Ferenc pápa Rómában hajléktalanszállón nyitott szent kaput

Ferenc pápa – 2015. december 18., péntek | 21:30

December 18-án, késő délután, a Szentatya különleges szent kaput nyitott meg, a római karitász Don Luigi di Liegróról nevezett hajléktalanszállójának egyszerű üvegkapuját. Ferenc pápa homíliáját, melyet a hajléktalanok és segítőik körében bemutatott szentmisén mondott, teljes terjedelmében közöljük.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Isten eljön megmenteni minket, és nem talál jobb módot rá, mint hogy velünk járjon, hogy vállalja az életünket. Amikor választania kell, hogyan éljen, nem egy nagyváros mellett dönt, egy nagy birodalomban, nem hercegnőt, bárónőt vagy más fontos személyt választ anyjának, nem luxuspalotát választ. Úgy tűnik, hogy minden – szándékosan – szinte teljesen rejtekben történik. Mária egy tizenhat-tizenhét éves leányka volt, nem több, egy kis faluban a Római Birodalom távoli szögletében, és azt a falut biztosan senki nem ismerte. József egy fiatalember volt, aki szerette őt, és el akarta venni feleségül. Ács volt, aki munkájával megkereste a mindennapi betevőt. Minden csupa egyszerűségben, minden teljesen rejtekben zajlik. Az [emberek részéről] az elutasítás is…, mert jegyesek voltak, és egy olyan kis faluban, tudjátok, a szóbeszéd milyen gyorsan terjed, nem? Terjed a pletyka. József észreveszi, hogy Mária gyermeket vár, de ő igaz ember volt. Minden rejtekben zajlik, még a rágalmazás, a pletykálkodás is. Az angyal elmagyarázza Józsefnek a misztériumot: A gyermek, akit menyasszonyod a méhében hord, Isten műve, a Szentlélek műve. „Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala parancsolta neki”, elment Máriához, és feleségül vette (vö. Mt 1,18–25). De minden rejtekben, minden kicsinységben történik. A világ nagy városai nem tudtak semmiről. Így van jelen Isten közöttünk. Ha meg akarod találni Istent, akkor a kicsinységben keresd, a szegénységben keresd, ott keresd, ahová elrejtőzött: a rászorulókban, a nincstelenekben, a betegekben, az éhezőkben, a foglyokban.

Amikor Jézus prédikál nekünk az életről, azt is elmondja, hogyan zajlik majd a megítéltetésünk. Nem azt fogja mondani, hogy „te gyere velem, mert oly sok adományt adtál az egyháznak, mert az egyház jótevője vagy, gyere, gyere a mennybe”. Nem! A mennybe való bejutásért nem lehet pénzzel fizetni. Nem azt fogja mondani, hogy „te fontos ember vagy, sokat tanultál, és tömérdek kitüntetést kaptál, gyere a mennybe”. Nem! A kitüntetések nem nyitják ki a menny kapuját. Mit mond majd nekünk Jézus, amikor kinyitja a menny kapuját? Éhes voltam, és adtál ennem, hajléktalan voltam, és adtál házat, beteg voltam, és meglátogattál, börtönben voltam, és felkerestél (vö. Mt 25,35–36). Jézus a kicsinységben van jelen.

Jézus szeretete nagy. Ezért ma, amikor kinyitjuk ezt a szent kaput, azt szeretném, ha a Szentlélek kinyitná az összes római szívét, és megmutatná, melyik az üdvösség útja. Nem a luxus, nem a nagy vagyon útja, nem a hatalom útja. Az alázat, a kicsinység útja. A szegények, a betegek, a rabok – Jézus még tovább megy –, a legnagyobb bűnösök, ha bűnbánatot tartanak, megelőznek minket a mennyben. Megvan a kulcsuk hozzá. Aki megkönyörül a másikon, az engedi, hogy átölelje őt az Úr irgalmassága.

Ma kinyitjuk ezt a kaput, és két dolgot kérünk. Az első: az Úr nyissa meg szívünk kapuját, mindannyiunkét. Rászorulunk mindannyian, mert mindannyian bűnösök vagyunk. Mindannyian rászorulunk arra, hogy halljuk az Úr szavát, és hogy az Úr szava elérjen minket. A második: az Úr értesse meg velünk, hogy a gőg útja, a vagyon útja, a hiúság útja, az önteltség útja nem az üdvösség útja. Az Úr értesse meg velünk, hogy az ő atyai simogatása, az ő irgalma, megbocsátása akkor ér el minket, amikor a szenvedőkhöz, a társadalom kivetettjeihez közeledünk: ott van Jézus. Ez a kapu, mely a karitász kapuja, olyan kapu, ahol sok emberen, sok kidobott emberen segítenek, értesse meg velünk, mennyire szép lenne, ha mindannyian rómaiak, ha minden római kidobottnak érezné magát, és érezné, hogy rászorul Isten segítségére. Imádkozzunk ma Rómáért, minden római lakosért, mindenkiért, kezdve rajtam, hogy az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy kidobottnak érezzük magunkat! Mert nekünk semmi érdemünk sincs: egyedül ő lehet hozzánk irgalmas, egyedül ő adhat kegyelmet. És hogy közelebb kerüljünk ehhez a kegyelemhez, közelednünk kell a kidobottakhoz, a szegényekhez, a legkisemmizettebbekhez, mert e közeledésünk alapján ítéltetünk majd meg. Ma, amikor kinyitjuk ezt a kaput, adja meg az Úr ezt a kegyelmet egész Rómának, Róma minden lakosának, hogy tudjunk előrehaladni az irgalmasságnak abba az ölelésébe, ahol az Atya fogadja megsebzett fiát. Ám aki igazából sebeket hordoz, az az Atya: Istent megsebezte a szeretet, ezért képes mindnyájunkat megmenteni. Adja meg nekünk az Úr ezt a kegyelmet!


A Szentatya szavai a szentmise végén:

Közel van a karácsony, közel van az Úr. Amikor az Úr megszületett, ott volt abban a jászolban, senki sem vette észre, hogy ő Isten. Szeretném, ha most karácsonykor mindnyájunk szívében megszületne, rejtekben…, hogy senki se vegye észre, de igenis az Úr ott legyen. Ezt kívánom nektek, az Úr közelségének ezt az örömét.

Imádkozzatok értem, én pedig imádkozom értetek! Köszönöm!

Rómában a Via Marsalán, a Termini pályaudvar mellett található, nemrégiben felújított hajléktalanellátó központot a római karitász működteti. Két nagy egységből áll: a Szent II. János Pál pápáról elnevezett étkezdéből, mely naponta 600 hajléktalan számára biztosít meleg ételt, és a 200 fő befogadására alkalmas Don Luigi di Liegro nevét viselő éjszakai átmeneti szállóból.

Az átmeneti szálló három hónapig biztosít éjszakára otthont egy-egy hajléktalan személy számára, szigorú szabályok szerint. A hatágyas szobák két szinten találhatók, külön a nők és férfiak számára. Az egyes lakrészeket pedig nem számokkal, hanem színekkel különböztetik meg egymástól.

A hajléktalanellátó központot még 1987-ben hozta létre a római karitász alapítója és akkori igazgatója, a mostani egyik névadó, Don Luigi di Liegro, aki a hajléktalanok megsegítésére tette fel életét. Célja a fedél nélkül maradt emberek társadalomba való reintegrálása volt. Azt vallotta, hogy önmagától senki sem válik hajléktalanná, ezért minden egyes esetben az ehhez vezető körülményeket kell feltárni és megérteni, majd ezen keresztül visszavezetni a hajléktalan személyeket a társadalomba.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás és fotó: Vatikáni Sajtóközpont

Magyar Kurír

 

Kapcsolódó fotógaléria