Ferenc pápa beteg gyerekekkel találkozott Kelet-Timorban: Megtanítanak minket a gondoskodásra

Az evangélium lapjai keltek életre azon a szeptemberi reggelen Dili városában az Irmãs Alma Házban, Ferenc pápa kelet-timori látogatásának második napján. Egy ‘60-as években Indonéziában alapított szervezet, a Világi Missziós Nővérek Intézményeinek Egyesülete évek óta gondoskodik itt fogyatékkal és súlyos betegséggel élő gyerekekről. Abban a fél órában, amit a Szentatya ott töltött, csupa mosoly volt mindenki, amikor a gyerekek közül többen spontán módon térdre borultak a pápa előtt; eluralkodott a megrendültség, amikor a súlyos degeneratív idegrendszeri betegségben szenvedő hétéves Silvanót megsimogatta; és nem maradt el a sírás sem, amikor kifelé menet üdvözölt egy elkeseredett anyukát, aki a karjában tartotta vízfejűségben szenvedő, értelmi fogyatékkal élő gyermekét.

A pápa megrendült a szenvedés láttán, amely előtt – ahogyan már máskor is elmondta – nincs magyarázat, csak könnyek vannak. Ugyanakkor csupa mosoly volt, amikor látta a mély hittel élő emberek féktelenül áradó érzelmeit, amelyeknek engedve semmibe veszik a biztonsági korlátokat és protokollt, nem akarnak mást, mint egy áldást Péter utódától.

A nunciatúrától a házig vezető úton nagy tömeg várta Ferenc pápát, kiáltoztak, zászlókat lengettek, tapsoltak, sírtak és ugrándoztak örömükben, miközben autója elhaladt előttük. A házat virágokkal, vörös szőnyegekkel díszítették a fogadására, elárasztották ajándékokkal rózsafüzérekkel, Fatimai Szűz Mária-szobrocskákkal. Egy alig ötéves, karok nélkül született kislány két kortársával együtt népi ruhában, koszorúval a fején köszöntötte a Szentatyát, és egy hagyományos timori sálat adott át neki. Ferenc pápa magához ölelte a kislányt, és övébe rózsafüzéreket, cukorkákat tett, miközben egy szerzetesnővér – aki számára a társaival együtt a mindennapok része az állandó gondoskodás – megigazította a kislány vállpántját. A pápa a munkatársaihoz fordult: „Nem tehetünk érte valamit? Meg tudjuk műteni?” – kérdezte.

Rövid beszédét – amelyet megelőzően Gertrudis Bidi rendfőnöknő üdvözölte a Páli Szent Vince teremben – így kezdte: „Van valami, ami mindig elgondolkodtat: amikor Jézus az utolsó ítéletről beszél, azt mondja néhány embernek: »Jöjjetek velem«, de nem azt mondja, hogy »jöjjetek velem, mert megkeresztelkedtetek, mert bérmálkoztatok, mert templomban kötöttetek házasságot, mert nem hazudtatok, mert nem loptatok«. Nem! »Jöjjetek velem, mert gondoskodtatok rólam…« Gondoskodtatok rólam. És Jézus azt mondja: »Jöjjetek velem, mert gondoskodtatok rólam, amikor éhes voltam, ennem adtatok, és amikor szomjas voltam, innom adtatok, és amikor beteg voltam, meglátogattatok«, és így tovább.

Ez az, amit a szegények szentségének nevezek. Olyan szeretet, amely bátorít, épít, erősít.”

„Ami itt van, az a szeretet” – folytatta a Szentatya. Olyan szeretetről beszélt, amely látszott az apró gesztusokban, mint amikor egy-egy nővér megnyugtatott egy keservesen síró gyermeket a találkozás elején, vagy a kezébe vett egy már nem is kicsi gyereket, aki elaludt. Más a kezével elrendezte valakinek a haját, követte a teremben az élénkebb kicsiket, vagy megtanított a nem látó gyerekeknek egy olasz dalt gitárkísérettel.

„Szeretet nélkül ezt nem lehet megérteni – mondta a pápa. –

Nem tudjuk megérteni Jézus szeretetét, ha nem kezdjük el gyakorolni a szeretetet.

A leginkább szükséget szenvedő emberek életében osztozni életprogram, a ti életprogramotok és minden keresztény ember életprogramja.” Ezután köszönetet mondott a nővéreknek és munkatársaiknak azért, amit tesznek, és köszönetet mondott a gyerekeknek és a fiataloknak is „a tanúságtételükért, ahogyan engedik, hogy Isten gondot viseljen rájuk”.

„Ők tanítanak meg minket arra, hogyan kell engednünk, hogy Isten gondoskodjon rólunk. Hagyni, hogy Isten gondoskodjon rólunk, ne pedig a számtalan ötlet, terv vagy szeszély vezessen. Engedjük, hogy Isten viseljen gondot ránk. És ők a mi mestereink. Köszönet nektek ezért.”

A pápa aztán elfordította tekintetét a papírról és kérte, hogy hozzák a terem közepére a hétéves Silvanót, aki a gyerekkocsijában aludt. Megsimogatta, vizsgálódva nézte: „Nézem ezt a gyermeket: mi a neve? Mit tanít nekünk Silvano? Megtanít minket a törődésre: azáltal, hogy törődünk vele, megtanulunk törődni magunkkal. És ha az arcára nézünk, nyugodt, derűs, békésen alszik. És

ahogyan ő hagyja magát gondozni, nekünk is meg kell tanulnunk, hogy hagyjuk magunkat gondozni: engedni, hogy Isten gondoskodjon rólunk, aki annyira szeret minket; engedni, hogy a Szűzanya gondoskodjon rólunk, aki a mi Anyánk.”

Énekek, üdvözlések, ajándékok átadása következett, majd Arcangelo, egy 24 éves, göndör hajú, mélybarna szemű, kerekesszékben ülő fiatalember összekulcsolt kézzel üdvözölte Ferenc pápát, és átnyújtott neki két fekete bőrkötésű füzetet, amelyekbe mindennap feljegyzi gondolatait, elmélkedéseit. Megkérte a pápát, hogy írja alá, és ő mindkettőt dedikálta, portugálul: „A Arcangelo, con a minha abençoe” (Arcangelónak az áldásommal).

Mielőtt elbúcsúzott volna, szerzetesnővérek és gyerekek „vetették rá magukat”, a lábai elé térdeltek, hogy kezet csókoljanak neki és elbúcsúzzanak. Ferenc pápa ajándékot adott a háznak: Jézus születésének szobrát. „Nézzétek meg jól: Szent József gondoskodik a Szűzről, és a Szűz gondoskodik Jézusról. A legfontosabb személy az, aki a leginkább engedi, hogy gondoskodjanak róla: Jézus. Hagyja, hogy Mária és József gondoskodjon róla – magyarázta. – Ne felejtsük el: meg kell tanulnunk, hogy mindannyian hagyjuk magunkat gondozni, ahogy ők engedik, hogy gondoskodjanak róluk. Köszönöm.”

A pápa aláírta az Irmãs Alma Ház megalakulásának 60. évfordulójára készített emléktáblát is, majd a kijárat felé indult, ahol szülők hosszú sora várta őt az autója közelében. A sírás, a kiabálás már előtte is behallatszott, a gyermekeik szenvedése miatt elkeseredett emberek kiáltása.

Sok asszony letérdelt a pápa előtt; az egyikük összekulcsolt kézzel hajtotta fejét a pápa ruhájára; egy apuka elájult, és a biztonságiak gyorsan a segítségére siettek; egy anya, kevésbé fiatal, mint a többiek, a vízfejű gyermekét hordozóban cipelve Ferenc pápa kezére hajolva sírt. Ő csendben figyelt mindenre, néha behunyta a szemét, áldást adott, kezét az előtte állók homlokára tette. Ez alkalommal nem voltak szavak, csak könnyek. A szív könnyei.

Forrás: Vatican News; L’Osservatore Romano

Fotó: Vatican Media

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír