Ferenc pápa előszava A remény a fény az éjszakában című könyvhöz

A 2025-ös szentév, amelyet „a remény zarándokai” témának szerettem volna szentelni, jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk ezen az alapvető és meghatározó keresztény erényen. Főleg olyan időkben, mint amilyeneket most élünk, amikor a szemünk előtt kibontakozó, darabokban zajló harmadik világháború arra késztethet bennünket, hogy eluralkodjon rajtunk a reménytelenség és a szinte leplezetlen cinizmus hozzáállása.

A remény azonban minden keresztény számára ajándék és feladat. Ajándék, mert Isten az, aki felajánlja nekünk. A reménykedés valójában nem puszta optimizmus, mint amikor néha abban reménykedünk, hogy sikeresen vizsgázunk az egyetemen („reméljük, meg tudjuk csinálni”), vagy jó időben reménykedünk egy kiránduláshoz egy tavaszi vasárnapon („reméljük, hogy jó idő lesz”). Nem,

reménykedni azt jelenti, hogy várunk valamire, ami már megadatott nekünk: az üdvösségre Isten örök és végtelen szeretetében.

Arra a szeretetre és üdvösségre, amely ízt ad életünknek – ezeken a sarokpontokon a világ fennmarad, minden gonoszság és aljasság ellenére is, amelyeket az emberi bűnök okoznak. Reménykedni tehát azt jelenti, hogy befogadjuk ezt az ajándékot, amelyet Isten mindennap felajánl nekünk.

Reménykedni annyit tesz, mint megízlelni azt a csodát, hogy egy olyan Isten szeret, keres, vágyik ránk, aki nem rejtőzött el áthatolhatatlan egében, hanem testté és vérré, történelemmé és napokká lett, hogy osztozzon sorsunkban.

A remény egyben olyan feladat is, amelyet a keresztényeknek kötelességük ápolni és élni vele minden testvérük javára. Hűnek kell maradnunk a kapott ajándékhoz, amint azt Madeleine Delbrêl, egy 20. századi francia nő joggal hangsúlyozta, aki képes volt elvinni az evangéliumot Párizs földrajzi és egzisztenciális perifériáira az elkereszténytelenedés jellemezte múlt század közepén.

Madeleine Delbrêl ezt írta: „A keresztény remény azt a szűk metszésvonalat jelöli ki számunkra, azt a határt, ahol hivatásunk megkívánja, hogy mindennap és minden órában válasszuk azt, hogy hűségesek legyünk Isten irántunk való hűségéhez.” Isten hűséges hozzánk, a mi feladatunk, hogy válaszoljunk erre a hűségre. De figyelem:

nem mi generáljuk ezt a hűséget, ez Isten ajándéka, aki munkálkodik bennünk, ha hagyjuk magunkat formálni szeretetének ereje által, a Szentlélekkel, aki ihlető fuvallatként hat a szívünkben.

Feladatunk tehát az, hogy fohászkodjunk ezért az ajándékért: „Uram, add, hogy hűséges legyek Hozzád a reményben!”

Tehát a remény Isten ajándéka és a keresztények feladata. A remény megéléséhez pedig „nyitott szemű miszticizmusra” van szükség, ahogyan a nagy teológus, Johann-Baptist Metz fogalmazott; tudni, hogyan kell mindenhol meglátni a remény bizonyítékát, a lehetségesnek a lehetetlenbe való behatolását, a kegyelmet ott, ahol úgy tűnik, hogy a bűn minden bizalmat kioltott.

Nem sokkal ezelőtt lehetőségem volt beszélgetni a remény két kivételes tanújával, két apával: az izraeli Ramival és a palesztin Bassammal. Mindketten elvesztették a lányukat abban a konfliktusban, amely már túl sok évtizede borítja vérbe a Szentföldet. Ennek ellenére a kislányaik, Smadar és Abir halála miatt érzett fájdalmuk, szenvedésük által barátokká, sőt inkább testvérekké váltak; a megbocsátást és a kiengesztelődést konkrét, prófétai és hiteles gesztusként élik meg. A velük való találkozás nagyon sok reményt adott nekem. Barátságuk és testvériségük megtanított arra, hogy a gyakorlatban nem biztos, hogy a gyűlöleté az utolsó szó.

A kiengesztelődés, amelyet egyénileg megélnek, egy nagyobb és szélesebb körű kiengesztelődés próféciája, a remény legyőzhetetlen jele.

A remény pedig elképzelhetetlen távlatokat nyit meg előttünk.

E kötet minden olvasóját arra kérem, hogy tegyen egy egyszerű, de konkrét gesztust: este, lefekvés előtt, felidézve az átélt eseményeket és a találkozásokat, kezdjék el a remény jelét keresni az elmúlt napban. Egy mosoly valakitől, akitől nem vártuk; az iskolában tapasztalt nagylelkűség; a munkahelyen észlelt kedvesség; egy segítő gesztus, ha még oly kicsiny is.

A remény valójában „gyermeki erény”, ahogy Charles Péguy írta.

Arra szolgál, hogy visszatérjünk gyermekkorunkhoz, a világra rácsodálkozó szemekkel, hogy találkozzunk vele, megismerjük és értékeljük.

Gyakoroljuk a remény felismerését. Így meg fogunk lepődni azon, hogy mennyi jó létezik a világban. És a szívünket felragyogtatja a remény. Így a jövő világítótornyaivá válhatunk a körülöttünk lévők számára – zárja A remény a fény az éjszakában című könyvhöz írt előszavát Ferenc pápa.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír