a kollektív önzés által okozott rendetlenség sötétségét. Az biztos, hogy – jóllehet még sok megoldatlan probléma van – nyilvánvaló, hogy ha nem lett volna mindez a nemzetközi cselekvés, az emberiség nem élte volna túl saját hatalmi lehetőségeinek korlátlan kihasználását. E politikai, jogi és technikai fejlődések mindegyike konkrét megvalósulását jelentik a testvériség eszméjének, és mindegyik eszköz e testvériség egyre nagyobb megvalósulásához.

Ezért fejet hajtok az összes férfi és nő előtt, akik tisztességgel és áldozatosan szolgálták az egész emberiséget ebben a hetven év során. Különösen is szeretnék megemlékezni azokról, akik életüket áldozták a népek békéjéért és megbékéléséért, kezdve Dag Hammarskjöldtől a bármely szinten dolgozó nagyszámú tisztviselőig, akik a békét és megbékélést szolgáló humanitárius missziók során haltak meg.

E hetven év tapasztalata – túl mindazon, amit elértünk – azt bizonyítja, hogy a reform és a korszerűsítés mindig szükséges ahhoz, hogy a felé a végcél felé haladjunk, hogy kivétel nélkül minden ország részt vehessen – tényleges hatékonysággal és egyenlőképpen – a döntések meghozatalában. E nagyobb egyenlőség szükségessége különösképpen is vonatkozik a végrehajtó hatalommal rendelkező szervekre, mint amilyen a Biztonsági Tanács, a pénzügyi szervezetek, valamint a kimondottan a gazdasági válság kezelésére létrehozott csoportok vagy mechanizmusok. Ez segíti majd, hogy csökkenjen mindenféle visszaélés vagy kiuzsorázás, különösen a fejlődő országokkal szemben. A nemzetközi pénzügyi szervezeteknek őrködniük kell az országok fenntartható fejlődésén, valamint annak elkerülésén, hogy az ilyen országokat megfojtó hitelnyújtó rendszereknek rendeljék alá, amelyek ahelyett, hogy a fejlődést mozdítanák elő, nagyobb szolgaságba, kirekesztésbe és függőségbe taszító mechanizmusoknak vetik alá a népeket.


Az Egyesült Nemzetek feladatának – Alapokmánya preambuluma és első cikkeinek alaptételei alapján – a jog tiszteletben tartásának fejlesztését és előmozdítását tarthatjuk, annak tudatában, hogy az igazságosság elengedhetetlen feltétele az egyetemes testvériség eszméje megvalósításának. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a hatalom korlátozása a jog fogalmához bensőleg hozzátartozó gondolat. Megadni mindenkinek a jussát, az igazságosság klasszikus meghatározása szerint, azt jelenti, hogy senkit és semelyik emberi csoportot nem lehet mindenhatónak tekinteni, sem felhatalmazva arra, hogy lábbal tapossa más személyek vagy társadalmi csoportok méltóságát és jogait. A (politikai, gazdasági, katonai, technológiai stb.) hatalom tényleges felosztása a sokféle alany között, valamint a követelések és érdekek szabályozása jogi rendszerének megteremtése a hatalom korlátozását valósítja meg. A mai világban ugyanakkor azt látjuk, hogy sok a hamis jog, ugyanakkor széles szektorok vannak védelem nélkül, leginkább a hatalom rossz gyakorlásának áldozataként: a természeti környezet és a kirekesztett emberek széles tömegei. Ez a két szektor egymással szoros kapcsolatban áll, az uralkodó politikai és gazdasági viszonyok a valóság törékeny részeivé tették őket. Ezért erősen ki kell állnunk jogaik mellett, meg kell erősítenünk a környezet védelmét és véget kell vetnünk a kirekesztésnek.

