Ferenc pápa homíliája az új bíborosoknak: Versengés nélkül az egységet építsétek!

Beszédében a Szentatya arra kérte az új bíborosokat, hogy Jézus legyen életük középpontjában, az ő útján járjanak, ne egymással versengjenek, hanem „ápolják a találkozás iránti szenvedélyt, legyenek a közösség kézművesei és az egység építői”.

Az eseményen részt vett Erdő Péter bíboros, prímás; Ternyák Csaba egri érsek, valamint Németh Gábor, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) titkára is.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Gondolkodjunk el egy kicsit ezen az elbeszélésen: Jézus úton van, felfelé halad Jeruzsálem felé. Nem e világ dicsősége felé, hanem felfelé, Isten dicsősége felé halad, mely a halál szakadékos mélységeibe való leereszkedést hozza magával. A Szent Városban ugyanis meg fog halni a kereszten, hogy visszaadja nekünk az életet. Jakab és János azonban, akik másféle sorsot képzelnek el Mesterük számára, egy kéréssel hozakodnak elő, két tiszteletbeli helyet kérnek tőle: „Add meg nekünk, hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön dicsőségedben” (Mk 10,37).

Az evangélium rávilágít erre a drámai ellentétre:

míg Jézus a Golgotára vezető fáradságos, felfelé vezető úton jár, addig a tanítványok a győztes Messiás elegyengetett, lefelé vezető útjára gondolnak.

Nem szabad megbotránkoznunk ezen, hanem alázatosan tudatosítanunk kell, hogy – Manzonit idézve – „ilyen ez a felemás emberi szív” (Alessandro Manzoni: A jegyesek, I. kötet, ford. Révay József, Európa, Budapest, 1975, 179). Ilyen, ez tény.

Velünk is megtörténhet, hogy szívünk letér az útjáról, hagyja magát elkápráztatni a presztízs varázsától, a hatalom csábításától, az Urunk iránti túlságosan emberi lelkesedéstől.

Ezért fontos, hogy magunkba nézzünk, alázattal Isten elé és őszintén önmagunk elé álljunk, és megkérdezzük magunktól: hová tart a szívem? Hová tart ma a szívem? Milyen irányba mozog? Talán letértem az útról?

Így int bennünket Szent Ágoston: „Miért mentek el magatoktól, miért mentek tönkre magatok miatt, miért mentek a magány útjain? A kóborlás miatt eltévedtek, térjetek vissza! Hová? Az Úrhoz. Gyorsan megvan, először térj vissza a szívedhez! […] Térj vissza, térj vissza a szívhez! […] Térj vissza a szívhez, ott lásd meg, mit gondolsz esetleg az Istenről, mert ott van Isten képmása! A belső emberben lakik Krisztus, a belső emberben alakulsz újjá Isten képmására” (Szent Ágoston: Tizennyolcadik beszéd, 10, in Beszédek Szent János evangéliumáról, 1. kötet, I–XXX. beszéd, ford. Révészné Bartók Gertrud, Jel, Budapest, 2008, 255). Vissza kell térnünk a szívünkhöz, hogy visszatérjünk Jézus útjára, ez az, amire szükségünk van!

És ma, különösen nektek szeretném mondani, kedves testvéreim, akik bíborosi kinevezést kaptok: ügyeljetek arra, hogy Jézus útján járjatok.

Mit jelent ez?

Jézus útján járni mindenekelőtt azt jelenti, hogy visszatérünk őhozzá, és őt helyezzük mindennek a középpontjába. Mind a lelki életben, mind a lelkipásztorkodásban, az a veszély fenyeget bennünket, hogy a „körítésre” összpontosítunk, és megfeledkezünk a lényegről. Túl gyakran a másodlagos dolgok veszik át annak helyét, ami szükséges, a külsőséges dolgok felülkerekednek azon, ami igazán fontos, belevetjük magunkat az általunk sürgősnek tartott teendőkbe, anélkül, hogy eljutnánk a szívhez. Ehelyett

mindig vissza kell térnünk a középpontba, vissza kell szereznünk az alapot, le kell vetkőznünk a felesleges dolgokat, hogy Krisztust öltsük magunkra (vö. Róm13,14).

Erre emlékeztet a bíborost jelentő „kardinális” szóban található „cardine” szó is, amely azt a sarokvasat, zsanért jelöli, amelyre az ajtószárnyat ráhelyezik: ez egy biztos támaszték, szilárd támaszpont. Láthatjátok hát, kedves testvéreim: Jézus az alapvető támaszték, szolgálatunknak a súlypontja, az a „kardinális pont”, amely egész életünket irányítja.

Jézus útján járni azt is jelenti, hogy ápoljuk a találkozás iránti szenvedélyt. Jézus sosem egyedül járja az utat. Az Atyával való kapcsolata nem szigeteli el a világ eseményeitől és fájdalmától. Ellenkezőleg, épp azért jött, hogy begyógyítsa az ember sebeit és megkönnyítse szívének terheit, hogy elmozdítsa a bűn szikláit és széttörje a rabság láncait. És így, az útja során, az Úr találkozik a szenvedő emberek arcával, odalép a reményvesztettekhez, felemeli az elesetteket, meggyógyítja a betegeket. Jézus útjait arcok és történetek népesítik be, és miközben halad, letörli a sírók könnyeit, „meggyógyítja a megtört szívűeket, és beköti sebeiket” (Zsolt 147,3).

Az út kalandja, a másokkal való találkozás öröme, a leggyengébbekkel való törődés: ez kell, hogy vezesse bíborosi szolgálatotokat.

Az út kalandja, a másokkal való találkozás öröme és a leggyengébbekkel való törődés. Az olasz papság egyik nagy alakja, Don Primo Mazzolari mondta: „Az út mentén kezdődött el az Egyház; a világ útjain folytatódik az Egyház. Hogy valaki belépjen, nem kell kopogtatnia az ajtón, vagy az előszobában várakoznia. Járjatok az úton, és megtaláljátok; járjatok az úton, és mellettetek lesz; járjatok az úton, és az Egyházban lesztek” (Tempo di credere, EDB, Bologna, 2010, 80–81). Ne felejtsük, hogy a mozdulatlanság tönkreteszi a szívet, és az állóvíz elsőként poshad meg!

Jézus útján járni végül azt jelenti, hogy a közösség és az egység építői vagyunk. Míg a tanítványok csoportjában a versengés mételye lerombolja az egységet, Jézus útja a Golgotára vezet. És a kereszten teljesíti a rábízott küldetést: hogy senki se vesszen el (vö. Jn 6,39), hogy az ellenségeskedés fala végre leomoljon (vö. Ef 2,14), és hogy mindannyian felfedezzük, hogy egyazon Atya gyermekei és egymás testvérei vagyunk. Ezért

az Úr, rátok tekintetve, akik különböző történelmekből és kultúrákból jöttök, és az Egyház katolicitását képviselitek, arra hív benneteket, hogy legyetek a testvériség tanúi, a közösség kézművesei és az egység építői. Ez a küldetésetek!

Éppen egy újonnan kinevezett bíborosi csoporthoz szólva mondta a nagy Szent VI. Pál, hogy a tanítványokhoz hasonlóan mi is néha engedünk a megosztottság kísértésének; ezzel szemben „Krisztus igazi tanítványait az egység buzgó keresésében lehet felismerni”. A szent pápa hozzátette: „Azt kívánjuk, hogy mindenki jól érezze magát az Egyház családjában, a szeretetben való egységre káros akadálytámasztások és elszigetelődések nélkül, és hogy ne keressük egyesek érvényesülését mások rovására. […] Dolgoznunk, imádkoznunk, szenvednünk, harcolnunk kell, hogy tanúságot tegyünk a feltámadt Krisztusról” (Beszéd a konzisztórium alkalmából, 1977. június 27.).

Kedves testvéreim, ettől a szellemtől vezérelve ti jelentitek majd a különbséget; Jézus szavai szerint, aki e világ pusztító versengéséről szólva azt mondja tanítványainak: „Köztetek azonban ne így legyen” (Mk10,43). Mintha azt mondaná: jöjjetek utánam, az én utamon járjatok, és ti különbek lesztek;

kövessetek engem, és ragyogó jelek lesztek abban a társadalomban, amely a látszatnak és az első helyekre való törekvésnek a megszállottja!

„Köztetek ne így legyen” – ismétli meg Jézus: szeressétek egymást testvéri szeretettel, és legyetek egymás szolgái, az evangélium szolgái.

Kedves testvéreim, Jézus útján, járjunk együtt, és járjunk alázattal, járjunk ámulattal, járjunk örömmel!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media; Depaula Flavio; Németh Gábor

Magyar Kurír