Ferenc pápa a fiatalokhoz Kassán: Ne maradj a szégyen foglya, mert Isten sosem szégyenkezik miattad!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves fiatalok, kedves testvéreim, dobrý večer [jó estét kívánok]!

Örömmel hallgattam Bernard püspök úr szavait, tanúságtételeiteket és kérdéseiteket. Három kérdést tettetek fel, s én szeretnék megpróbálni válaszokat találni rájuk veletek együtt.

Péterrel és Zuzkával kezdem, a párkapcsolati szerelemre vonatkozó kérdésetekkel.

A szerelem az élet legnagyobb álma, de nem olcsó álom.

Gyönyörű, de nem könnyű, mint minden nagyszerű dolog az életben. Ez az álom, de ezt az álmot nem könnyű értelmezni. Lopok tőletek egy mondatot: „Teljesen új szemmel kezdtük nézni ezt az ajándékot.” Valóban, ahogyan mondtátok, új szemekre van szükség, olyan szemekre, amelyek nem hagyják magukat becsapni a látszat által. Barátaim, ne bagatellizáljuk a szerelmet, mert a szerelem nem csak érzés és érzelem, inkább kezdet. A szerelem nem arról szól, hogy mindent és azonnal akarunk, nem követi a „használd és dobd el” logikáját. A szerelem hűség, ajándék, felelősség.

Az igazi eredetiség, az igazi forradalom ma abban áll, ha lázadunk az ideiglenesség kultúrája ellen, ha túllépünk az ösztönön és a pillanaton, ha egy egész életen át és egész lényünkkel szeretünk. Nem azért vagyunk itt, hogy vegetáljunk, hanem hogy az életből valami nagyot hozzunk létre. Mindannyian emlékezhettek nagy történetekre, melyeket regényekben olvastatok, felejthetetlen filmekben láttatok, megható elbeszélésekben hallottatok. Ha belegondoltok, a nagy történeteknek mindig két összetevője van: az egyik a szerelem, a másik a kaland, a hősiesség. Ezek mindig együtt járnak. Ahhoz, hogy az életet naggyá tegyük, mindkettőre szükség van: szeretetre és hősiességre. Nézzünk Jézusra, nézzünk a Megfeszítettre, ott van mindkettő: a határtalan szeretet és a bátorság arra, hogy odaadja életét a végsőkig, félmegoldások nélkül. Itt áll előttünk Boldog Anna, a szeretet hősnője. Azt üzeni nekünk, hogy magasra törekedjünk.

Kérlek benneteket, ne hagyjuk, hogy életünk napjai úgy teljenek el, mint egy szappanopera epizódjai!

Ezért amikor szerelemről álmodtok, ne a különleges effekteknek higgyetek, hanem abban, hogy mindegyikőtök különleges. Mindegyikőtök! Mindenki ajándék, és ajándékká teheti az életet, a saját életét! A többiek, a társadalom, a szegények várnak rátok. Olyan szépségről álmodjatok, amely túlmutat a külsőségeken, a külső mázon és a divatirányzatokon. Félelem nélkül álmodjatok arról, hogy családot alapítotok, hogy gyermekeket vállaltok és neveltek, hogy életetekben mindent megosztotok egy másik személlyel anélkül, hogy szégyenkeznetek kellene gyarlóságaitokon, mert van, aki befogadja és szereti őket, aki úgy szeret téged, ahogy vagy. Ez a szeretet: szeretni a másikat úgy, amilyen; és ez gyönyörű! Az álmaink elárulják, milyen életre vágyunk. A nagy álmok nem erős autóról, divatos ruháról vagy transzgresszív nyaralásról szólnak.

Ne hallgassatok azokra, akik álmokról beszélnek nektek, de helyette illúziókat adnak el nektek.

Egy dolog az álom, az álmodás, és más dolog illúziókat táplálni. Vannak, akik álomról beszélnek, de illúziókat árusítanak: ők a boldogság manipulátorai. Nagyobb örömre lettünk teremtve: mindegyikünk egyedi, és azért van a világon, hogy egyediségében szeretve érezze magát, és hogy úgy szeressen másokat, ahogyan senki más nem teheti meg helyette. Nem élhetünk úgy, hogy a kispadon ülünk, és várjuk, hogy becseréljenek valaki helyett. Nem, Isten szemében mindenki egyetlen!

Ne hagyjátok magatokat „szabványosítani”; nem sorozatban gyártottak bennünket, egyediek és szabadok vagyunk,

és azért vagyunk a világon, hogy szeretettörténetet éljünk Istennel, hogy merészen vállaljuk az erős döntéseket, hogy belevágjunk a szeretet csodálatos kockázatába. Kérdezlek benneteket: Elhiszitek ezt? Kérdezlek benneteket: Álmodtok erről? [Válaszolják: Igen!] Biztosan? [Igen!] Bravó!

Szeretnék még egy tanácsot adni. Ahhoz, hogy a szerelem gyümölcsöt teremjen, ne feledkezzetek el a gyökerekről. Melyek a gyökereitek? A szüleitek és főleg a nagyszüleitek. Figyeljetek: a nagyszüleitek! Ők készítették elő a talajt számotokra. Öntözzétek a gyökereket, látogassátok meg nagyszüleiteket, jót fog tenni nektek: kérdezgessétek őket, szánjatok időt arra, hogy meghallgassátok történeteiket!

Manapság az a veszély fenyeget bennünket, hogy gyökértelenül növünk fel, mert hajlamosak vagyunk a rohanásra, arra, hogy mindent sietve tegyünk:

amit az interneten látunk, az azonnal eljuthat az otthonunkba; elég egy kattintás, s emberek és dolgok máris megjelennek a képernyőn. Aztán az történik, hogy ezek ismerősebbé válnak, mint azoknak az arcai, akiknek életünket köszönhetjük. Virtuális üzenetekkel elárasztva azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük valódi gyökereinket. Az élettől való elszakadás, a vákuumban való fantáziálás nem tesz jót, ez a gonosz kísértése. Isten azt akarja, hogy szilárdan a földbe gyökerezzünk, kapcsolódjunk az élethez, sose zárkózzunk be, hanem mindig nyitottak legyünk mindenki felé! Gyökeret eresztettek és nyitottak! Értitek? Gyökeret eresztettek és nyitottak!

Igen, igaz, de – mondjátok majd – a világ másképp gondolkodik. Sokat beszélnek a szeretetről, de a valóságban más alapelv irányítja őket: mindenki saját magára gondol. Kedves fiatalok, ne hagyjátok, hogy ez, ez a rosszul működő dolog, ez a romboló rosszaság befolyásoljon benneteket!

Ne hagyjátok, hogy rabul ejtsen benneteket azok szomorúsága vagy rezignált csüggedése, akik azt mondják, hogy soha semmi sem fog változni!

Ha ezt elhiszitek, belebetegedtek a pesszimizmusba! Láttátok már, milyen egy pesszimista fiatal arca? Keserű arca van! A pesszimizmus keserűséggel betegít meg! Lelketekben megöregszetek! Fiatalon megöregszetek! Manapság annyi bomlasztó erő van, oly sokan vannak, akik hibáztatnak mindenkit és mindent, a negativitás terjesztői, a panaszkodás szakemberei. Ne hallgassatok rájuk, ne, mert a panaszkodás és a pesszimizmus nem keresztény dolog, az Úr utálja a szomorúságot és az áldozatszerepeket. Nem arra teremtettünk, hogy lógassuk az orrunkat, hanem arra, hogy tekintetünket az égre, másokra, a társadalomra emeljük!

És amikor a padlón vagyunk – hiszen bizonyos pillanatokban mindnyájan padlóra kerülünk, mindnyájan ismerjük ezt a tapasztalatot –, amikor tehát a padlón vagyunk, mit tehetünk? Van egy csalhatatlan gyógymód a talpra állásra. Az, amit Petra mondott nekünk: a gyónás. Ti hallgattátok Petrát? [Igen.] A gyónás a gyógyír! Azt kérdezted tőlem: „Hogyan győzheti le egy fiatal az akadályokat az Isten irgalmához vezető úton?” Itt is a nézésről van szó, arról, hogy arra nézzünk, ami számít. Ha megkérdezem: „Mire gondoltok, amikor gyónni mentek?” – nem kell hangosan mondani! –, szinte biztos vagyok a válaszban: „A bűnökre.” Vajon – kérdem én, válaszoljatok – tényleg a bűnök állnak a gyónás középpontjában? [Nem!] Nem hallom… [Neeem!] Bravó! Isten azt akarja, hogy úgy közeledj hozzá, hogy magadra, bűneidre vagy őrá gondolsz? Mit akar Isten? Azt, hogy őhozzá közeledj, vagy hogy a bűneidhez? Mit akar? Válaszoljatok! [Őhozzá!] Hangosabban, kicsit süket vagyok… [Őhozzááá!] Mi a középpont, a bűnök vagy a minden bűnt megbocsátó Atya? Az Atya!

Nem úgy kell mennünk gyónni, mint egy megbüntetett ember, akinek meg kell alázkodnia, hanem mint egy gyermek, aki fut, hogy az Atya ölelését fogadja.

És az Atya minden helyzetben felemel bennünket, minden bűnt megbocsát nekünk. Ezt jól jegyezzétek meg: Isten mindig megbocsát! Értitek? Isten mindig megbocsát!

Adok egy kis tanácsot: minden gyónás után maradjatok egy kicsit csendben, és gondoljatok a kapott megbocsátásra. Őrizzétek azt a békét szívetekben, azt a szabadságot, amit belül éreztek! Ne a bűnöket, amelyek már nincsenek, hanem a megbocsátást, amelyet Isten ajándékozott nektek, az Atyaisten simogatását! Azt őrizzétek, és ne engedjétek, hogy elvegyék tőletek! És amikor legközelebb gyónni mentek, emlékezzetek rá: azért megyek, hogy újra megkapjam azt az ölelést, amely olyan jót tett nekem. Nem egy bíróhoz megyek számadásra, hanem Jézushoz, aki szeret és meggyógyít engem. Most szeretnék egy tanácsot adni a papoknak is: azt mondanám nekik, hogy érezzék magukat az Atyaisten helyében, aki mindig megbocsát, aki megölel és magához fogad.

Adjuk Istennek az első helyet a gyónásban! Ha ő a főszereplő, akkor minden gyönyörűvé válik, és a gyónás az öröm szentségévé válik. Igen, az örömé: nem a félelemé és az ítélkezésé, hanem az örömé.

Fontos, hogy a papok irgalmasak legyenek. Soha ne kíváncsiak, soha ne inkvizítorok, hanem testvérek, akik az Atya bocsánatát adják, testvérek, akik kísérnek ebben az atyai ölelésben.

De valaki azt mondhatja: „Én mégis szégyellem magam, nem tudok túllépni a szégyenen, nem tudok szégyenkezés nélkül gyónni.” Ez nem probléma, ez jó dolog. A szégyenkezés az életben olykor jót tesz! Ha szégyelled magad, az azt jelenti, hogy nem fogadod el, amit tettél. A szégyen jó jel, de mint minden jel, ez is azt kéri, hogy lépjünk túl rajta.

Ne maradj a szégyen foglya, mert Isten sosem szégyenkezik miattad! Ő éppen ott szeret téged, ahol szégyelled magad.

És mindig szeret téged. Mondok nektek valamit, ami nincs a nagy kivetítőn. Az én országomban azokat az orcátlan embereket, akik a legnagyobb gonoszságokat elkövetik, „szégyentelennek” hívjuk.

És egy utolsó kétség: „De Atyám, nem tudok megbocsátani magamnak, így Isten sem tud megbocsátani nekem, mert mindig ugyanabba a bűnbe fogok esni.” De – figyelj – mikor sértődik meg Isten? Amikor bocsánatot kérni mész hozzá? Nem, soha. Isten szenved, amikor azt gondoljuk, hogy nem tud nekünk megbocsátani, mert az olyan, mintha azt mondanánk neki: „Gyenge vagy a szeretetben!” Ronda dolog ezt mondani Istennek: „Gyenge vagy a szeretetben!” Ezzel szemben Isten minden alkalommal örömmel bocsát meg nekünk.

Amikor felemel bennünket, úgy hisz bennünk, mint az első alkalommal, nem csügged el. Mi vagyunk azok, akik elcsüggedünk, nem ő.

Nem megbélyegzendő bűnösöket lát, hanem szeretendő gyermekeket. Nem elhibázott embereket lát, hanem szeretett gyermekeket; talán megsebzetteket, és akkor még nagyobb benne az együttérzés és a gyengédség. És valahányszor gyónni megyünk – ezt sose felejtsük el –, a mennyben ünnepelnek! Legyen így a földön is!

Végül, Péter és Lenka, megtapasztaltátok az élet keresztjét. Köszönöm a tanúságtételeteket! Azt kérdeztétek, hogyan lehet „bátorítani a fiatalokat, hogy ne féljenek a kereszt átölelésétől”. Ölelés: ez találó ige. Az ölelés segít legyőzni a félelmet. Amikor átölelnek bennünket, visszanyerjük az önmagunkba és az életbe vetett bizalmunkat. Engedjük hát, hogy Jézus átöleljen bennünket! Mert

amikor átöleljük Jézust, újra átöleljük a reményt. A keresztet nem lehet egyedül átölelni; a fájdalom senkit sem ment meg. A szeretet az, ami átalakítja a fájdalmat.

Ezért Jézussal együtt öleljük át a keresztet, sose egyedül! Ha valaki magához öleli Jézust, az öröm újjászületik. És Jézus öröme, a fájdalomban, békévé változik. Ezt az örömöt kívánom nektek, mely mindennél erősebb. Kedves fiatalok, kívánom, hogy el tudjátok ezt vinni barátaitoknak. Ne prédikációkat, hanem örömöt vigyetek.

Örömöt vigyetek! Ne szavakat, hanem mosolyokat, testvéri közelséget.

Köszönöm, hogy meghallgattatok, és egy utolsó dolgot kérek tőletek: ne feledkezzetek el imádkozni értem! Ďakujem! [Köszönöm!]

Most álljunk fel mindannyian, és imádkozzunk a bennünket szerető Istenhez, imádkozzuk el a Miatyánkot! „Mi Atyánk…” [szlovákul]

[Áldás.]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: TASR/ TK KBS/ Michal Svítok; Roman Hanc

Magyar Kurír