Ferenc pápa: A fejünkre szórt hamu arra hív, hogy újra felfedezzük életünk titkát

Ferenc pápa – 2024. február 14., szerda | 22:01

Február 14-én, hamvazószerdán este a Szentatya a római Szent Szabina-bazilikában mutatott be szentmisét. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy vonuljunk vissza szívünk rejtekébe, merjünk találkozni életünk igazságával, merjük az Úr elé vinni önmagunkat abban az állapotban, amelyben éppen vagyunk, hogy az Úr fel tudja fedeztetni velünk igazi valónkat és értékességünket.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.

Amikor alamizsnát adsz, amikor imádkozol, amikor böjtölsz, ügyelj arra, hogy mindez rejtve történjék, hiszen Atyád lát a rejtekben (vö. Mt 6,4). Lépj be a rejtekbe: ezt a meghívást intézi Jézus mindannyiunkhoz a nagyböjti út kezdetén.

A rejtekbe való belépés azt jelenti, hogy visszatérünk a szívünkbe, ahogyan arra Joel próféta figyelmeztet (vö. Jo 2,12).

Ez egy út a külsőből a belsőbe, hogy mindaz, amit megélünk – az Istennel való kapcsolatunkat is beleértve –, ne szűküljön a külsődlegesre, egy kép nélküli keretre, a lélek burkára, hanem belülről szülessen, és megfeleljen szívünk mozgásainak, vagyis vágyainknak, gondolatainknak, érzéseinknek, személyünk legbelső magjának, ahonnan minden fakad. A nagyböjt tehát a megtisztulás és lecsupaszodás fürdőjébe merít bennünket: segíteni akar abban, hogy eltávolítsunk minden „sminket”, mindent, amit felöltünk annak érdekében, hogy kiválóbbnak, jobbnak tűnjünk, mint amilyenek vagyunk.

A szívhez való visszatérés azt jelenti, hogy visszatérünk valódi önmagunkhoz, és úgy mutatkozunk Isten előtt – meztelenül és csupaszon –, ahogy vagyunk.

Azt jelenti, hogy magunkba nézünk, és tudatosítjuk, kik vagyunk valójában, levetjük gyakran viselt álarcainkat, lelassítjuk rohanó életünk lépteit, elfogadjuk az életet és önmagunk igazságát. Az élet nem színdarab. A nagyböjt arra hív, hogy lépjünk le a színlelés színpadáról, térjünk vissza a szívünkhöz, annak igazságához, akik vagyunk. Térjünk vissza a szívhez, térjünk vissza az igazsághoz!

Ezért van az, hogy ma este az ima és az alázat szellemében engedjük, hogy hamut szórjanak a fejünkre. Ez a mozdulat vissza akar vezetni önmagunk lényegi valóságához: por vagyunk, életünk olyan, mint a lehelet (vö. Zsolt 39,6; 144,4), de az Úr – ő és csakis ő, nem mások – nem engedi, hogy eltűnjön; ő összegyűjti és megformálja a port, ami vagyunk, hogy ne szórják szét az élet viharos szelei, és ne tűnjön el a halál szakadékos mélységben.

A fejünkre szórt hamu arra hív, hogy újra felfedezzük az élet titkát. Azt üzeni nekünk: amíg továbbra is páncélt viselsz a szíveden, amíg továbbra is külső álarcokkal tetteted magad, és mesterséges fényt árasztasz, hogy legyőzhetetlennek mutasd magad, addig üres és terméketlen maradsz.

Amikor viszont veszed a bátorságot, hogy lehajtsd a fejed és magadba nézz, akkor képes leszel felfedezni annak az Istennek a jelenlétét, aki szeret téged, öröktől szeret téged,

akkor végre a páncél, melyet magadnak készítettél, összetörik, és képes leszel átérezni, hogy egy örök szeretet szeret téged.

Testvérem, engem is, téged is, mindannyiunkat, egy örök szeretet szeret. Hamu vagyunk, melyre Isten rálehelte az élet leheletét, föld vagyunk, melyet ő formált a kezével (vö. Ter 2,7; Zsolt 119,73), por vagyunk, melyből feltámadunk majd az öröktől fogva nekünk készített végtelen életre (vö. Iz 26,19). És ha a hamuban, amik vagyunk, ott ég Isten szeretetének tüze, akkor felfedezzük, hogy ez a szeretet áthat bennünket, és hogy szeretetre kaptunk meghívást: szeretni testvéreinket, akik mellettünk élnek, odafigyelni másokra, együttérzőnek lenni, gyakorolni az irgalmasságot, megosztani azt, amik vagyunk és amink van, a rászorulókkal. Ezért az alamizsnálkodás, az imádság és a böjt nem szűkülhet külső gyakorlatokra, hanem olyan utak ezek, amelyek visszavezetnek bennünket a szívhez, a keresztény élet lényegéhez. Felfedeztetik velünk, hogy

Isten által szeretett hamu vagyunk,

és képessé tesznek arra, hogy ugyanezt a szeretetet szórjuk megannyi mindennapi helyzet „hamujára”, hogy újra remény, bizalom és öröm születhessen bennük.

Canterburyi Szent Anzelm a következő buzdítást hagyta ránk, melyet ma este magunkévá tehetünk: „Hagyd el most kis időre foglalatosságaidat, rejtőzz el kissé önnön zavaros okoskodásaid elől! Vesd csak le a súlyos gondokat, hagyd magad mögött izzadságos fáradozásaidat! Szentelj egy kis időt Istenre, és nyugodjál egy kicsikét őbenne! Menj be lelkednek cellájába, zárj ki onnan mindent Istenen s azon kívül, ami az ő keresésében segítségedre van, »zárd be az ajtót«, és keresd őt! Mondd most: teljes »szívem«!

Mondd most Istennek: »Keresem tekintetedet, Uram, a te orcádat akarom keresni!«” (Proslogion, 1).

Halljuk hát meg ebben a nagyböjtben az Úr hangját, aki fáradhatatlanul ismétli nekünk: menj be a rejtekbe! Vonulj vissza a rejtekbe, térj vissza a szívedhez! Üdvös felhívás ez számunkra, akik gyakran a felszínen élünk, akik azon iparkodunk, hogy észrevegyenek bennünket, akiknek mindig szükségünk van arra, hogy csodáljanak és megbecsüljenek bennünket. Anélkül, hogy észrevennénk, azon kapjuk magunkat, hogy nincs többé rejtekünk, ahol megállhatunk és megóvhatjuk magunkat. El vagyunk merülve egy olyan világban, amelyben mindennek, még a legintimebb érzelmeinknek és érzéseinknek is ki kell kerülnie a „közösségi” hálóra – de hogyan lehetne közösségi az, ami nem szívből fakad? A legtragikusabb és legfájdalmasabb élményeinket is az a veszély fenyegeti, hogy nem marad számukra rejtekhely, ahol őrizhetnénk őket: mindent ki kell teregetni, ki kell rakni, eledelül kell kínálni a pillanatnyi mohó fecsegésnek. És ekkor az Úr azt mondja nekünk: lépj be a rejtekbe, térj vissza önmagad középpontjába! Épp oda, ahol megannyi félelem, bűntudat és bűn is lakozik, oda szállt le az Úr, oda szállt le, hogy meggyógyítson és megtisztítson téged. Lépjünk be belső szobánkba: ott lakik az Úr, törékeny voltunkkal együtt elfogad és feltétel nélkül szeret bennünket!

Térjünk vissza, testvéreim! Térjünk vissza Istenhez teljes szívünkből!

A nagyböjt ezen heteiben adjunk helyet a csendes szentségimádságnak, melyben az Úr jelenlétére figyelve időzünk, mint Mózes, mint Illés, mint Mária, mint Jézus. Észrevettük-e, hogy elvesztettük az imádás iránti érzéket? Térjünk vissza az imádáshoz! Fordítsuk oda szívünk fülét afelé, aki a csendben azt akarja mondani nekünk: „Én vagyok a te Istened: az irgalmasság és az együttérzés Istene, a megbocsátás és a szeretet Istene, a gyengédség és a gondoskodás Istene. […] Ne ítélkezz magad felett! Ne ítéld el magadat! Ne utasítsd el magadat! Engedd, hogy szeretetem megérintse szíved legmélyebb és legrejtettebb zugait, és feltárja előtted szépségedet, azt a szépséget, amelyet szem elől vesztettél, de amely irgalmasságom fényében újra láthatóvá válik számodra! – Az Úr hív bennünket! – Gyere, gyere, hadd szárítsam fel könnyeidet, és engedd, hogy számat közelebb vigyem füledhez, és belesuttoghassam: szeretlek, szeretlek, szeretlek!” (Henri Nouwen: In cammino verso l’alba, Queriniana, Brescia, 1997, 233). Hisszük-e, hogy az Úr szeret bennünket, hogy az Úr szeret engem?

Testvéreim, ne féljünk levetkőzni magunkról a világias ránk rakódott rétegeket, és térjünk vissza a szívhez, térjünk vissza a lényeghez!

Gondoljunk Szent Ferencre, aki miután teljesen levetkőzött, egész énjével magához ölelte a mennyei Atyát. Ismerjük fel magunkat annak, amik vagyunk: por, akit Isten szeret, por, aki arra kapott meghívást, hogy Istenbe szerelmes porrá váljon! Neki köszönhetően újjászületünk a bűn hamvaiból a Jézus Krisztusban és a Szentlélekben való új életre!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria