Ferenc pápa egy bolíviai börtönben: Egy ember vagyok, akinek megbocsátottak

A bolíviai Palmasola több mint egy börtön: börtönváros, az a hely Bolíviában, amely a pokol szinonimája. Egy olyan terület, amely először elszigetelődött a társadalomtól, lezárták és végül börtön lett. Tízezer négyzetméteren, nyolcszáz férőhelyen közel ötezren élnek: túlzsúfolt, zűrzavaros kavalkád. A Palmasolában készült képek általában félelmet keltenek az emberben, de a pápa látogatása még ezt a börtönt is átformálta: a sár, a korrupció helye éneklő kórussá vált. 2 500 fogva tartott napokon át próbálta a dalokat, amelyeket elénekeltek a pápának. A méltóságra még ott is van igény, ahol nincsenek utak, ahol a házak düledeznek, ahol az emberek úgy érzik, kiselejtezték őket.

A pápa autón érkezett, motoros testőrökkel. A börtön sportpályáján 5 500 ember várta, körbejárt közöttük, sokakat megölelt, majd a következő beszédet intézte hozzájuk:

„Nem mehettem el Bolíviából úgy, hogy ne üdvözöljelek benneteket, meg ne osszam veletek azt a hitet és reményt, amely a kereszten felajánlott szeretetből születik meg. Köszönöm, ahogyan fogadtatok. Tudom, hogy készültetek rá, imádkoztatok értem. Nagyon köszönöm nektek. A tanúságtételekből látom, hogy a fájdalom nem tudja kiölni a szív mélyén a reményt, hogy az élet erőteljesen utat tör magának még az ellenséges körülmények között is.

Ki az, aki itt áll előttetek? – kérdezhetnétek. Az életemnek egy bizonyosságával szeretnék válaszolni erre a kérdésre, egy olyan bizonyossággal, amely örökre megbélyegez. Aki itt áll előttetek, az egy ember, akinek megbocsátottak. Egy ember, akit megváltottak, megváltanak sok bűnéből. Így mutatkozom be nektek. Nem sok, amit adhatok nektek, de nektek szeretném adni, meg szeretném osztani veletek azt, amim van, amit szeretek: Jézust, Jézus Krisztust, az Atya irgalmasságát.

Ő azért jött, hogy megmutassa nekünk, láthatóvá tegye előttünk a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Titeket, téged, téged, téged, engem… Cselekvő, valóságos szeretet ez. Szeretet, amely komolyan vette övéi életének valóságát. Olyan szeretet, amely gyógyít, megbocsát, felemel, gondoskodik. Olyan szeretet, amely közel lép az emberhez, visszaadja a méltóságát. A méltóságot, amelyet sokféleképpen elveszíthetünk. De Jézus csökönyös ebben: életét adta azért, hogy visszaadja az elveszített méltóságot, minden erejével azon volt, hogy felruházzon minket méltósággal.

Eszembe jutott valami, ami segíthet: Péter és Pál, Jézus tanítványai is börtönben voltak. Megfosztották őket szabadságuktól. Ebben a helyzetben volt valami, ami megtartotta őket; valami, ami nem engedte, hogy elkeseredjenek, hogy belevesszenek az értelmetlenség sötétjébe. Az imádság volt ez. Egyéni és közösségi imádság. Ők is imádkoztak és értük is imádkoztak. Két mozdulat, két cselekedet: és ezek együtt olyan hálót képeznek, amely megtartja az életet és a reményt. Az imádság megment az elkeseredéstől és arra ösztönöz, hogy menjünk tovább. Olyan háló, amely megtartja az életet, a ti életeteket és a családtagjaitok életét. Te az édesanyádról beszéltél… az anyák imádsága, a jegyesek, a gyerekek imádsága: ez egy háló. Ez a ti hálótok, amely előre viszi az életet.

Mert amikor Jézus belép valakinek életébe, akkor az az ember nem marad a múlt rabságában, hanem elkezd másképp, más reménnyel tekinteni a jelenre. Elkezdi más szemmel nézni saját magát, más szemmel néz az élete valóságára. Nem ragad le annál, ami történt, hanem képes sírni és megtalálja az erőt az újrakezdéshez. És ha időnként szomorúnak, legyőzöttnek érezzük magunkat, rosszul vagyunk, akkor – arra hívlak benneteket – nézzünk a keresztre feszített Krisztus arcára! Az ő tekintetében mindannyian megtalálhatjuk a helyünket. Mindannyian rábízhatjuk a sebeinket, a fájdalmainkat, ahogyan a tévedéseinket is, a bűneinket is. Sok dolog van, amiben hibázhatunk. Jézus sebeiben helyet kapnak a mi sebeink is. Mindannyian „megsebesülünk”, így vagy úgy. Elvinni a sebeinket Jézus sebeihez… Miért? Hogy gyógyítsa, megmossa, átalakítsa, feltámassza. Ő értetek halt meg, értem halt meg, hogy a kezét nyújtsa nekünk, felemeljen. Beszéljetek, beszéljetek a papokkal, akik ide jönnek hozzátok, beszélgessetek velük! Beszéljetek a testvérekkel, akik ide jönnek, beszélgessetek velük! Beszélgessetek mindenkivel, aki azért jön, hogy Jézusról beszéljen nektek. Jézus fel akar emelni minket, mindig.

Ez a bizonyosság arra ösztönöz minket, hogy dolgozzunk a méltóságunkért. Az elzárás nem ugyanaz, mint a kirekesztés: ez legyen mindig egyértelmű! Mert a börtönbüntetés annak a folyamatnak a része, amely visszahelyezi az embert a társadalomba. Sok minden van ellenetek ezen a helyen – jól tudom és ti is nagyon világosan elmondtátok: a túlzsúfoltság, az igazságszolgáltatás lassúsága, a foglalkoztatás-terápia és a rehabilitációs programok hiánya, az erőszak, az infrastruktúra hiánya, a felsőfokú tanulmányok lehetőségének hiánya… Szükség van arra, hogy az intézmények gyorsan és hatékonyan összefogjanak és választ találjanak ezekre a kérdésekre. De miközben ezért harcolunk, nem tekinthetjük úgy, hogy minden elveszett. Vannak dolgok, amiket már most meg tudunk tenni.

Ebben a rehabilitációs központban az együttélés részben rajtatok múlik. A szenvedés és a nélkülözés önzővé teheti a szívünket, helyet adhat a konfliktusoknak, de megtehetjük azt is, hogy egy hiteles testvériséget teremtünk. Segítsetek egymásnak! Ne féljetek segíteni egymásnak! A gonosz az összetűzést akarja, a rivalizálást, a megosztottságot, a klikkesedést keresi. Ne menjetek bele a játszmájába! Küzdjetek, hogy előre haladjatok, egységben!

Szeretném kérni tőletek, hogy adjátok át üdvözletemet a családjaitoknak, családtagjaitoknak, akik közül néhányan itt vannak… nagyon fontos a jelenlétük, a család segítsége, a nagyszülők, az apa, az anya, a testvérek, a feleség, a férj, a gyerekek. Arra emlékeztetnek minket, hogy érdemes élni és küzdeni egy jobb világért.

Végül bátorítani szeretném azokat, akik ebben a központban dolgoznak: a vezetőket, a büntetőbíróság börtönőreit és az egész személyzetet. Fontos közfeladatot láttok el. Fontos feladatotok van a társadalomba való visszailleszkedés terén. A feladat felemelni, nem lealacsonyítani; méltóságot adni, nem megalázni; bátorítani, nem lesújtani. Olyan folyamat ez, amely azt kéri tőlünk, hogy ne a jók és rosszak logikája alapján gondolkodjunk, hanem az ember megsegítésére irányuló logika szerint. Az ember megsegítésének logikája megment benneteket a korrupció minden formájától és jobb körülményeket teremt mindenki számára. Ha így éljük meg ezt a folyamatot, az nemesebbé tesz minket, bátorságot ad és felemel mindannyiunkat. Mindenki megteheti a szívében, mindenki tudja, hogyan kell…

Kérlek benneteket, imádkozzatok továbbra is értem, mert nekem is vannak hibáim és bűnbánatot kell tartanom. Nagyon köszönöm.”

Fotó: Vatikáni Rádió, Avvenire.it

Magyar Kurír
(tzs)