A pápa a romániai ortodox egyház szinódusához: Együtt hallgassuk az Urat, együtt lángoljon a szívünk

Őszentsége, tisztelt Metropoliták és a Szent Szinódus Püspökei!

Cristos a înviat! [Krisztus feltámadt!] Az Úr feltámadása az egyházaink által továbbadott és megőrzött apostoli igehirdetés középpontja. Húsvét napján az apostolokat öröm töltötte el, amikor meglátták a feltámadottat (vö. Jn 20,20). Ebben a húsvét időszakban engem is öröm tölt el, amikor szemlélhetem a húsvét tükröződését arcotokon, kedves Testvérek! Húsz éve II. János Pál pápa azt mondta e Szent Szinódus előtt: „Azért jöttem, hogy Krisztusnak az egyházatokba vésett arcát szemléljem; azért jöttem, hogy kifejezzem tiszteletemet e szenvedő arc előtt, mely egy új remény záloga” (Szent II. János Pál: Beszéd Teoctist pátriárka és a Szent Szinódus előtt, 1999. május 8.: Insegnamenti XXII,1 [1999], 938). Én is ma zarándokként, zarándok testvérként azzal a vággyal jöttem ide, hogy láthassam az Úr arcát a testvérek arcán, és rátok tekintve szívből köszönöm a fogadtatást.

A hit köztünk lévő kötelékei az apostolokig, a feltámadott Jézus tanúiig mennek vissza, különösen addig a kötelékig, amely Pétert és Andrást kötötte össze. A hagyomány szerint ez utóbbi hozta el a hitet erre a földre. Vér szerinti testvérek is voltak (vö. Mk 1,16), és egyedülálló módon azzá váltak, mivel vérüket ontották az Úrért. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy van egy vér által megpecsételt testvériség, amely megelőzött bennünket, és mint egy éltető, csöndesen robogó áramlat folytonosan öntözte és táplálta utunkat az évszázadok során.

Itt – miként sok más helyen korunkban – megtapasztaltátok a halál és feltámadás húsvétját: ennek az országnak különböző egyházakhoz és keresztény közösségekhez tartozó számos fia és lánya elszenvedte az üldöztetés péntekjét, áthaladt a hallgatás szombatján, és megélte az újjászületés vasárnapját. A hit megannyi vértanúja és hitvallója! A közelmúltban sok, különböző felekezetekhez tartozó hívő raboskodott együtt, akik támogatták egymást. Az ő példamutatásuk áll ma előttünk és az új nemzedékek előtt, akik nem ismerték azokat a drámai körülményeket. Az, amiért ők szenvedtek, és még életüket is áldozták, túl drága örökség ahhoz, hogy elfeledkezzünk róluk vagy megbecstelenítsük őket. És közös örökség, mely arra szólít fel, hogy ne távolodjunk el testvérünktől, aki szintén osztozik rajta. Egyesülve Krisztussal a szenvedésben és a fájdalomban, egyesítve Krisztus által a feltámadásban, „hogy mi is egy új életben járjunk” (Róm 6,4).

Őszentsége, kedves Testvérem, húsz évvel ezelőtt elődeink találkozása húsvéti ajándék volt, olyan ajándék, amely nemcsak a Romániában élő ortodoxok és katolikusok közötti kapcsolatok felvirágzásához járult hozzá, hanem általában véve a katolikusok és ortodoxok közötti párbeszédhez. Az az utazás, melyet első alkalommal szentelt Róma püspöke ortodox többségű országnak, további hasonló események sorát nyitotta meg. Egy gondolat erejéig szeretném hálás szívvel felidézni Teoctist pátriárka emlékét. Hogyan ne emlékeznénk az emberek spontán „Unitate, unitate!” [Egység, egység!] kiáltására, mely felhangzott itt, Bukarestben azokban a napokban? Ez Isten népének a reményüzenete volt, olyan prófécia, mely új korszakot hirdetett: az együtt járás idejét a bennünket már egyesítő testvériség felfedezésével és felébresztésével. És ez már unitate [egység]!

Járjatok együtt az emlékezés erejével! Nem az elszenvedett és okozott sérelmekre, nem az ítélkezésekre és előítéletekre, nem a kiközösítésekre való emlékezésével, melyek ördögi körbe zárnak és terméketlen attitűdökhöz vezetnek, hanem a gyökerekre való emlékezéssel: az első századokra, amikor a parrésziával [bátorsággal] és prófétai lelkülettel hirdetett evangélium új népekkel és kultúrákkal találkozott, új népeket és kultúrákat világított meg; az első századokra, a vértanúk, az egyházatyák és a hitvallók századaira, a mindennapi életszentségre, melyről rendkívül sok egyszerű ember tesz tanúságot, akik ugyanazon Krisztusban részesednek. A parrészia és a prófécia első századai! Hál’ Istennek gyökereink egészségesek és erősek, még ha a növekedés ferdülést is szenvedett, és sok viszontagságon ment is keresztül, s az a feladatunk, hogy a zsoltárost követve hálásan emlékezzünk meg arról, amit az Úr közöttünk végbevitt, és a dicséret egymásért zengett himnuszával forduljunk hozzá (vö. Zsolt 77,6.12–13). Az emlékezés az együtt megtett lépésekre bátorít bennünket, hogy azzal a tudattal haladjunk a jövő felé, hogy bár – nyilvánvalóan – különbözünk egymástól, mégis főleg az a szándék vezet bennünket, hogy hálát adjunk a még felfedezésre váró családias légkörért, emlékezve a felélesztendő közösségre, mely lámpásként világítja meg lépteinket.

Járjatok együtt az Urat hallgatva! Példaként szolgálhat számunkra az, amit az Úr tett húsvét napján, amikor a tanítványokkal együtt járta az Emmauszba vezető utat. Ők a történetekről vitatkoztak, hangot adtak aggodalmaiknak, kételyeiknek és kérdéseiknek. Az Úr pedig türelmesen meghallgatta őket, és nyitott szívvel elbeszélgetett velük, segítette őket, hogy felismerjék és megértsék az eseményeket (vö. Lk 24,15–24).

Mi is rászorulunk arra, hogy együtt hallgassuk az Urat, főleg ezekben az időkben, amikor a világban gyors társadalmi és kulturális változások mennek végbe. A technikai fejlődésből és a gazdasági jólétből sokan részesültek, de a legtöbben elkerülhetetlenül kiszorultak belőle, közben pedig a homologizáló globalizáció hozzájárult a népek értékeinek pusztulásához, legyengítette az erkölcsöt és az együttélést, amihez az utóbbi időben hozzákapcsolódik a terjedő félelemérzet, mely – gyakran mesterségesen keltve – a bezárkózás és a gyűlölet attitűdjeihez vezet. Segítenünk kell egymást, hogy ne engedjünk a „gyűlölet kultúrája” csábításának, az individualista kultúra csábításának, mely talán nem olyan ideologikus, mint az ateista üldözés idején, mindazonáltal meggyőzőbb és nem kevésbé materialista. Ez gyakran fejlődési lehetőségnek mutatja azt, ami azonnalinak és problémamegoldónak tűnik, de valójában közömbös és felszínes. A kötelékek törékenysége, melynek következtében elszigetelődnek az emberek, különösképpen a társadalom alapegységére, a családra van káros hatással, és megkívánja tőlünk az igyekezetet, hogy kilépjünk és segítségére siessünk fivéreinknek és nővéreinknek, különösen a legfiatalabbaknak, de nem csüggedten és a múltat visszasírva, mint az emmauszi tanítványok, hanem azzal a vággyal, hogy közöljük a feltámadt Jézust, reményünk szíve közepét! Újból neki kell kezdenünk, hogy testvérünkkel együtt hallgassuk az Úr szavait, hogy szívünk együtt lángoljon, és igehirdetésünk ne veszítse el erejét (vö. Lk 24,32.35). Engednünk kell, hogy szívünk felmelegedjen a Szentlélek erejével!

Utunk, miként Emmausznál, azzal a buzgó imával ér célba, hogy az Úr maradjon velünk (vö. Lk 24,28–29). Ő, aki a kenyér megtörésében nyilvánítja ki magát (vö. Lk 24,30–31), a szolgáló szeretetre, az együttes szolgálatra hív; arra hív, hogy „adjuk Istent”, mielőtt „mondjuk Istent”; arra hív, hogy ne legyünk passzívak a jóban, hanem készségesen keljünk fel és induljunk el, legyünk tevékenyek és együttműködők (vö. Lk 24,33). Erre kiváló példát nyújt az a sok román ortodox közösség, amelyek remekül együttműködnek sok nyugat-európai katolikus egyházmegyével, amelyekben jelen vannak. Sok helyen a köztük lévő kapcsolatot kölcsönös bizalom és barátság jellemzi, melynek alapja a testvériség, és amelyet a befogadás, a támogatás és szolidaritás konkrét cselekedetei táplálnak. Egymás rendszeres látogatása által sok katolikus és román ortodox felfedezte, hogy nem idegenek egymás számára, hanem testvérei és barátai egymásnak.

Járjunk együtt egy új pünkösd felé! A ránk váró út húsvéttól pünkösdig vezet: az egységnek húsz éve itt támadt húsvéti hajnalától egy új pünkösd felé kell haladnunk. A tanítványoknak a húsvét egy új út kezdetét jelentette, melyen mindazonáltal nem tűntek el a félelmek és bizonytalanságok. Így ment ez pünkösdig, amikor Isten szent anyja köré gyűlve az apostolok – az egy Lélekben s a nyelvek sokféleségében és gazdagságában – tanúságot tettek szóval és életükkel a feltámadottról. A mi utunk azzal a bizonyossággal indul újra, hogy mellettem van a testvérem, és hogy ugyanazon Úr feltámadásán alapuló hitben osztozunk. A húsvéttól pünkösdig tartó időszakban az a dolgunk, hogy imádságba merüljünk Isten szent Anyjának oltalma alatt, és imádkozzunk a Lélekhez egymásért. Újítson meg bennünket a Szentlélek, aki nem kedveli az egyformaságot, és az egységet a legszebb és legharmonikusabb különbözőségben szereti létrehozni! Tüze eméssze el bizalmatlanságainkat; szele röpítse messze szándékos hallgatásainkat, melyek akadályoznak bennünket abban, hogy közösen tanúságot tegyünk az önmagát felkínáló új életről. Ő, a testvériség alkotómestere, adja meg nekünk az együtt járás kegyelmét! Ő, az újdonság teremtője, tegyen bátorrá bennünket arra, hogy az egymással való osztozás és a küldetés korábban nem ismert útjaira lépjünk! Ő, a vértanúk erőssége, segítsen bennünket, hogy ne tegyük terméketlenné életáldozatukat!

Őszentsége és kedves Testvérek, járjunk együtt, a Szentháromság dicséretére és egymás javára, hogy segíteni tudjuk testvéreinket meglátni Jézust! Szeretném újból kifejezni nektek köszönetemet, és biztosítlak benneteket szeretetünkről, barátságunkról, testvériségünkről és imáinkról mind a magam, mindig a Katolikus Egyház részéről.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Insider; Vatican News

Magyar Kurír