Mindenekelőtt ki kell jelentenünk, hogy két okból kifolyólag is létezik a „környezetnek joga”, és ez valódi jog. Egyfelől azért, mert mi, emberi lények a környezet részei vagyunk. Közösségben élünk vele, mert maga a környezet támaszt etikai korlátokat, amelyeket az emberi cselekvésnek el kell ismernie és tiszteletben kell tartania. Az ember, akkor is, ha olyan, „korábban ismeretlen képességekkel” van felruházva, amelyek „a fizikai és biológiai szintet meghaladó egyedülállóságra utalnak” (Laudato sì enciklika, 81.), ugyanakkor ennek a környezetnek részét is képezi. Fizikai, kémiai és biológiai elemekből álló teste van, és csak akkor képes életben maradni és fejlődni, ha az ökológiai környezet kedvező számára. A környezetnek okozott bármilyen kár egyben az embernek okozott kár. Másfelől azért, mert az összes teremtménynek, különösen az élőlényeknek, önértékük van, létezésüknél, életüknél, szépségüknél fogva és a többi teremtménytől való függőségükben is értékesek. Mi, keresztények, együtt a többi monoteista vallással, hisszük, hogy a világegyetem a Teremtő szeretetének döntéséből származik, ami lehetővé teszi az embernek, hogy tisztelettel szolgálatába állítsa a teremtést az önmagához hasonló lények java érdekében és a Teremtő dicsőségére, anélkül azonban, hogy visszaélne vele, arra pedig pláne nincs felhatalmazva, hogy lerombolja. Az összes vallási irányzat számára a környezet alapérték (vö. uo., 81).

A környezet kihasználása és tönkretétele ugyanakkor összekapcsolódik a kirekesztés feltartóztathatatlan folyamatával. A hatalom és az anyagi jólét utáni önző és csillapíthatatlan vágy vezet ugyanis mind az anyagi eszközökkel való visszaéléshez, mind a gyengék és az alkalmasságukban korlátozottak kirekesztéséhez, pusztán azon oknál fogva, mert eltérő képességekkel rendelkeznek (fogyatékosság hordozói), továbbá nem rendelkeznek ismeretekkel és megfelelő technikai eszközökkel, vagy a politikai döntéshez nincs kellő képességük. A gazdasági és társadalmi kirekesztés az emberi testvériség teljes tagadása, és súlyos merénylet az emberi jogok és a környezet ellen. A legszegényebbek azok, akik leginkább megszenvedik ezeket a merényleteket három súlyos oknál fogva: a társadalom kivetette őket, kénytelenek kivetettként élni és igazságtalanul nekik kell elszenvedniük a környezettel való visszaélés következményeit. Ezek a jelenségek tartoznak a ma olyannyira elterjedt és öntudatlanul is megszilárdított „kidobási kultúrához”.

A kirekesztésnek és az egyenlőtlenségnek ez a drámai helyzete – világos következményeivel – arra késztet, hogy az egész keresztény néppel és másokkal együtt saját súlyos felelősségemet is tudatosítsam, ezért felemelem a hangom, mindazokéval egyetemben, akik sürgős és hatékony megoldásokat szorgalmaznak. Az „Agenda 2030: Fenntartható Fejlődési Célok” elfogadása a világcsúcson, amely épp ma kezdődik, a remény fontos jele. Bízom abban is, hogy az éghajlatváltozással foglalkozó párizsi konferencia alapvető és hatékony megegyezésekhez vezet majd.

Mindenestre nem elegendőek az ünnepélyesen vállalt kötelezettségek, még ha szükséges lépést jelentenek is a problémák megoldása felé. Az igazságosság klasszikus meghatározásának – melyre korábban utaltam – van egy lényegi eleme, mégpedig az állandó és örökös akarat: Iustitia est constans et perpetua voluntas ius suum cuique tribuendi [Az igazságosság arra irányuló állandó és örökös akarat, hogy mindenki megkapja az őt megillető jogot]. A világ erőteljesen hatékony, gyakorlati, állandó, konkrét lépésekben és közvetlen intézkedésekben megmutatkozó akaratot kér minden kormánytól a természeti környezet megőrzésére és javítására, valamint a társadalmi és gazdasági kirekesztés minél előbbi legyőzésére, hiszen ez utóbbi olyan szomorú következményekkel jár, mint az emberkereskedelem, az emberi szervekkel és szövetekkel való kereskedelem, a gyermekek szexuális kizsákmányolása, a rabszolgamunka – ideértve a prostitúciót –, a drog- és fegyverkereskedelem, a terrorizmus és a nemzetközi szervezett bűnözés. Olyan súlyos helyzetről van szó, és olyan magas az ennek áldozatul eső ártatlan emberi életek száma, hogy el kell kerülnünk annak veszélyét, hogy pusztán hangzatos nyilatkozatokat tegyünk lelkiismeretünk megnyugtatására. Vigyáznunk kell arra, hogy intézményeink valóban hatékonyak legyenek a mindezen csapás ellen folytatott küzdelemben.

A problémák sokasága és összetettsége megkívánja, hogy jól kidolgozott intézkedéseket hozzunk. Ez azonban kettős veszéllyel jár: félő, hogy megrekedünk a jó elhatározások – hosszú- és rövidtávú célok, statisztikai mutatók – hosszú listájának bürokratikus megszerkesztésénél, vagy félő, hogy azt hisszük: egyetlen elméleti és a priori kitalált megoldás majd választ ad az összes kihívásra. Soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy a politikai és gazdasági cselekvés egyedül akkor hatékony, ha óvatos tevékenységként fogjuk fel, melyet az igazságosság örök eszméje vezérel, és amely mindig figyelembe veszi, hogy – a terveket és programokat megelőzően, és azokon túl – a kormányfőkhöz hasonló, konkrét férfiakról és a nőkről van szó, akik élnek, küzdenek és szenvednek, és akik sok esetben arra kényszerülnek, hogy nyomorban, minden jogtól megfosztva éljenek.


Ahhoz, hogy ezek a konkrét férfiak és nők kiszabaduljanak a végletes szegénységből, lehetővé kell tenni számukra, hogy saját sorsuk méltó alakítói legyenek. Az átfogó emberi fejlődést és az emberi méltóság teljes gyakorlását nem lehet rájuk kényszeríteni. Mindegyiküknek magának kell azt felépíteni és megvalósítani, az egyes családoknak, egységben a többi emberrel és igazságos kapcsolatban az összes közeggel, ahol az ember társadalmisága megvalósul – barátok, közösségek, falvak és települések, iskolák, cégek és szakszervezetek, provinciák és nemzetek stb. –, amit elsősorban azáltal lehet biztosítani, hogy tiszteletben tartjuk és megerősítjük a család elsődleges jogát a nevelésre, valamint az egyházak és más társadalmi társulások jogát arra, hogy támogassák a családokat és együttműködjenek velük gyermekeik nevelésében. Az így felfogott nevelés az alapja az Agenda 2030 megvalósításának és a környezet helyreállításának.

Ugyanakkor azoknak, akik kormányoznak, minden tőlük telhetőt meg kell tenniük annak érdekében, hogy mindenki rendelkezzen az anyagi és szellemi létminimummal, hogy méltóságuk hatékonyan megvalósuljon, családot alapíthassanak és tarthassanak fenn, amely mindenféle társadalmi fejlődés alapsejtje. Ennek a feltétlenül szükségesnek anyagi téren három neve van: ház, munka és föld; szellemi téren pedig egy neve: szellemi szabadság, amely magában foglalja a vallásszabadságot, az oktatáshoz való jogot és a többi polgárjogot.

Mindezen oknál fogva a fejlődést célzó új Agenda teljesülésének mércéje, legegyszerűbb és legmegfelelőbb mutatója az lesz, ha ténylegesen, gyakorlatilag és közvetlenül mindenki hozzájut az elengedhetetlen anyagi és szellemi javakhoz, melyek a következők: saját lakás, méltó és kellően megfizetett munka, megfelelő élelem és ivóvíz, vallásszabadság és általánosságban a szellem szabadsága és az oktatás. Ugyanakkor az átfogó emberi fejlődés ezen pilléreinek van egy közös alapja: az élethez való jog, és tágabb értelemben az, amit úgy hívhatunk: magának az emberi természetnek a létezéshez való joga.

A környezeti válság – a biológiai sokféleség nagy részének elpusztításával együtt – veszélybe sodorhatja magának az emberi fajnak a fennmaradását. A világgazdaság felelőtlen, egyedül a nyereség- és hatalomvágy vezérelte rossz irányításának olyan baljós következményei vannak, amelyek komoly felszólítást jelentenek, hogy elgondolkodjunk az emberről: „Az ember nem pusztán önmagát létrehozó szabadság. Az ember nem önmaga hozza létre önmagát. Az ember szellem és akarat, de természet is.” (XVI. Benedek: Beszéd a Német Szövetségi Képviselőház [Bundestag] előtt Berlinben, 2011. szeptember 22.; idézet a Laudato si’ enciklikában, 6.). A teremtés kárt szenved, „ha mi magunk vagyunk a végső mérce […]. A teremtett világ eltékozlása akkor kezdődik, amikor már nem ismerünk semmilyen tekintélyt magunk felett, hanem csak saját magunkat látjuk” (XVI. Benedek: Beszéd a Bolzano-Bressanone egyházmegye papságához, 2008. augusztus 6.; idézet uo.). Ezért a környezetvédelem és a kirekesztés elleni küzdelem megköveteli az emberi természetbe írt erkölcsi törvény elismerését, mely magában foglalja a férfi és nő természetbe alapozott megkülönböztetését (vö. Laudato sì enciklika, 155.), valamint az emberi élet feltétlen tiszteletét annak minden szakaszában és dimenziójában (vö. uo., 123., 136.).

Néhány áthághatatlan természetes erkölcsi korlát elismerése nélkül és az átfogó emberi fejlődés említett pilléreinek azonnali megvalósítása nélkül azt az eszményt, hogy „megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól” (az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, Preambulum) és „hogy előmozdítjuk a szociális haladást és a nagyobb szabadság mellett az életfeltételek javítását” (uo.), az a veszély fenyegeti, hogy hiú ábránd marad, vagy ami még rosszabb, üres szavak maradnak, melyek ürügyül szolgálnak bármilyen visszaéléshez és korrupcióhoz vagy ideológiai gyarmatosítás előmozdításához azáltal, hogy a népek identitásától idegen, rendellenes és végeredményben felelőtlen életmodelleket és életstílusokat kényszerítenek rájuk.

A háború az összes jog tagadása és drámai támadás a környezet ellen. Ha hiteles átfogó emberi fejlődést kívánunk lehetővé tenni mindenkinek, akkor fáradhatatlanul folytatnunk kell elköteleződésünket amellett, hogy elkerüljük a háborút a nemzetek és népek között.

E cél érdekében biztosítani kell a jog megkérdőjelezhetetlen uralmát, a fáradhatatlan igyekezetet, hogy tárgyalóasztalhoz üljünk, megfelelő hivatalokhoz és bírósághoz forduljunk, miként azt az Egyesült Nemzetek Alapokmánya – igazi alapjogi norma – javasolja. Az Egyesült Nemzetek fennállásának hetvenéves tapasztalata, de különösképpen a harmadik évezred első tizenöt évének tapasztalata megmutatja mind a nemzetközi szabályok teljes alkalmazásának hatékonyságát, mind nem teljesítésük eredménytelenségét. Ha tiszteletben tartjuk és áttetszően, őszintén, hátsó szándékok nélkül alkalmazzuk az Egyesült Nemzetek Alapokmányát mint az igazságosság kötelező vonatkozási pontját és nem mint kétes szándékok elleplezésére szolgáló eszközt, elérjük majd a béke eredményeit. Ha ellenben a normát egyszerű alkalmazandó eszköznek tartjuk, ha az kedvező nekünk, de kerülendőnek, amikor kedvezőtlen, akkor kinyílik Pandóra szelencéje, mindenféle fékezhetetlen erővel, melyek súlyosan károsítják a védtelen népeket, a kulturális környezetet és a biológiai környezetet is.


A preambulum és az első cikkek az Egyesült Nemzetek Alapokmányában megnevezik a nemzetközi jog felépítésének alapjait, melyek a követezők: a béke, a vitás kérdések békés megoldása és a nemzetek közötti baráti kapcsolatok. E kijelentésekkel szöges ellentétben áll és a gyakorlatban ezt tagadja a fegyverek terjesztésére irányuló mindig meglévő tendencia, különösen a tömegpusztító fegyvereké, mint amilyenek az atomfegyverek lehetnek. Az egymás elpusztításával – és feltehetőleg az egész emberiség elpusztításával – való fenyegetésre alapozott etika és jog ellentmondásos, és az Egyesült Nemzetek egész felépítésének meghazudtolása, inkább már „Félelemből és bizalmatlanságból Egyesült Nemzetekről” kellene beszélnünk. Olyan világ mellett kell síkraszállnunk, amelyben nincsenek atomfegyverek, és hiánytalanul alkalmaznunk kell az atomsorompó-egyezményt, annak betűje és szelleme szerint, és ezen eszközök teljes betiltása felé kell haladnunk.

A nukleáris kérdésben nemrégiben megkötött egyezmény az egyik érzékeny ázsiai térségben és a Közel-Keleten a jó szándékú politika és a jog lehetőségének bizonyítéka, az őszintén, türelemmel és kitartással művelt politikáé. Kifejezem azon kívánságomat, hogy ez az egyezmény tartós, hatékony legyen, és meghozza a remélt gyümölcsöket minden érintett fél együttműködésével.

Ezzel kapcsolatban nem hiányoznak a súlyos bizonyítékok a nemzetközi közösség tagjai között nem egyeztetett politikai és katonai beavatkozások negatív következményeire. Ezért – bár jó lenne, ha nem kellene megtennem – muszáj megismételnem többször is megfogalmazott felhívásomat az egész Közel-Kelet, Észak-Afrika és más afrikai országok fájdalmas helyzetére vonatkozóan, ahol a keresztényeket – együtt más kulturális vagy etnikai csoportokkal, illetve a többségben lévő vallás azon tagjaival is, akik nem engedik, hogy behálózza őket a gyűlölet és az őrület – arra kényszerítették, hogy tanúi legyenek istentiszteleti helyeik, kulturális és vallási örökségük, házaik és vagyonuk lerombolásának, és az elé a választási lehetőség elé állították őket, hogy vagy elmenekülnek, vagy a jó és a béke melletti kiállásukért életükkel vagy rabszolgasorssal fizetnek.

Mindezeknek komoly lelkiismeret-vizsgálatra kell szólítaniuk azokat, akik a nemzetközi ügyek vezetésének felelősségét viselik. Nemcsak a vallási vagy kulturális üldözés eseteiben, hanem minden konfliktushelyzetben, mint amilyen Ukrajnában, Szíriában, Irakban, Líbiában, Dél-Szudánban és a Nagy-tavak térségében – a részleges érdekeket megelőzően, még ha azok jogosak is – konkrét arcok vannak. A háborúkban és a konfliktusokban személyek vannak, testvéreink és nővéreink, férfiak és nők, fiatalok és öregek, kisfiúk és kislányok, akik mind sírnak, szenvednek és meghalnak. Emberi lények, akik kidobásra ítéltetnek, miközben semmi mást nem teszünk, mint problémákat, stratégiákat és vitákat veszünk sorra.

Miként az Egyesült Nemzetek főtitkárának 2014. augusztus 9-én írt levelemben kértem: „az emberi méltóság legelemibb felfogása [megkívánja] a nemzetközi közösségtől, különösen a nemzetközi jog szabályain és mechanizmusain keresztül, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az etnikai és vallási kisebbségek elleni további rendszeres erőszakos cselekmények megállítására és megelőzésére”, továbbá az ártatlan népek megvédésére.

Ugyanebben az összefüggésben szeretnék megemlíteni egy másik konfliktustípust, amely nem mindig ilyen nyilvánvaló, de amely csendesen milliók halálához vezet. Sok társadalom egy másfajta háborút vív a drogkereskedelem ellen. Ez egy „elviselt” és gyengén megharcolt háború. A drogkereskedelem – természeténél fogva – összekapcsolódik az emberkereskedelemmel, a pénzmosással, a fegyverkereskedelemmel, a gyermekbántalmazással és a romlás, a korrupció más formáival. A korrupció behálózza a társadalmi, a politikai, a katonai, a művészeti és a vallási élet különböző szintjeit, sok esetben egy párhuzamos struktúrát létrehozva, ami veszélybe sodorhatja intézményeink hitelességét.

Azzal kezdtem beszédemet, hogy megemlékeztem elődeim látogatásairól. Most különösen is szeretném, hogy szavaim folytassák VI. Pál beszédének befejező szavait, melyeket pontosan ötven évvel ezelőtt mondott el, mégis örök értékük van: „Eljött az óra, amikor meg kell állnunk, ez az elmélyülés, az újragondolás, mintegy az imádkozás ideje: újra kell ugyanis gondolnunk közös eredetünket, történelmünket, közös sorsunkat. Soha […] nem volt ilyan szükséges az ember erkölcsi tudatának felszólítása, [minthogy] a veszély nem is a fejlődésből, nem is a tudományból származik: sőt ezek, ha jól használjuk őket, az emberiséget fenyegető sok problémát meg tudnak oldani” (Beszéd az államok képviselőihez, 1965. október 4.). A többi között kétségtelenül ott van az emberi zsenialitás, amely jól használva segíthet megoldani a környezeti pusztulás és a kirekesztés súlyos kérdéseit. Folytatom VI. Pál szavaival: „Az igazi veszély az emberben rejlik, aki egyre hatalmasabb eszközök birtokosa, olyan eszközöké, amelyek képesek a rombolásra, de a legnemesebb vívmányokra is!” (uo.).


Az összes ember közös otthonának továbbra is az egyetemes emberiség helyes felfogásának és minden egyes emberi élet szentsége tiszteletben tartásának alapján kell nyugodnia: szent az élete minden férfinak és nőnek, a szegényeknek, az időseknek, a gyermekeknek, a betegeknek, meg nem születetteknek, a munkanélkülieknek, a magukra hagyottaknak, és azoknak, akiket kidobhatónak ítélnek, mert csak valamelyik statisztika számainak tekintik őket. Az összes ember közös otthonának a teremtett természet bizonyos szentségének felfogásán is kell nyugodnia.

Ez a felfogás és tisztelet magasabb fokú bölcsességet igényel, olyat, amely elfogadja a transzcendenciát, lemond egy mindenható elit építéséről, és megérti, hogy az egyéni és kollektív élet teljes értelme a többiek érdekmentes szolgálatában, valamint a teremtés okos, tisztelettudó, a közjót szolgáló felhasználásában áll. Megismételve VI. Pál szavait: „A modern társadalom épületének olyan szellemi-lelki elveken kell nyugodnia, amelyek nemcsak megtartani, hanem megvilágosítani és éltetni is képesek azt” (uo.).

Gaucho Martín Fierro, szülőföldem irodalmának egyik klasszikusa így énekel: „A testvérek legyek egyek, mert ez az első törvény. Valódi egység legyen köztük minden időben, mert ha veszekednek egymással, a kívülállók felfalják őket.”

A mai látszólag egységes világ egyre nagyobb mértékű társadalmi szétaprózódást tapasztal meg, ami veszélybe sodorja a „társadalmi élet egész alapját”, s így „egymásnak esünk saját érdekeink védelmében” (Laudato sì enciklika, 229.).

A jelen kor arra hív minket, hogy olyan tevékenységeket helyezzünk előtérbe, amelyek új dinamizmusokat képesek elindítani a társadalomban, és fontos, pozitív történelmi eseményeket eredményezhetnek (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 223.).

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy „néhány teendőt” a jövőre halasszunk. A jövő kritikus és globális döntéseket kíván tőlünk a világban előforduló konfliktusok tekintetében, amelyek növelik a kirekesztettek és a nélkülözők számát.

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének – és minden megvalósulásának – dicséretes nemzetközi jogi felépítése – mely jobbá tehető, mint bármely emberi, ugyanakkor szükséges mű – a biztos és boldog jövő záloga lehet az elkövetkező nemzedékek számára. Az lesz, ha az államok képviselői félre tudják tenni részleges érdekeiket, ideológiáikat, és őszintén a közjó szolgálatára törekszenek. Kérem a mindenható Istent, hogy így legyen, és biztosítalak benneteket támogatásomról és imámról, valamint a Katolikus Egyház minden tagjának támogatásáról és imáiról, hogy ez az intézmény, minden tagállama és minden egyes tisztviselője mindig hatékony szolgálatot nyújtson az emberiségnek, olyan szolgálatot, amely tiszteletben tartja a különbözőséget, és a közjó érdekében képes kihozni minden népből és minden polgárból a legjobbat.

A Mindenható áldását, békét és jólétet kívánok mindnyájatoknak és népeiteknek!

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: News.va

Magyar Kurír