Ferenc pápa beszélgetése a Rómában tanuló papnövendékekkel és papokkal (I. rész)

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a beszélgetés első részének fordítását.

Kedves bíboros urak, püspök urak, kedves papok!

Először is, elnézést kérek a késésért: tényleg elnézést kérek! A probléma az, hogy a mai egy rendkívül sűrű nap volt, két köztársasági elnök is meglátogatott. Ez az oka a késésemnek. Olyan időszak ez, amikor nem könnyű várakozni, mert ilyenkor a gyomor kezd jelezni. Kezdjünk bele!

Amikor beléptem, rögtön láttam: a papi életállapot hatalmas emlékműve áll előttem! Mivel tényleg nagyon sokan vagytok, ilyen sok pap együtt, öröm ezt látni! Kezdjünk hát bele!

Első kérdés
Szentatya, szeretném tanácsát kérni a fiatal papok lelkivezetésével kapcsolatban. A papok számára könnyű dolog, hogy világi hívők, szerzetesnők és még képzésben lévők [pap- és szerzetesnövendékek] lelkivezetői legyenek. Véleményem szerint azonban a papoknak nehéz lelkivezetést kérni paptestvéreiktől. Mit tanácsolna a papoknak, különösen a fiataloknak, hogyan keressék ezt a lelki segítséget a képzésükhöz? Köszönöm!

Ferenc pápa
Először is köszönöm az érdeklődéseteket, 205 kérdést tettetek fel! Ha lesz időnk, akkor tíz kérdésre kerítünk sort, mert ez egy kicsit sok!

Köszönöm, Dominique! A probléma a lelkivezetéssel az – manapság kevésbé „irányító” kifejezést használunk, a „lelki kísérés”-t, amely tetszik nekem. Vajon a lelkivezetés, a lelki kísérés egyáltalán kötelező-e? Nem, nem kötelező, de ha nincs valaki, aki segít járni, akkor el fogsz esni, és zajt csapsz. Néha fontos, hogy legyen valaki, aki ismeri az életünket, és nem szükséges, hogy a gyóntatónk legyen az; néha ez működik, de a lényeg az, hogy ez két különböző szerep. Azért mész a gyóntatóhoz, hogy megbocsássa a bűneidet, és úgy mész, hogy előtte számbaveszed a bűneidet. Azért mész a lelkivezetőhöz, hogy elmondd neki a szívedben zajló dolgokat, a lelkedben zajló mozgásokat, az örömöket, a haragot, mindazt, ami benned zajlik. Ha csak a gyóntatóddal van kapcsolatod, de nincs lelkivezetőd, akkor nem tudsz fejlődni, nem fog működni a dolog. Ha csak a lelkivezetőddel, a lelki kísérővel tartasz kapcsolatot, és nem mész el meggyónni a bűneidet, az sem működik. Ez két különböző szerep, és a lelkiségi iskolákban, például a jezsuita iskolában,

Szent Ignác azt mondja, hogy jobb különbséget tenni köztük, egyvalaki legyen a gyóntató, és másvalaki a lelkivezető. Néha ugyanaz, de ez két különböző dolog, amit talán ugyanaz a személy csinál, mégis két különböző dolog.

Másodszor. A lelkivezetés nem külön a papsághoz tartozó karizma, hanem a keresztségből fakadó karizma. A lelkivezetést végző papok nem azért rendelkeznek a karizmával, mert papok, hanem mert laikusok [Isten népéhez, görögül a laoszhoz tartozók], mert meg vannak keresztelve. Tudom, hogy vannak a Kúrián belül egyesek, talán néhányan közületek, akiknek a lelkivezetője egy szerzetesnővér, aki kiváló, a Gergely-egyetemen (Gregoriana) tanít, kiváló lelkivezető. Menj csak hozzá, nem probléma, ő egy spirituális bölcsességgel rendelkező nő, aki tudja, hogyan kell irányítani. Biztos vannak olyan mozgalmak is, amelyeknek van egy-egy bölcs laikus férfi vagy női tagja. Azért mondom ezt, mert ez nem papi karizma. Lehet pap a lelkivezető, de ez nem kizárólag papi feladat. Hogy valaki lelkivezető legyen, az nagy felkentséget igényel. Ezért a kérdésedre azt mondanám: először is legyél biztos benne, hogy szükséged van kísérésre, mindig. Mert az a személy, akit nem kísérnek az életben, az „gombákat” termel a lelkében, olyan gombákat, amelyek aztán háborgatnak téged. Betegségek, szennyes magányok, annyi rossz dolog. „Szükségem van kísérésre.” Tisztázni kell a dolgokat.

Meg kell keresni a lelki érzelmeket, valakit, aki segít megérteni őket, mit akar az Úr ezzel, hol van a kísértés…

Találkoztam olyan teológushallgatókkal, akik nem tudták megkülönböztetni a kegyelmet a kísértéstől; szükségem van valakire, aki kísér. És ezt nem szükséges minden héten megtenni, nem, elég havonta, kéthavonta egyszer, amikor van mit megbeszélni vele. De ezeknek a dolgoknak világosaknak kell lenniük.

Hogyan találsz lelkivezetőt? Légy óvatos, látsz valakit, aki vonz téged a beszédmódja miatt, vagy akiről hallottál ettől-attól. Keress lelkivezetőt, de az elmondottak szerint. Fontosnak tartom: megkülönböztetni a gyóntatótól, ez két különböző szerep; ez egy laikus karizma, végezheti pap, püspök, egy nő, egy laikus férfi is; és akkor keresd meg azt a személyt, aki bizalmat ébreszt benned, és lelkileg, spirituálisan rokonszenves. Ez nagyon fontos, ti jól értitek, mit jelent ez, ez az összehangoltság, mely nagyon sokat segít.

Nem tudom, válaszoltam-e. Ez fontos dolog. Amit most mondok, legalább arra szolgáljon, hogy egyikőtök se maradjon mostantól lelkivezetés, lelki kísérés nélkül, mert nem fogtok jól fejlődni, ezt tapasztalatból mondom. Világos? Mindenki számára világos? Rendben. Menjünk tovább!

Második kérdés
Szentatya, segítene nekünk megérteni, hogyan lehetünk a papi szolgálatban hidak a hit világa és a tudomány világa között? Milyen konkrét tanácsot tudna adni nekünk, akiknek a lelkipásztori gyakorlatban az a feladatunk, hogy elősegítsük a párbeszédet, és semmiképpen sem az ellentétet e két terület között. Köszönöm!

Ferenc pápa
Fontos, hogy ne tagadjuk a tudomány szerepét. Az előrehaladó tudomány, a kutatást végző tudomány is fontos, nagyon fontos. És az embereknek, akik tanulnak, de még ha nem is hivatásos kutatók, minden embernek, gondoljunk csak az egyetemi hallgatókra,

mindannyiunknak nyitottnak kell lennünk a diákokat nyugtalanító kérdésekre.

Először is azt mondanám, hogy hallgassuk meg őket, legyünk nyitottak a kérdésfeltevésekre.

Ha a kérdésfeltevés útját követed, akkor megkérdezed magadtól: hogyan lehetséges ez? És ismételten megkérdezed. És nem adsz olyan válaszokat, amilyeneket régen használtak azokban a könyvekben, amelyekben összegyűjtötték az Egyházzal, a hitünkkel szembeni összes nehézségre adott válaszokat. Ezek a válaszok semmit sem érnek, tisztán elméleti jellegűek, és nem tudjuk őket olyan válaszokként kínálni, amelyek megfelelnek az adott szakterületen tanuló egyetemi hallgatók színvonalának.

Emberhez méltó, az ember színvonalához méltó választ kell adnunk, és ez szerintem nagyon fontos: széles, tágas horizontokon gondolkodni…

És lehet azt mondani: „Én ezt nem tudom, de te gondolkodj el rajta...; a hit ezt tanítja, ezen a ponton a következő horizontok nyílnak, nézd meg…” Mindig nyitottan, és vezetni őt. Azt is mondhatod: „Nem tudom, mit válaszoljak, de menj, és keresd meg ezt a személyt, ezt a férfit, ezt a nőt, ezt a papot, aki ennek a témának a szakértője, ő el tudja neked magyarázni.” Sose csukd be az ajtót, sose csukd be! Még akkor sem, ha olyan kérdésekkel fordulnak hozzád, amelyekről úgy sejted, hogy nem állnak összhangban az erkölcsösséggel; ha tudsz válaszolni, válaszolj; ha nem tudsz válaszolni, keress valakit, aki tud, és mondd: „Beszélhetsz ezzel, azzal.” De mindig nyitottan, mindig nyitottan! Mert

a védekező magatartás lezárja a párbeszédet, bezárja az ajtót. Nyitottan: „Igen, érdekes…”

A legtöbb dologra azért tudunk válaszolni, mert ismerjük őket. Amikor az egyetemi hallgatók kételyekkel fordulnak hozzátok, adok egy tanácsot: amikor az egyetemről hoznak nektek egy kétséget, például egy hallgató – talán ez a terület adja a legtöbb munkát –, ha tudtok, válaszoljatok egy másik kétellyel, és így óvatosak maradtok, ugyanazt a gesztust teszitek feléje, amelyet ő tesz nektek, hogy ne érezze magát túl magabiztosnak.

„Te ezt kérdezed tőlem, rendben, de te ezzel hogy állsz?” Ezt Jézus gyakran alkalmazta, látjuk az evangéliumban. Egy csapdát tartalmazó kérdésre Jézus egy másik kérdéssel válaszolt, és a beszélgetőpartnerét az intellektuális út közepén hagyta. Fontos, hogy így válaszoljunk, vagy ha nem tudunk, akkor irányítsuk egy olyan személyhez, aki tud válaszolni az adott tudományos problémára, amely ellentétes a hittel, és amelyre én vélhetőleg nem tudok válaszolni. Azt hiszem, a legtöbb esetben tudunk válaszolni.

De – ez mindig csak tanács, melyet nektek adok – ne válaszoljatok a „levegőbe”, hanem: én válaszolok neked, aki felteszed a kérdést. Ha te megkockáztatod ezt a kérdést, akkor ezt mondom neked. Jézus ezt tette. Amikor például szombaton gyógyított, azt mondta: „És te mit teszel? Te nem oldod el tehenedet, hogy megitasd szombaton?” (vö. Lk 13,15). Rávezette őket, hogy ugyanabban a kérdésben ellentmondás van. Amikor komoly tudományos dolgokról van szó, amelyek meghaladják lehetőségeinket, mondjuk el, amit tudunk és amit nem tudunk; és mondjuk azt: „Erről olyasvalakit kell megkérdezned, aki jobban ért ehhez a tudományhoz.”

Alázatosnak kell lennünk, hinni nem azt jelenti, hogy mindenre tudjuk a választ. A hitvédelemnek az a módszere már nem működik, az egy anakronisztikus módszer.

A hit, a Jézus Krisztusban való hit kegyelme azt jelenti, hogy úton vagyunk. Fontos, hogy a másik ember megértse, hogy úton vagy, hogy nem tudsz minden kérdésre minden választ. Volt idő, amikor az apologetikus teológia volt divatos, és voltak könyvek, amelyekben összegyűjtötték a védekezés kérdéseit és válaszait. Gyerekkoromban ez volt a védekezés módszere. Ezek kész válaszok, némelyik jó, némelyik zárt, de a párbeszédre nem jók. „Hallottad ezt? Válaszoltam neked, én nyertem.” Nem, ez nem működik. Mindig nyitott párbeszéd kell a tudománnyal! Mondjuk azt: „Nem tudom ezt elmagyarázni neked, de menj el ezekhez a tudósokhoz, ezekhez az emberekhez, akik talán segíteni tudnak neked.

Kerüljétek el a vallás és a tudomány szembeállítását, mert ez rossz szellem, ez nem az emberi fejlődés igazi szelleme. Az emberi fejlődés elősegíti a tudomány előrehaladását, és megőrzi a hitet is.

Harmadik kérdés
Kedves Ferenc pápa, római készülésünk idején hogyan élhetjük meg szolgálatunkat anélkül, hogy elveszítenénk a „juhok szagát”, mely a papi szolgálatunkhoz tartozik? Köszönöm!

Ferenc pápa
Mind azok számára, akik tanulnak, mind azok számára, akik a Kúrián dolgoznak, vagy valamilyen [központi] munkát végeznek, a spirituális egészség szempontjából nem jó, ha nincs kapcsolatuk Isten szent népével, ha nincs papi érintkezésük másokkal. Ezért azt tanácsolom, sőt, azt mondom a prefektusoknak [a dikasztériumok vezetőinek], hogy ha valaki nem végzi ezt a szolgálatot szombatonként és vasárnaponként, egy plébánián vagy bárhol, akkor figyeljenek rá, és biztassák, hogy csinálja; ha pedig nem hajlandó rá, akkor figyeljenek oda, és majd beszéljünk róla.

Fontos fenntartani a kapcsolatot az emberekkel, Isten hívő népével, mert Isten népe felkentséggel rendelkezik: mert ők a juhok, és, ahogy te mondtad, el lehet veszíteni a juhok szagát.

Ha eltávolodsz tőlük, akkor egy elméleti szakember leszel, egy jó teológus, jó filozófus leszel, egy kiváló kuriális munkatárs, aki mindenfélét csinál, de elveszted a képességedet, hogy érezd a bárányok szagát. Sőt, a lelked elveszíti azt a képességét, hogy a bárányok szaga felébreszthesse.

Ezért tartom fontosnak – azt mondanám, szükségesnek, sőt kötelezőnek –, hogy mindannyiatoknak legalább heti egy lelkipásztori tapasztalata legyen.

Egy plébánián, egy fiú- vagy leányotthonban, vagy öregek otthonában, bárhol, de legyen Isten népével való kapcsolat. Ezt nyomatékosan kérem. És azt mondom a prefektusoknak: nézzétek meg, van-e valaki, aki ezt nem teszi: nem azért, hogy megbüntessétek, hanem hogy beszéljetek vele, mert ez fontos, és elveszít egy nagy erőt, elveszíti a papi élet egyik nagy erejét.

Szeretek a papoknak a „négy közelségről” beszélni. Közelség Istenhez: imádkozol? Közelség a püspökhöz: milyen a közelséged a püspökhöz? Te is azok közé tartozol, akik a püspökről pletykálnak, vagy „minél távolabb van, annál jobb”? Vagy közel állsz a püspökhöz, és elmész vitatkozni vele? Harmadszor: közelség köztetek. Érdekes, ez az egyik dolog, amit mind a szemináriumokban, mind a papok között tapasztalhatunk: a papok közötti igazi testvéri közelség hiánya. Igen, mindannyian nagyon mosolyognak [amikor együtt vannak], de aztán elmennek, és klikkekben kritizálják egymást. Ez nem közelség, ez a testvériség hiánya. És a negyedik: az Isten népéhez való közelség.

Ha nem vagy közel Isten népéhez, akkor nem vagy jó pap. Ezt a közelséget a papi szolgálaton keresztül tartjuk fenn és gyakoroljuk – ebben az esetben heti rendszerességgel.

Negyedik kérdés
Jó napot kívánok, Szentatya! A pap Isten emberek iránti szeretetének egyik jele. Sajnos azonban ez a jel sokszor eltorzul a hiányosságaink miatt. Szentatya, hogyan találjuk meg az egyensúlyt a hiányosságainkkal szembeni irgalom megtapasztalása és az erény megélésére és az életszentség elérésére való törekvés között? Ön szerint melyek azok a legsürgetőbb szempontok a szemináriumi képzésben, amelyeket hangsúlyozni kell és figyelembe kell venni, hogy a mai papnövendékek, de a holnapiak is, válaszolni tudjanak Isten hívására?

Ferenc pápa
Köszönöm. Két különböző dolog van abban, amit mondtál. Először is használtál egy olyan szót, amelyet nem szeretek. Nem szemrehányásképpen mondom neked, csak én nem szeretem.

Ez a szó az „egyensúly”. Az élet nem egyensúly, barátaim, nem egyensúly.

És ha találsz valakit, aki azt gondolja: „tökéletesen kiegyensúlyozott vagyok”, erre azt mondom: semmi sem vagy! Mert az egyensúly, azt hadd csinálja az, aki a cirkuszban dolgozik, az egyensúlyozó művész, a kötéltáncos.

Az élet viszont állandó egyensúlyhiány, mert az élet úton járás és találás, nehézségeket találunk, és jó dolgokat találunk, amelyek előre visznek, és ezek mindig egyensúlytalanságot okoznak.

Sőt, ha gyakorlatokat kell végezned, igaz, szükséged van egyensúlyra a gyakorlathoz, de fontos, hogy ne hiányozzon az érzelmi bevonódás sem, mondjuk így, amely kiegyensúlyoz téged az egyik és a másik oldalon, és így azt mondhatod: „Ezen az oldalon érzem magam.” De az egyensúly az életben egyensúlyt jelent a bűnbocsánat és a bűnnel szembeni irgalom megtapasztalásával is. Hála Istennek, hogy bűnösök vagyunk, barátom, és hála Istennek, hogy hetente vagy kéthetente el kell mennünk – én kéthetente megyek – a gyóntatóhoz, hogy megbocsássa bűneinket. És ez egy nagy egyensúlytalanság, mely alázatra vezet.

A keresztény élet folyamatos úton járás, elesés és felállás. Úton járás egy kicsit magunkban, egy kicsit másokkal: nincs előre megírt útiterv.

Persze, feltesszük a gps-t az autóra, és már mehetünk is. Vannak tanácsok az imára és azokra a dolgokra vonatkozóan, amelyek segítenek a fejlődésben. Ez az egyensúlyhiány. Sőt, az ellenkezőjét mondanám: azt kell keresnünk, hogyan éljünk egyensúlyhiányban, a napi egyensúlyhiányban. Ne féljünk az egyensúlytalanságtól: emberek vagyunk. És az egyensúlytalanságban végezzünk megkülönböztetést. Egy „kiegyensúlyozott” ember nem képes a megkülönböztetésre, mert nincsenek mozgások a lelkében. Az egyensúlytalanságban vannak olyan Istentől jövő indítások, amelyek meghívnak valamire, valami jó megtételére, bűnbe esés utáni felállásra…

Ha megtanulod, hogyan élj az egyensúlytalanságban: akkor egy újfajta egyensúlyt fedezel fel. Dinamikus egyensúlyt mondanék, amit nem én tarthatok fenn: az Úr tartja fenn.

A Lélek kenetével segít előrehaladni. Ennyit az egyensúly és az egyensúlyhiány kapcsán.

Nézzük a képzést a szemináriumokban. Úgy vélem, itt a bíboros [a Klérus Dikasztériumának prefektusa] nálam jobban tud beszélni a szemináriumokról, mert a dikasztériumban szakemberek vannak. Azzal kezdeném, hogy a szemináriumnak egy bizonyos számú szeminaristából kell állnia, akik együtt „közösséget” alkotnak. [Mondhatná valaki:] „Nem, mi öten vagyunk az egyházmegyében”: ez nem szeminárium, ez egy plébániai mozgalom.

A szemináriumnak egy nagyobb, mérsékelt számnak kell lennie: huszonöt-harminc fő.

Ha kétszázan vannak, akkor kis közösségekre kell osztani, hogy egy emberi létszámú csoport, emberléptékű közösség legyen, ez fontos. A nagylétszámú szemináriumok – háromszázan, mindenki együtt – már nem működnek! Egy másik korszak kifejeződései voltak. Nem, együtt dolgozó kis közösségekre van szükség, egy nagyobb közösségbe illeszkedő kis közösségekre.

A papnövendékek képzése: a szeminaristáknak jó spirituális képzésben kell részesülniük. „Szemináriumban élek, filozófiát, teológiát tanulok…” Rendben, de a lelkiséggel mi van? Mindenekelőtt jó lelki képzésre van szükség. A propedeutikus (kezdő) évben is. A proepedeutikus év célja manapság az, hogy a papnövendékek hozzászokjanak a lelki megkülönböztetéshez, a lelki képzéshez, a lelki tudományokhoz. Másodszor, komoly szellemi, intellektuális képzést kell kapniuk. Ez nem azt jelenti, hogy eszmék mestereivé kell válniuk, nem. Hogy megtanulnak érvelni, és hogy megszerzik az alapvető teológiai ismereteket, az biztos, ebben nyugodt vagyok, a teológiai alapképzés négy évig tart. Persze fontos, hogy ezeket tudják. De az is fontos, hogy párhuzamosan jó lelki képzést kapjanak. Ezért van szükség néha arra, hogy kisebb szemináriumi közösségeket összevonjanak, hogy legyenek megfelelő tanárok és nevelők. Eddig a spirituális és a szellemi, intellektuális képzést említettem. Most kiegészítem: közösségi képzés.

Kis csoportokban éljenek, igen, de közösségi életben, meg kell tanulniuk közösségben élni, hogy később ne essenek egymás kritizálásának a hibájába, hogy a papi testületen belül ne klikkesedjenek, és így tovább.

Ezt az ember a szemináriumban tanulja meg. Aztán ott az apostoli élet. Minden szemináriumnak megvan a maga gyakorlata arra, hogy a papnövendékek apostoli szolgálatot lássanak el. Hétvégén általában plébániákra járnak: ez nagyon fontos, mert az apostoli élet megadja ezt a képességet is, „a juhok szagát”, amelyről beszéltél. Képessé tesz arra, hogy elhelyezd magad a valóságban. És lehet, hogy épp egy neurotikus plébánoshoz kell menned, egy olyan plébániára, ahol problémák vannak, és majd meglátod, hogyan tudod ezt kezelni. És az emberek a plébániákon, ahová jártok, néha jobban ismernek titeket, mint az elöljáróitok. Az én tapasztalatom: amikor még a jezsuita közösségben éltem, ahhoz, hogy valakit a szent rendekhez engedjek, hogy a diakonátus vagy az áldozópapság felvételét engedélyezzem, kikértem a segítőtestvérek [olyan szerzetesek, akik nem papok] véleményét, sokakat megkérdeztem, de a segítőtestvéreknek és a plébániához tartozó embereknek a véleményét mindig kikértem; és a leghasznosabb információkat nem a tanáraiktól kaptam: persze azok is jók voltak, de a legjobb tájékoztatást a segítőtestvérektől és a plébániához tartozó asszonyoktól kaptam. Érdekes: van orruk hozzá. Emlékszem egy esetre, egy derék, okos fiúra, aki diakónussá szentelés előtt állt, jól emlékszem rá. Egy asszony a plébániáról azt mondta nekem: „Én egy kicsit várnék még vele, mert derék fiatalember, minden szükséges tulajdonsága megvan, de van benne valami, ami nem győz meg.” Ez elég volt. Egy segítőtestvér pedig azt mondta nekem: „Atyám, várjon még egy évet, nem fog neki megártani.” A többiek viszont mind tömjénezték. Ezt az utat követtem, és négy hónap múlva önszántából távozott: válságba került. Ez fontos.

Isten népe jól érzékel benneteket. 

A szemináriumi képzésnek tehát négy feladata van: komoly lelki képzés, komoly lelkivezetés; komoly szellemi képzés, nem tankönyvek bebiflázása; közösségi képzés a papnövendékek között; és apostoli képzés.

(Folytatás következik.)

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír