Ferenc pápa a dél-szudáni püspökökhöz: Álljatok ki népetekért, ne maradjatok semlegesek!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Tisztelt püspöktestvéreim, kedves papok, diakónusok, kedves megszentelt férfiak és nők, kedves papnövendékek, novíciák és novíciusok, jelöltek, jó napot kívánok mindenkinek!

Hosszú ideje élt bennem a vágy, hogy találkozzam veletek; ezért ma szeretnék hálát adni az Úrnak. Hálás vagyok Tombe Trille érsek úrnak a köszöntésért, és mindnyájatoknak a jelenlétetekért és az üdvözlésetekért. Némelyek napokat utaztak, hogy ma itt lehessenek! Mindig szívemben hordozok néhány pillanatot, amelyet e látogatás előtt éltem át: a 2017-ben a Szent Péter-bazilikában tartott misét, amelyen Istenhez könyörögtünk a béke ajándékáért; és a 2019-es lelki lelkigyakorlatot a politikai vezetőkkel, akiket azért hívtam meg, hogy az ima által a szívükbe zárják azt a szilárd elhatározást, hogy a megbékélésre és a testvériségre törekszenek az országban. Mindenekelőtt erre van szükségünk: befogadni Jézust, a mi békénket és reménységünket.

Tegnapi beszédemben a Nílus vízfolyása ihletett meg, amely úgy folyik keresztül országotokon, mintha az ország gerince lenne. A Bibliában a vízhez gyakran kapcsolódik a teremtő Isten tevékenysége, a könyörület, amellyel oltja szomjunkat, amikor a pusztában vándorlunk, az irgalom, amellyel megtisztít bennünket, amikor a bűn mocsarába süllyedünk; a keresztségben ő megszentelt bennünket a „Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjében” (Tit 3,5). Éppen bibliai szempontból szeretnék visszatérni a Nílus vizéhez. Egyfelől egy szenvedésbe és fájdalomba merült, erőszak által meggyötört nép könnyei ömlenek e vízfolyás medrébe; egy olyan népé, amely úgy imádkozhat, mint a zsoltáros: „Babilon folyói mentén ültünk és sírtunk” (Zsolt 137,1). A nagy folyó vize ugyanis összegyűjti közösségeitek szenvedő nyögéseit, a megtört életek fájdalmas kiáltását, a menekülő nép drámáját, a nők szívének bánatát és a gyermekek szemében tükröződő félelmet. Látszik a félelem a gyermekek szemében! Ugyanakkor azonban a nagy folyó vize visszavezet bennünket Mózes történetéhez, és ezért a szabadulás és a megváltás jele: Mózes ugyanis ebből a vízből menekült meg, és azzal, hogy átvezette övéit a Vörös-tengeren, a szabadulás eszközévé vált, Isten megmentésének ikonjává, aki látja gyermekei nyomorúságát, meghallja kiáltásukat, és leszáll, hogy megszabadítsa őket (vö. Kiv 3,7). Mózes történetére tekintve, aki átvezette Isten népét a sivatagon, tegyük fel magunknak a kérdést, mit jelent Isten szolgáinak lenni egy olyan történelemben, amelyben háború dúl, amelyet gyűlölet, erőszak, szegénység jellemez.

Hogyan végezzük szolgálatunkat ezen a földön, egy olyan folyó partján, amelybe megannyi ártatlan ember vére folyt, miközben a ránk bízottak arcát a fájdalom könnyei barázdázzák?

Ez a kérdés. És amikor szolgálatról beszélek, azt tág értelemben gondolom: papi szolgálat, diakónusi szolgálat, katekéta szolgálat, tanítói szolgálat, melyet sok szerzetes és világi hívő végez.

Hogy megpróbáljak válaszolni, Mózes két magatartására szeretnék összpontosítani: a tanulékonyságra és a közbenjárásra. Azt hiszem, ez a két magatartás a mi életünket is érinti.

Az első dolog, ami Mózes történetében szíven üt bennünket, az Isten kezdeményezésére való igent mondása. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ez mindig így volt: eleinte az igazságtalanság és az elnyomás elleni küzdelmet maga akarta megvívni. Miután a fáraó lánya kimentette a Nílus vizéből, és ő felfedezte kilétét, megérintette testvérei szenvedése és megaláztatása, olyannyira, hogy egy nap úgy döntött, saját maga szolgáltat igazságot, és agyonvert egy egyiptomit, aki bántalmazott egy zsidót. Ezt az eseményt követően azonban menekülnie kellett, és hosszú évekig a sivatagban kellett maradnia. Ott egyfajta belső szárazságot élt át: azt hitte, hogy saját erejéből szembe tud szállni az igazságtalansággal, és most ennek következtében szökevényként kell élnie, bujkálnia kell, magányosan kell élni, és a kudarc keserű érzését éli át. Kérdezem: Mi volt Mózes hibája? Azt hitte, hogy ő a középpont, és csak a saját erejére támaszkodott. De így a legrosszabb emberi eljárások rabja lett, mint amilyen például az erőszakra erőszakkal való válaszadás.

Néha valami hasonló történhet a mi papi, diakónusi, szerzetesi, papnövendéki életünkben is: nemegyszer azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a középpont, hogy ha elméletben nem is, de legalább a gyakorlatban szinte kizárólag saját képességeinkre támaszkodhatunk; vagy hogy Egyházként emberi eszközökkel, például pénzzel, ravaszsággal, hatalommal választ találunk a nép szenvedéseire és szükségleteire. Ezzel szemben a mi munkánk Istentől származik: ő az Úr, és mi arra kaptunk meghívást, hogy engedelmes eszközök legyünk az ő kezében. Mózes ezt akkor tudja meg, amikor egy napon Isten a segítségére siet, és megjelenik neki az „égő csipkebokorban” (Kiv 3,2). Mózes hagyja magát vonzani, teret enged az ámulatnak, tanulékony magatartást tanúsít, hogy megvilágosíthassa annak a tűznek a varázsa, melynek láttán azt gondolja: „Odamegyek, és megnézem ezt a különös jelenséget, hadd lássam, miért nem ég el a csipkebokor” (Kiv 3,3). Azt a tanulékonyságot látjuk, amelyre szolgálatunkban szükségünk van: csodálattal és alázattal közeledni Istenhez. Nővéreim és testvéreim, ne veszítsétek el az Istennel való találkozás ámulatát! Ne veszítsétek el az Isten igéjével való érintkezés ámulatát!

Mózes hagyta, hogy Isten vonzza és irányítsa. Az elsőség nem minket illet, az elsőség Istené: az ő igéjére kell bíznunk magunkat, mielőtt saját szavainkat használnánk, tanulékonyan el kell fogadnunk az ő kezdeményezését, mielőtt személyes és egyházi projektjeinkre összpontosítanánk.

Ez a tanulékony alakíthatóság az, ami lehetővé teszi, hogy megújult módon végezzük szolgálatunkat. A Jó Pásztor előtt megértjük, hogy nem törzsi vezetők vagyunk, hanem együttérző és irgalmas pásztorok; nem a nép urai, hanem szolgák, akik lehajolnak, hogy megmossák testvéreik és nővéreik lábát; nem földi javakat kezelő világi szervezet, hanem Isten gyermekeinek közössége. Nővéreim és testvéreim, tegyük tehát azt, amit Mózes tett Isten színe előtt: alázatos tisztelettel vegyük le sarunkat (vö. Kiv 3,5), szabaduljunk meg az emberi önhittségtől, engedjük, hogy az Úr vonzzon bennünket, és ápoljuk a találkozást vele az imádságban;

közelítsünk mindennap Isten misztériumához, hogy ámulatot keltsen bennünk, és hogy elégesse büszkeségünk és mértéktelen ambíciónk rőzséit, és a ránk bízottak alázatos társaivá tegyen bennünket.

Az isteni tűz által megtisztított és megvilágosított Mózes a megmentés eszközévé válik övéi számára, akik szenvednek; az Isten iránti tanulékonyság képessé teszi arra, hogy közbenjárjon testvéreiért. Itt van hát a második magatartás, amelyről ma beszélni szeretnék: a közbenjárás. Mózes egy könyörületes Istenről szerzett tapasztalatot, aki nem marad közömbös népe kiáltása iránt, és leereszkedik, hogy kiszabadítsa. Gyönyörű ez: leereszkedik. Leereszkedik, hogy kiszabadítsa. Isten olyannyira leereszkedik hozzánk, hogy Jézusban magára veszi emberségünket, átéli halálunkat és poklunkat. Mindig azért jön le, hogy felemeljen bennünket, és aki megtapasztalja őt, késztetést érez arra, hogy utánozza őt. Így tesz Mózes is, aki „leereszkedik” övéi közé: többször is így tesz majd a pusztán való átkelés során. Ő ugyanis a legfontosabb és legnehezebb pillanatokban felmegy Isten jelenlétének hegyére, majd lejön onnan, hogy közbenjárjon a népért, azaz belehelyezkedjen a nép történelmébe, hogy közelebb vigye Istenhez. Testvéreim és nővéreim, a közbenjárás ugyanis „nem egyszerűen azt jelenti, hogy imádkozunk valakiért, ahogyan gyakran gondoljuk. Etimológiailag azt jelenti, hogy »középre lépni«, lépést tenni, hogy egy helyzet közepébe helyezkedjünk” (Carlo M. Martini: Un grido di intercessione, Milano, 1991. január 29.). Időnként nem érünk el sokat, mégis meg kell tennünk, szükség van a közbenjáró kiáltásra. Közbenjárni tehát azt jelenti, hogy leszállunk, hogy az emberek közé menjünk, hogy híddá legyünk, mely összeköti őket Istennel.

A pásztoroknak pontosan ennek a „középen járásnak”, „közben-járásnak” a művészetét kell kifejleszteniük, ez kell, hogy a pásztorok jellemzője legyen: a szenvedések és a könnyek közepette, testvéreink és nővéreink Isten utáni éhségének és szeretetre való szomjazásának közepette.

Első feladatunk nem az, hogy tökéletesen szervezett Egyház legyünk – ezt bármelyik cég meg tudja csinálni –, hanem olyan Egyház, amely Krisztus nevében a nép megszenvedett életének közepén áll, és bepiszkítja kezét az emberekért. 

Szolgálatunkat sosem a vallási és társadalmi presztízs hajszolásával kell gyakorolnunk – az ronda „karrierizmus” –, hanem úgy, hogy a középen és együtt járunk, megtanulunk hallgatni és párbeszédet folytatni, együttműködni egymással és a világiakkal. Szeretném megismételni ezt a fontos szót: együtt. Ne felejtsük el: együtt. Püspökök és papok, papok és diakónusok, pásztorok és papnövendékek, felszentelt szolgálattevők és szerzetesek, mindig tiszteletet tanúsítva a szerzetesélet csodálatos sajátossága iránt: próbáljuk meg legyőzni magunk között az individualizmusnak és a pártos érdekeknek a kísértését. Nagyon szomorú, amikor a pásztorok képtelenek a közösségre, nem tudnak együttműködni, sőt nem vesznek tudomást egymásról! Ápoljuk a kölcsönös tiszteletet, a közelséget, a konkrét együttműködést! Ha ez nem valósul meg közöttünk, hogyan prédikálhatnánk azt másoknak?

Térjünk vissza Mózeshez, és hogy elmélyítsük a közbenjárás művészetét, nézzünk a kezére. A Szentírás három képet kínál erre vonatkozóan: Mózes bottal a kezében, Mózes kinyújtott kézzel, Mózes ég felé emelt kézzel.

Az első kép, a botot tartó Mózesé, azt mondja, hogy próféciával jár közben. Ezzel a bottal csodákat tesz, annak az Istennek a jelenlétét és hatalmát jelzi, akinek a nevében beszél: hangosan elítéli a rosszat, melyet népe elszenved, és kéri a fáraót, hogy engedje el. Testvéreim és nővéreim, hogy közbenjárjunk népünk érdekében, mi is arra kaptunk meghívást, hogy felemeljük szavunkat az igazságtalanság és a hatalommal való visszaélés ellen, melyek eltiporják az embereket, és erőszakot alkalmaznak üzleteik intézésére a konfliktusok árnyékában. Ha közbenjáró pásztorok akarunk lenni,

nem maradhatunk semlegesek az igazságtalanság és az erőszak okozta fájdalommal szemben, mert ahol egy nőt vagy férfit alapvető jogaiban sértenek, ott magát Krisztust sértik meg.

Örömmel hallottam Luka atya tanúságtételében, hogy az Egyház továbbra is prófétai és lelkipásztori szolgálatot végez. Köszönöm! Köszönöm, mert ha van kísértés, melytől óvakodnunk kell, az az, hogy hagyjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, és ne érdekeljenek a helyzetek, mert félünk, hogy elveszítjük a kiváltságokat és a számunkra kedvező állapotokat.

A második kép: Mózes kinyújtott kézzel. A Szentírás azt mondja: „kinyújtotta kezét a tenger fölé” (Kiv 14,21). Kinyújtott keze annak a jele, hogy Isten cselekedni készül. Később Mózes a kezében tartja majd a törvény tábláit (vö. Kiv 34,29), hogy megmutassa a népnek; kinyújtott keze a cselekvő Isten közelségét jelzi, aki kíséri népét. A rossztól való megszabadításhoz ugyanis nem elég a prófécia, hanem ki kell nyújtani a kezünket testvéreink és nővéreink felé, hogy támogassuk útjukat. Simogatni kell Isten népét! Elképzelhetjük, ahogy Mózes mutatja az utat, és fogja az emberek kezét, hogy bátorítsa őket a továbbhaladásra. Negyven éven át, öregemberként is övéi mellett marad: ez a közelség. És ez nem volt könnyű feladat: gyakran egy csüggedt és fáradt, éhes és szomjas, időnként szeszélyes, zúgolódásra és lustaságra hajló népet kellett felráznia. És hogy ezt a feladatot elvégezze, önmagával is meg kellett küzdenie, mert nemegyszer a sötétség és vigasztalanság pillanatait élte át, mint például, amikor így szólt az Úrhoz: „Miért bánsz ily rosszul szolgáddal, s miért nem találok tetszésre szemedben, hogy ennek az egész népnek a terhét a vállamra rakod? […] Egyedül nem bírom el ezt a népet, nagyon nehéz nekem” (Szám 11,11.14). Nézzük Mózes imáját: fáradt. Mózes mégsem vonult vissza: mindig közel volt Istenhez, sosem fordult el övéitől. Nekünk is ez a feladatunk: kinyújtani a kezünket, felemelni testvéreinket, emlékeztetni őket arra, hogy Isten hűséges ígéreteihez, biztatni őket, hogy haladjanak előre.

A mi kezünket nemcsak a szertartásokhoz „kenték fel Lélekkel”, hanem azért is, hogy bátorítsuk, segítsük, kísérjük az embereket, hogy kikászálódjanak abból, ami megbénítja, bezárja, félelemmel tölti el őket.

Végül a harmadik kép: az égre emelt kezek. Amikor a nép bűnbe esik, és aranyborjút épít magának, Mózes ismét felmegy a hegyre – gondoljunk csak arra, mekkora türelemének kellett lennie! –, és elmond egy imát, amely egy igazi küzdelem Istennel, hogy ne hagyja el Izraelt. Odáig megy, hogy azt mondja: „Nézd, a nép nagy bűnt követett el és aranyból csinált magának istent. Mégis bocsásd meg vétkét… ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál” (Kiv 32,31–32). A végsőkig kiáll a nép mellett, kezét értük emeli Istenhez. Nem gondol arra, hogy csak saját magát mentse, nem adja fel a népet a saját érdekeiért! Közbenjár. Mózes közbenjár. Mózes küzd Istennel; imára emeli karját, miközben testvérei a völgyben harcolnak (vö. Kiv 17,8–16). A nép küzdelmét Isten előtt imával támogatni, a bocsánatát kérni, a kiengesztelődést szolgálni mint Isten bűnöket megbocsátó kegyelmének csatornái: ez a mi közbenjárói feladatunk!

Szeretteim, ez a prófétai, kinyújtott és felemelt kéz fárasztó. Nem könnyű!

Ahhoz, hogy próféták, kísérők, közbenjárók legyünk, hogy életünkkel mutassuk meg Isten népéhez való közelségének titkát, lehet, hogy egész életünket oda kell adnunk.

Nagyon sok pap, szerzetes vált erőszak és merénylet áldozatává – ahogyan Regina nővér mondta nővértársairól. Életüket áldozták az evangélium ügyéért, és a testvéreikhez való közelségük csodálatos tanúságtétel, amelyet ránk hagynak, és amely arra hív, hogy folytassuk útjukat. Emlékezhetünk Szent Daniele Combonira, aki misszionárius testvéreivel nagy evangelizációs munkát végzett ezen a földön: ő azt mondta, hogy a misszionáriusnak késznek kell lennie mindent megtenni Krisztusért és az evangéliumért, és hogy olyan bátor és nagylelkű emberekre van szükség, akik képesek szenvedni és meghalni Afrikáért.

Szeretném tehát megköszönni mindazt, amit sok megpróbáltatás és kemény erőfeszítések közepette tesztek. Az egész egyház nevében köszönöm odaadásotokat, bátorságotokat, áldozataitokat, türelmeteket. Köszönöm! Azt kívánom nektek, kedves testvéreim és nővéreim, hogy legyetek mindig nagylelkű pásztorok és tanúk, akik csak imával és szeretettel vannak felfegyverkezve, tanúságtevő pásztorok, akik tanulékonyan hagyják magukat meglepni Isten kegyelmétől, és az üdvösség eszközévé válnak mások számára; a közelség pásztorai és prófétái, akik kísérik a népet, felemelt karú közbenjárók. A Boldogságos Szűz oltalmazzon benneteket! Most gondoljunk csendben azokra a testvéreinkre és nővéreinkre, akik életüket adták a lelkipásztori szolgálatban, és adjunk hálát az Úrnak, amiért közel volt hozzánk! Adunk hálát az Úrnak az ő vértanúságot is vállaló közelségükért! Imádkozzunk csendben!

Köszönöm a tanúságtételeteket, és ha van egy kis időtök, imádkozzatok értem! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír