Ferenc pápa a betegekhez és az egészségügyi dolgozókhoz: A betegség a szeretet iskolája

A Szentatya mielőtt üdvözölte volna a téren egybegyűlt zarándokokat és hívőket, a Szent Péter-bazilikában részesült a kiengesztelődés szentségében, imádkozott, és áthaladt a szent kapun.

Az alábbiakban a Szentatya által készített és Fisichella érsek által felolvasott teljes homília fordítását közreadjuk.

„Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok?” (Iz 43,19). Ezeket a szavakat intézi Isten Izajás prófétán keresztül a babiloni száműzetésben élő Izrael népéhez. Az izraeliták számára nehéz időszak ez, úgy tűnik, minden elveszett. Jeruzsálemet elfoglalták és feldúlták II. Nabukodonozor király katonái, és az idegenbe hurcolt népnek semmije sem maradt. Úgy tűnik, a horizont bezárult, a jövő sötét, minden remény odalett. Minden arra késztetheti a száműzötteket, hogy feladják, keserűen beletörődjenek, és úgy érezzék, hogy már nincs rajtuk Isten áldása.

Mégis, éppen ebben a helyzetben az Úr arra biztat, hogy megragadjunk valami újat, születőben lévőt. Nem olyasmit, ami a jövőben fog végbemenni, hanem ami már most történik, ami sarjadóban van. Miről van szó? Mi születhet, sőt mi az, ami már kisarjadt egy ilyen vigasztalan és reménytelen helyzetben?

Ami születik, az egy új nép. Egy olyan nép, amely a múlt hamis biztosítékainak összeomlása után rájött arra, mi a lényeges: egységben maradni és együtt járni az Úr világosságában (vö. Iz 2,5). Egy olyan nép, amely képes lesz újjáépíteni Jeruzsálemet, mert – a Szent Várostól távol, a lerombolt templommal, ünnepélyes szertartások lehetőségétől megfosztva – megtanult más módon találkozni az Úrral: a szív megtérésében (vö. Jer 4,4), a jog és az igazságosság megélésében, a szegényekkel és a rászorulókkal való törődésben (vö. Jer 22,3), az irgalmasság cselekedeteiben.

Ugyanezt az üzenetet – más módon – az evangéliumi szakaszból is kiolvashatjuk (vö. Jn 8,1–11). Itt is egy személyről van szó, egy nőről, akinek romba dőlt az élete: nem földrajzi száműzetés, hanem erkölcsi kárhoztatás miatt. Ő egy bűnös nő, tehát távol áll a törvénytől, s ezért kiközösítésre és halálra van ítélve.

Úgy tűnik, számára sincs remény. De Isten nem hagyja el. Sőt, éppen akkor, amikor hóhérjai már köveket szorongatnak markukban, éppen ott, Jézus belép az életébe,

megvédi és megmenti őt erőszakosságuktól, esélyt ad neki, hogy új életet kezdjen: „Menj” – mondja neki –, „szabad vagy”, „megmenekültél” (vö. Jn 8,11).

Ezekkel a drámai és megrendítő történetekkel a mai liturgia arra hív bennünket, hogy

nagyböjti utunkon újítsuk meg bizalmunkat Istenben, aki mindig közel van hozzánk, hogy megmentsen bennünket. Nincs olyan száműzetés, nincs olyan erőszak, nincs olyan bűn, nincs az életnek semmilyen más valósága, amely megakadályozhatná őt abban, hogy az ajtónk előtt álljon és kopogtasson,

készen arra, hogy belépjen, amint beengedjük (vö. Jel3,20). Sőt, különösen amikor a megpróbáltatások egyre nagyobbá válnak, kegyelme és szeretete még erősebben ragad meg bennünket, hogy felemeljen.

Nővéreim, fivéreim, ezeket a szövegeket a betegek és az egészségügyben dolgozók jubileumán olvassuk, és minden bizonnyal a betegség az élet egyik legnehezebb és legkeményebb próbatétele, amikor kézzelfoghatóvá válik számunkra, mennyire törékenyek vagyunk. A betegség idején úgy is érezhetjük magunkat, mint a száműzött nép, vagy mint az evangéliumban szereplő asszony: jövőremény nélkülinek. De nem így van! Isten az ilyen időszakokban sem hagy magunkra, és ha ráhagyatkozunk, éppen ott, ahol erőnk megfogyatkozik, megtapasztalhatjuk jelenlétének vigasztalását.

Ő maga, aki emberré lett, mindenben osztozni akart gyengeségünkben (vö. Fil 2,6–8), és jól tudja, mi a szenvedés (vö. Iz 53,3). Ezért neki elmondhatjuk és rábízhatjuk fájdalmunkat, és biztosak lehetünk abban, hogy együttérzésre, közelségre és gyengédségre találunk nála.

De nem csak ez történik. Bizakodó szeretetében ugyanis ő bevon bennünket, hogy egymás számára „angyalokká”, jelenlétének hírnökeivé válhassunk, olyannyira, hogy

gyakran mind a szenvedő, mind a segítő számára a betegágy az üdvösség és a megváltás „szent helyévé” válhat.

Kedves orvosok, ápolónők, ápolók, egészségügyi dolgozók, miközben betegeitekről gondoskodtok, különösen a legelesettebbekről, az Úr felkínálja nektek annak lehetőségét, hogy folyamatosan megújítsátok életeteket, hálával, irgalommal, reménnyel táplálva azt (vö. Spes non confundit bulla, 11).

Arra hív benneteket, hogy megvilágosítsátok életeteket annak alázatos elfogadásával, hogy semmi sem magától értődő, és minden Isten ajándéka; hogy tápláljátok azt azzal az emberséggel, amelyet akkor tapasztalunk meg, amikor már nem számít a külső látszat, és már csak az marad, ami számít: a szeretet kisebb-nagyobb gesztusai.

Engedjétek, hogy a betegek jelenléte ajándékként lépjen életetekbe, hogy meggyógyítsa szíveteket, megtisztítva azt mindattól, ami nem szeretet, és felmelegítve az együttérzés lángoló, édes tüzével.

Azután veletek, kedves beteg fivéreim és nővéreim, sok mindenben osztozom életemnek ebben a szakaszában: a betegség megtapasztalásában, abban, hogy gyengének érezzük magunkat, hogy sok mindenben másoktól függünk, hogy támogatásra van szükségünk. Ez nem mindig könnyű, de olyan iskola, amelyben nap mint nap tanulunk szeretni és engedni, hogy szeressenek, követelőzés és elutasítás nélkül, sajnálkozás és kétségbeesés nélkül, hálásan Istennek és testvéreinknek a kapott jóért, ráhagyatkozva arra és bízva abban, aminek még jönnie kell.

A kórterem és a betegágy is lehet olyan hely, ahol meghallhatjuk az Úr hangját, aki nekünk is azt mondja: „Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok?” (Iz 43,19).

Így újítja és erősíti meg hitünket.

XVI. Benedek – aki betegsége idején gyönyörű tanúságot tett a derűről – azt írta, hogy „az emberség mértékét alapvetően a szenvedéshez való viszony határozza meg”, és hogy „kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket” (Spe salvi enciklika, 38). Így igaz: a szenvedéssel való közös szembenézés emberibbé tesz bennünket, és a fájdalomban való osztozás fontos szakasza az életszentség minden útjának.

Kedves barátaim, ne száműzzük életünkből az elesetteket, ahogy manapság sajnos egy bizonyos fajta gondolkodásmód néha teszi, ne rekesszük ki a fájdalmat életközegünkből! Inkább tegyük alkalommá arra, hogy együtt növekedjünk, hogy ápoljuk a reményt, hála a szeretetnek, amelyet elsőként Isten árasztott szívünkbe (vö. Róm 5,5), és amely mindenen túl az, ami örökké megmarad (vö. 1Kor 13,8–10.13).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír