Ferenc pápa első beszéde Genfben: Az ökumenizmus veszteséges vállalkozás!

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves fivéreim és nővéreim!

Pál apostolnak a galatákhoz intézett szavait hallottuk, akik belső nehézségekkel és ellentétekkel küszködtek. Csoportokra oszlottak ugyanis, melyek szembehelyezkedtek egymással és vádaskodtak egymás ellen. Ebben a szövegkörnyezetben hangzik el – néhány versen belül kétszer is – az apostol felhívása arra, hogy „a Lélek szerint járjanak” (Gal 5,16.25).

Járni. Az ember úton lévő lény. Egész életében arra hivatott, hogy útra keljen, állandó kifelé haladásban legyen onnan, ahol tartózkodik: akkortól kezdve, hogy kijön az anyaméhből, egészen addig, amikor átlép egyik életkorból a másikba; akkortól kezdve, hogy elhagyja a szülői otthont, egészen addig, amikor elhagyja ezt a földi létezést. Az út olyan metafora, amely feltárja az emberi élet értelmét, egy olyan életét, amely nem elég önmagának, hanem mindig valami többet keres. Szívünk arra hív, hogy menjünk és célba érjünk.

A gyaloglás fegyelmezettség, fáradozás, mindennapi türelmet és állandó edzést igényel. Sok útról le kell mondani, hogy azt az egyet válasszuk, amely célba vezet, és éberen kell tartani emlékezetünket, hogy a célt el ne vétsük. Cél és emlékezet. A járás alázatot igényel, hogy visszatérjünk saját tempónkhoz, ha szükséges, másrészt törődést igényel az útitársakkal, mert csak együtt lehet jól előrehaladni. A járás tehát állandó megtérését kíván tőlünk. Ezért sokan lemondanak róla, és inkább az otthoni nyugalmat választják, ahol kényelmesen saját dolgaikkal foglalkozhatnak anélkül, hogy kitennék magukat az út veszélyeinek. Így azonban múlékony biztonságot adó dolgokba kapaszkodnak, melyek nem adják meg azt a békét és örömet, amelyre a szív vágyik, és amelyet csak önmagunkból kilépve találunk meg.

Isten a kezdetektől erre hív minket. Már Ábrahámtól azt kérte, hogy hagyja el földjét, keljen útra, és útipoggyászként egyedül az Istenben való bizalmat vigye magával (vö. Ter 12,1). Így Mózes, Péter és Pál és az Úr összes barátja úton járva éltek. De főleg Jézus adott nekünk példát erről. Értünk kilépett az isteni létállapotból (vö. Fil 2,6–7), leereszkedett, hogy közöttünk úton járjon, ő, aki az Út (vö. Jn 14,6). Ő, az Úr és a Mester zarándok és vendég lett közöttünk. Visszatért az Atyához, és önnön Lelkét ajándékozta nekünk, hogy nekünk is legyen erőnk az ő irányát követni, megtenni azt, amit Pál kér: a Lélek szerint járni.

A Lélek szerint: ha minden ember úton lévő lény, és bezárkózva megtagadja hivatását, még inkább a keresztény. Mert – hangsúlyozza Pál – a keresztény élet két, egymással összeegyeztethetetlen választási lehetőséget kínál: egyfelől a Lélek szerinti járást, a keresztség által kijelölt útirányt követve; másfelől „a test kívánságának kielégítését” (Gal 5,16). Mit jelent ez a kifejezés? Azt jelenti, hogy úgy próbáljuk megvalósítani önmagunkat, hogy a birtoklás útját, az önzés logikáját követjük, mely szerint az ember igyekszik megkaparintani magának itt és most, amihez kedve van. Nem engedi tanulékonyan, hogy Isten mutassa neki, merre menjen, hanem a saját feje után megy. Szemünk előtt látjuk az így megtett út tragikus következményeit: a dolgok utáni mohó vágyában az ember szem elől téveszti útitársait, és így a világ útjain nagy közömbösség uralkodik. Ösztöneitől hajtva féktelen fogyasztás rabjává válik, így Isten hangja el van fojtva, így a többiek, főleg azok, akik képtelenek saját lábukon járni, mint a gyermekek és az idősek, zavaró selejtekké válnak, így a teremtett világnak semmi más értelme nincs, mint az, hogy az igények diktálta termelést biztosítsa.

Kedves fivéreim és nővéreim, Pál apostol e szavai ma jobban, mint valaha kihívást intéznek hozzánk: a Lélek szerinti járás azt jelenti, hogy elutasítjuk a világiasságot. Azt jelenti, hogy a szolgálat logikáját választjuk, és előrehaladunk a megbocsátásban. Azt jelenti, hogy Isten lépteivel ereszkedünk le a történelembe: nem a hatalommal való visszaélés dübörgő lépteivel, hanem az „egyetlen parancs: szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Gal 5,14) ütemes lépteivel. A Lélek útját ugyanis olyan mérföldkövek szegélyezik, melyeket Pál fel is sorol: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség és önuralom” (Gal 5,22).

Arra kaptunk meghívást, hogy közösen így járjunk: az út állandó megtérésen, gondolkodásmódunk megújításán keresztül vezet, mert a Szentlélek gondolkodásmódjáéhoz alkalmazkodik. A történelem folyamán a keresztények közötti megoszlások gyakran azért történtek, mert a gyökerek közé – a közösségek életében – világias gondolkodásmód szüremkedett: először saját érdekeikkel törődtek, és csak utána Jézus Krisztuséval. Ezekben a helyzetekben Istennek és az embernek az ellensége játszi könnyedséggel szétszakított minket, mert az irány, amelyet követtünk, a testé volt, nem a Léleké. Sőt, a múltban azért vallott szánalmasan kudarcot néhány kísérlet eme szakadások megszüntetésére, mert elsődlegesen világias logikákat követtek. Az ökumenikus mozgalom azonban, melyhez az Egyházak Ökumenikus Tanácsa jelentős mértékben hozzájárult, a Szentlélek kegyelmének köszönhetően indult el (vö. II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat: Unitatis redintegratio, 1). Az ökumenizmus Jézus akarata szerint hozott mozgásba minket, és akkor haladhat előre, ha a Lélek vezetésével járva elutasít minden autoreferenciális bezárkózást.

De – ellene lehetne vetni –, ha ily módon járunk, veszteségesen dolgozunk, mert nem védjük kötelességszerűen saját közösségeink érdekeit, mely közösségek gyakran erősen kötődnek nemzeti hovatartozáshoz vagy megszilárdult irányzatokhoz, legyenek azok többségében akár „konzervatívak”, akár „progresszisták”. Igen, mert ha azt választjuk, hogy Jézusé vagyunk, mielőtt Apollóé vagy Kéfásé lennénk (vö. 1Kor 1,12), hogy Krisztusé vagyunk, mielőtt „zsidók vagy görögök” lennénk (vö. Gal 3,28), hogy az Úré vagyunk, mielőtt jobb- vagy baloldaliak lennénk, ha az evangélium nevében a testvért választjuk magunk helyett, az gyakran azt jelenti – a világ szemében – hogy veszteségesen dolgozunk. Ne féljünk veszteségesen dolgozni! Az ökumenizmus „egy veszteségesen működő nagyvállalat”. Csakhogy evangéliumi veszteségről van szó, a Jézus által kijelölt út szerint: „Aki meg akarja menteni életét, az elveszíti, de aki elveszíti életét énértem, az megmenti” (Lk 9,24). Ha önmagunkat akarjuk megmenteni, akkor a test szerint járunk; ha elveszítjük magunkat Jézus mögött, akkor a Lélek szerint járunk. Csak így hozhatunk gyümölcsöt az Úr szőlőjében. Amint maga Jézus tanítja: nem a harácsolók hoznak gyümölcsöt az Úr szőlőjében, hanem azok, akik szolgálva Isten logikáját követik, aki folytonosan ad és adja magát (vö. Mt 21,33–42). Ez a húsvét logikája, az egyetlen, mely gyümölcsöt terem.

Ha a magunk útjára nézünk, tükröződni láthatjuk magunkat az akkori Galácia közösségeinek helyzeteiben: mennyire nehéz visszatartani az indulatot és ápolni a közösséget, mennyire kellemetlen kilépni évszázadokon át táplált kölcsönös ellenkezésből és elutasításból! Még merészebbnek tűnik ellenállni az álnok kísértésnek: hogy együtt vagyunk másokkal, közösen haladunk, mégis azzal a szándékkal, hogy valamilyen részleges érdekünket elérjük. Ez nem az apostol logikája, ez Júdásé, aki együtt járt Jézussal, de a saját ügyletei érdekében. Bizonytalan lépéseinkre a válasz mindig ugyanaz: a Lélek szerint járni, megtisztítván szívünket a rossztól, szent makacssággal az evangélium útját választva, és elutasítva a világ rövidebbnek tűnő, hamis útjait.

Sok éves ökumenikus munka után a tanács hetvenedik évfordulója alkalmából kérjük a Lelket, hogy erősítse meg járásunkat, mely túl könnyen megáll a fennálló különbözőségek előtt, a pesszimizmus által felőrölve pedig túl gyakran már kezdetben lebénul. A távolságok ne legyenek kifogások, hiszen már most lehetséges a Lélek szerint járni: együtt imádkozni, együtt evangelizálni, együtt szolgálni, ez lehetséges és Istennek tetsző! Együtt járni, együtt imádkozni, együtt dolgozni: ezt az utat kell ma követnünk!

Ennek az útnak van egy pontos célja: az egység. Az ellentétes út, a megoszlásé, háborúhoz és pusztításhoz vezet. Elég csak olvasni a történelmet! Az Úr azt kéri tőlünk, hogy állandóan a közösség útján induljunk el, mely a békéhez vezet. A megosztottság ugyanis „nyíltan ellentmond Krisztus akaratának, de botrány a világ számára is, és árt a legszentebb ügynek, az evangélium hirdetésének minden ember számára” (Unitatis redintegratio, 1). Az Úr egységet kíván tőlünk; a főként a leggyengébbeket sújtó megosztottságok által megtépázott világ egység után kiált.

Kedves fivéreim és nővéreim, úgy kívántam ide jönni, mint egységet és békét kereső zarándok. Köszönetet mondok Istennek, mert itt találtalak benneteket, már úton lévő fivéreket és nővéreket. Az együtt járás számunkra, keresztények számára nem egy stratégia arra, hogy jobban érvényt szerezzünk súlyunknak, hanem az engedelmesség cselekedete az Úrral szemben, és a szeretet cselekedete a világgal szemben. Engedelmesség Istennek és szeretet a világ felé, igazi szeretet, mely megment. Kérjük az Atyát, hogy határozottabban tudjunk együtt járni a Lélek útjain!

A kereszt irányítsa lépteinket, mert ott, Jézusban, ledőltek az elválasztó falak, és legyőzetett minden ellenségeskedés (vö. Ef 2,14): ott megértjük, hogy miden gyengeségünk ellenére semmi sem szakít el soha az ő szeretetétől (vö. Róm 8,35–39). Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír