Ferenc pápa a FAO székházában: A szeretet szó legyen része a nemzetközi együttműködés nyelvezetének

Tisztelt főigazgató úr, tisztelt vezetőség, hölgyeim és uraim!

Köszönöm a meghívást és José Graziano da Silva professzor, főigazgató üdvözlő szavait. Szívből üdvözlöm a tagállamok képviselőit és mindenkit, aki a világ más részein működő FAO-székházakból kapcsolódik hozzánk.

Különösképpen üdvözlöm a G7-országok jelen lévő mezőgazdasági minisztereit, akik most véget ért csúcstalálkozójukon olyan kérdésekről tárgyaltak, amelyek nagy felelősséget jelentenek nem csak a fejlődés és a termelés, hanem a nemzetközi közösség egészének kérdésében.

1. Azért gyűltünk össze, hogy megünnepeljük az élelmezési világnapot, hogy emlékezzünk 1945. október 16-ára, amikor a kormányok megalapították a FAO-t, elhatározva, hogy felszámolják az éhezést a mezőgazdasági ágazat fejlesztésén keresztül. Egy olyan időszak volt ez, amikor súlyos mértékben hiányzott az élelmiszer-ellátás biztonsága, nagy népmozgások zajlottak, emberek milliói kerestek olyan helyet, ahol túlélhetik az ínséget és a háborúk okozta pusztulást.

Amikor arról gondolkodunk, milyen hatással van a megfelelő élelmiszer-ellátás az emberi mobilitásra, az azt jelenti, hogy abból az elkötelezettségből indulunk ki, amely miatt a FAO létrejött, és megújítjuk ezt az elkötelezettséget. Napjaink valósága minden szinten nagyobb felelősséget igényel, nemcsak annak érdekében, hogy biztosítva legyen a föld gyümölcseinek elégséges megtermelése és egyenlő elosztása – ez nem kellene hogy kérdés legyen –, hanem azért is, hogy megvédjük minden ember jogát ahhoz, hogy szükségleteinek megfelelő mértékben jusson táplálékhoz, részt vehessen az őt érintő döntésekben és vágyai megvalósításában anélkül, hogy el kelljen szakadnia szeretteitől.

Egy ilyen nagy horderejű cél kapcsán az egész nemzetközi szisztéma hitelessége forog kockán. Tudjuk, hogy az együttműködést mindinkább befolyásolják a részérdekek, amelyek odáig mennek, hogy már a vészhelyzetben való segítségnyújtást is korlátozzák. Mindennapos hír, hogy emberek éhen halnak, földjeik elhagyására kényszerülnek, és fennáll a veszély, hogy a hír közönyt von maga után. Sürgős tehát, hogy új utakat találjunk, hogy a rendelkezésünkre álló lehetőségeket olyan garanciává alakítsuk át, amely lehetővé teszi minden ember számára, hogy megalapozott reménnyel, ne csak néhány kívánsággal tekintsen a jövőre.

A nemzetközi kapcsolatok alakulása azt mutatja, hogy egyre növekvő mértékben képes választ adni az emberi család várakozásaira, támogatja ebben a tudomány és a technika, amely tanulmányozza a problémákat, és odaillő megoldásokat javasol. Mégis, ezek az új célkitűzések sem tudják leküzdeni, hogy a világ népességének nagy része kirekesztve éljen: hányan vannak az alultápláltság, a háborúk, a klímaváltozás áldozatai? Hány embernek nincs munkája, nincsenek meg az alapvető javai, hányan kénytelenek elhagyni otthonukat, kitenni magukat a kizsákmányolás számos szörnyű formájának? A technológiának a fejlődés szolgálatába állítása természetesen követendő út, feltéve, hogy konkrét tettekhez vezet annak érdekében, hogy csökkentsük az éhezők számát és kezelni tudjuk a kényszermigráció jelenségét.

2. Az éhínség és a migráció kapcsolatának kérdését csak úgy tudjuk vizsgálni, ha a probléma gyökeréig hatolunk. Az ENSZ és a civil társadalom különféle szervezetei által e témában folytatott kutatások egyöntetűen azt mutatják, hogy a két legfontosabb akadályt kell legyőzni: a konfliktusokat és a klímaváltozást.

Hogyan lehet legyőzni a konfliktusokat? A nemzetközi jog kijelöli számunkra azokat az eszközöket, amelyekkel megelőzhetjük vagy gyorsan megoldhatjuk őket, elkerülve, hogy elhúzódjanak, és nyomort, pusztulást okozzanak a társadalom szövetében. Gondoljunk azokra a népekre, amelyek az immár évtizedek óta tartó háborúkban szenvednek, olyan háborúkban, amelyeket el lehetett volna kerülni, vagy legalább meg lehetett volna állítani, ehelyett azonban egyre nagyobb a pusztító hatásuk, nem lesz elegendő az élelmiszer-ellátás, és az emberek kénytelenek elvándorolni. Jóakaratra és párbeszédre van szükség a konfliktusok megfékezéséhez, és mélyen el kell köteleznünk magunkat az Egyesült Nemzetek Alapokmányában megfogalmazott fokozatos és szisztematikus leszerelés mellett, ahogyan amellett is, hogy orvosoljuk a fegyverkereskedelem fájdalmas sebét. Mit ér az, ha kimondjuk, a konfliktusok miatt emberek milliói válnak az éhínség és az alultápláltság áldozataivá, ha nem munkálkodunk hatékonyan a békéért és a leszerelésért?

Ami a klímaváltozást illeti, mindennap érzékeljük a következményeit. Tudományos ismereteinknek köszönhetően tudjuk, hogyan kell szembenéznünk a problémákkal; a nemzetközi közösség ki is dolgozta a szükséges jogi eszközöket, mint például a párizsi klímaegyezményt, amelytől azonban többen kezdenek eltávolodni. Újra felüti fejét az ökoszisztémák kényes egyensúlya iránti gondatlanság; az az elbizakodott feltételezés, hogy manipulálhatjuk és ellenőrzésünk alatt tarthatjuk a bolygó korlátozott erőforrásait; valamint a nyereségvágy. Ezért szükség van arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk a konkrét, tevőleges konszenzusért, ha el akarjuk kerülni a még tragikusabb következményeket, amelyek súlya továbbra is a legszegényebb, legvédtelenebb emberekre nehezedik. A mi feladatunk, hogy változtatásokat javasoljunk az életstílus, az erőforrások felhasználása, a termelés szempontjai terén, egészen a fogyasztásig – fogyasztásunk pazarló, sok élelmiszer kárba vész. Nem törődhetünk ebbe bele, nem mondhatjuk, hogy „majd valaki más megoldja”.

Azt hiszem, ezek a kiindulópontjai minden komoly megfontolásnak a migráció jelenségével összekapcsolódó megfelelő élelmiszer-ellátás témájában. A háborúk és a klímaváltozás bizonyosan éhínséget okoznak, kerüljük el tehát, hogy úgy beszéljünk az éhínségről, mint valami gyógyíthatatlan betegségről. A szakértőitek által nyújtott legutóbbi becslések szerint globális szinten növekszik a gabonatermelés, oly mértékben, hogy ez világszinten stabilabbá teszi a készleteket. Ez okot ad a reményre, és azt mutatja, hogy ha a szükségletekre odafigyelve munkálkodunk, és szembeszállunk a spekulációval, nem marad el az eredmény. Mert az élelmiszerkészletek nem ritkán a piaci spekuláció prédájává válnak, amely csak aszerint mérlegel, hogy a nagytermelők milyen anyagi gyarapodást érhetnek el vele, vagy hogy milyen lehetőség rejlik a fogyasztásban, nem pedig az emberek reális igényei szerint. Ez pedig elősegíti a konfliktusokat és a pazarlást, és még jobban növeli a földön az utolsók sorát, azokét, akik származási helyüktől távol keresik a jövőjüket.

3. Mindezzel szembenézve irányt változtathatunk, és kell is változtatnunk. (vö.: Laudato si’ 53.; 61.; 163.; 202.). Az élelmiszerigény növekedését tapasztalva elengedhetetlenül szükséges, hogy a föld gyümölcsei mindenkinek a rendelkezésére álljanak. Van, aki szerint elég lenne csökkenteni az éhes szájak számát, és így meg lehetne oldani a problémát. Ez a megoldás azonban hamis, ha arra gondolunk, milyen nagymértékű az élelmiszer-pazarlás, és arra a fogyasztói magatartásra, amely eltékozolja az erőforrásokat. Csökkenteni valamit könnyű, ahhoz azonban, hogy osztozni tudjunk másokkal, meg kell térnünk, ez pedig odaadást igénylő feladat.

Ezért felteszem magamnak – felteszem nektek – ezt a kérdést: túlzás lenne azt gondolni, hogy a nemzetközi együttműködés nyelvezetébe bevezetjük a szeretet kategóriáját, amely alatt azt értjük, hogy ingyenesség, egyenlő bánásmód, szolidaritás, az ajándékozás kultúrája, testvériesség, irgalmasság? Hiszen ezek a szavak valójában kifejezik a nemzetközi tevékenység során oly gyakran használt „humanitárius” szó gyakorlati jelentését. Szeretni a testvéreket, elsőként szeretni őket, anélkül, hogy viszonzást várnánk: ez az evangéliumi alapelv sok kultúrában és vallásban megjelenik, és az emberiesség alapelvévé válik a nemzeti kapcsolatok nyelvezetében. Jó lenne, ha a diplomácia és a multilaterális intézmények táplálnák és elősegítenék a szeretetnek ezt a képességét, mert ez az út, amely garantálja nemcsak a megfelelő élelmiszer-ellátást, hanem az ember biztonságát a maga teljességében. Az nem lehet, hogy csak akkor tevékenykedünk, ha mások is azt teszik, és nem elég, ha szánakozunk, mert a szánalom megáll a vészhelyzetben nyújtott segítségnél, míg a szeretet az igazságot tűzi ki célul; alapvetően szükség van rá ahhoz, hogy kialakítsunk egy igazságos társadalmi rendet a különféle csoportok között, akiknek pedig vállalniuk kell annak kockázatát, hogy kölcsönösen találkoznak egymással. Szeretni azt jelenti, hozzájárulni ahhoz, hogy minden ország növelje a termelését és elérje az önellátást az élelmiszer-ellátásban. Szeretni azt jelenti, új fejlődési és fogyasztási modelleket kidolgozni, olyan politikákat alkalmazni, amelyek nem nehezítik tovább a kevésbé fejlett országok helyzetét, illetve másoktól való függését. Szeretni azt jelenti, nem kelteni több megosztottságot az emberi családban azok között, akiknek feleslegük van, és akik hiányt szenvednek a legszükségesebben is.

A diplomáciai tevékenység a közelmúlt eseményei során is bizonyította, hogy meg lehet állítani a tömegpusztító fegyverek használatát. Mindannyian tudjuk, mekkora pusztításra képesek ezek az eszközök. De ugyanennyire tudatában vagyunk annak, mekkora szegénységet és kirekesztést okoznak? Hogyan lehet megállítani azokat az embereket, akik készek kockára tenni mindent, egész nemzedékeket, amelyek eltűnhetnek, mert nincs meg a mindennapi kenyerük, vagy mert az erőszak és a klímaváltozás áldozataivá válnak?

Arra mennek, ahol fényt látnak, vagy ahol érzik, hogy ott van az élet reménye. Nem állíthatják meg őket fizikai, gazdasági, törvényi, ideológiai akadályok: csakis az állíthatja meg őket, ha következetes módon alkalmazzuk az emberiesség alapelvét. Ehelyett azonban csökken a fejlődéshez nyújtott segítség és korlátozzák a multilaterális intézmények tevékenységét, miközben kétoldalú egyezményeket kötnek, amelyek az egyéb teendőiknek és a különféle szövetségeseiknek rendelik alá az együttműködést, vagy egyszerűen annak, hogy a pillanatnyi nyugalmat részesítik előnyben. Ezzel ellentétben az emberi mobilitás kezeléséhez összehangolt, szisztematikus kormányközi tevékenységre van szükség, amely a meglévő nemzetközi szabályozás szerint zajlik, és amelyet átjár a szeretet és a bölcsesség. Célja a népek találkozása, ami mindenkit gazdagít, egységet és párbeszédet teremt, nem pedig kirekesztést és sebezhetőséget.

Itt pedig engedjétek meg nekem, hogy csatlakozzak a sebezhetőségről szóló vitához, amely a migránsokkal kapcsolatban megosztást ébreszt nemzetközi szinten. Az a sebezhető, aki alacsonyabb rendű helyzetben van, és nem tudja megvédeni magát, nincsenek hozzá eszközei, vagyis kirekesztést él meg. És ebbe a helyzetbe az erőszak, a természet állapota, vagy még rosszabb, a közöny, az intolerancia, vagy egyenesen a gyűlölet hozza. Az a helyes ebben a helyzetben, ha beazonosítjuk az okokat annak érdekében, hogy kellő szakértelemmel cselekedhessünk. De az nem elfogadható, hogy mivel nem akarjuk vállalni a feladatot, egyfajta szofisztikált nyelvezet mögé bújunk, amely nem válik becsületére a diplomáciának, hanem inkább beszűkíti annak tartalmát: a „lehetőségek művészete” helyett nem lesz más, mint „meddő ujjgyakorlat annak érdekében, hogy kimagyarázza az egoizmust és a tétlenkedést”.

Jó lenne, ha mindezt számításba vennék a biztonságos, rendezett és szabályozott migrációról szóló nemzetközi egyezmény kidolgozásánál, amelyen jelen pillanatban dolgoznak az ENSZ-ben.

4. Hallgassuk meg sok peremre szorult, kirekesztett testvérünk kiáltását: „Éhes vagyok, idegen, mezítelen, beteg vagyok, be vagyok zárva egy menekülttáborba!” Igazságot kérnek, nem könyörögnek, nem a vészhelyzetre hívják fel a figyelmet. Széles körű és őszinte párbeszédre van szükség minden szinten, hogy megtaláljuk a legjobb megoldásokat és újfajta kapcsolat alakuljon ki a nemzetközi élet különböző szereplői között, olyan kapcsolat, amelyet a kölcsönös felelősség, a szolidaritás és az egység jellemez.

A migránsokat a gyakran tragikus helyváltoztatás a nyomor igájába hajtja, és ezt az igát egy olyan megelőző intézkedéssel lehet leoldani, amely a fejlődés érdekében olyan projekteket dolgoz ki, amelyek munkahelyeket teremtenek, képesek válaszolni a klímaváltozás és a környezet válságára. A megelőzés sokkal kevesebbe kerül, mint a földek pusztulása vagy a vizek szennyezése következményeinek kezelése. Ezek a hatások éppen bolygónknak azokat a neuralgikus zónáit érik, ahol az egyetlen törvény a szegénység, ahol egyre több a betegség és csökkenőben van a várható élettartam.

Sok dicséretes kezdeményezés indult már útnak. Mégsem elég. Sürgős szükség van arra, hogy minden erőnket megmozgassuk, programokat finanszírozzunk annak érdekében, hogy még hatékonyabb és ígéretesebb módon nézzünk szembe az éhínséggel és a strukturális nyomorral. Ha azonban a cél egy olyan mezőgazdaság, amely az adott ország valós igényeinek megfelelően termel, akkor nem lehet megengedni, hogy a művelhető földet elvegyék a lakosságtól, és a földek elorzása (land grabbing) továbbra is nyereséget hozzon egyeseknek, talán éppen azoknak a cinkosságával, akiknek az lenne a dolguk, hogy a nép érdekében cselekedjenek. Távol kell tartani magunktól azt a kísértést, hogy a népesség szűk csoportjai érdekében munkálkodjunk, ahogyan azt is, hogy a kívülről érkező hozzájárulásokat nem megfelelő módon, a korrupciót táplálva vagy törvényes kereteken kívül használják fel.

A Katolikus Egyház a maga intézményeivel, mivel közvetlen és konkrét ismeretei vannak a szóban forgó helyzetekről, a csillapítandó szükségletekről, közvetlenül részt szeretne venni ebben a munkában, küldetése értelmében, amely arra vezeti, hogy szeressen mindenkit, és arra is kötelezi, hogy azokat, akik országos és nemzetközi szinten felelősséget viselnek, emlékeztesse arra az általános kötelességükre, hogy osztozzanak a többség szükségleteiben.

Azt kívánom, hogy mindenki saját hitének vagy meggyőződésének csendjében fedezze fel, milyen ösztönzést, milyen irányelveket, milyen hozzájárulást adhat a FAO-nak és más kormányközi intézményeknek, hogy jó és állhatatos munkát tudjanak végezni az emberi család közös java érdekében.

Köszönöm!

Fotó: News.va

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Magyar Kurír