Ferenc pápa homíliája hamvazószerdán: A nagyböjt az igazság ideje, hogy ledobjuk álarcainkat

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

„Nézzétek, most van itt az alkalmas idő! Most van itt az üdvösség napja” (2Kor 6,2). Pál apostolnak ez a kijelentése segít, hogy belépjünk a nagyböjti időszak szellemébe. A nagyböjt ugyanis kedvező idő arra, hogy visszatérjünk a lényeghez, hogy levessük magunkról mindazt, ami megterhel bennünket, hogy kibéküljünk Istennel, hogy felélesszük a Szentlélek tüzét, aki rejtetten ott lakozik törékeny emberségünk hamvai között. A lényeghez való visszatérés! A kegyelem ideje, hogy a gyakorlatba ültessük, amit az Úr kért tőlünk az olvasmány első versében: „Teljes szívetekből térjetek hozzám!” (Jo 2,12). Térjünk vissza a lényeghez, vagyis az Úrhoz!

A hamvazás rítusa rávezet bennünket a visszatérésnek erre az útjára, és két meghívást intéz hozzánk: térjünk vissza önmagunk igazságához, és térjünk vissza Istenhez és testvéreinkhez!

Először is: Térjünk vissza önmagunk igazságához! A hamu emlékeztet arra, kik vagyunk és honnan jövünk, visszavezet bennünket az élet alapvető igazságához:

egyedül az Úr az Isten, és mi az ő kezének műve vagyunk. Ez a mi igazságunk.

Nekünk addig van életünk, amíg ő az élet. Ő a Teremtő, míg mi törékeny agyag vagyunk, melyet az ő keze formál. A földből származunk, és szükségünk van az égre, szükségünk van őrá; Istennel feltámadunk majd hamvainkból, de nélküle csak por vagyunk. És amikor alázatosan lehajtjuk fejünket a hamvazkodáshoz, akkor idézzük fel szívünkben ezt az igazságot: az Úré vagyunk, hozzá tartozunk! Ő ugyanis „megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét” (Ter 2,7): vagyis

azért létezünk, mert ő belénk lehelte az élet leheletét.

Gyengéd és irgalmas Atyaként ő is megéli a nagyböjti időszakot, mert vágyik utánunk, vár ránk, várja visszatérésünket. És mindig bátorít, hogy ne essünk kétségbe, még akkor sem, ha gyarlóságunk és bűneink porába hullunk, mert „tudja jól, miből alkotott, tudja, hogy porból származunk” (Zsolt 103,14). Hallgassuk meg ezt újra: Ő emlékszik arra, hogy porból vagyunk. Isten tudja ezt; mi viszont gyakran elfelejtjük, azt gondolva, hogy őnélküle is megállunk a lábunkon, erősek és legyőzhetetlenek vagyunk; szépítőszereket használunk, hogy jobbnak tartsuk magunkat annál, mint amilyenek vagyunk: por vagyunk.

A nagyböjt tehát arra való, hogy emlékezzünk, ki a Teremtő és ki a teremtmény, hogy hirdessük: egyedül az Úr az Isten, hogy ne akarjunk megállni a saját lábunkon, és ne akarjunk betegesen a középpontba kerülni, ne akarjunk osztályelsők lenni, s ne gondoljuk, hogy pusztán a saját képességeinkkel az élet főszereplői lehetünk és átalakíthatjuk a körülöttünk lévő világot. Ez kedvező időszak arra, hogy megtérjünk, hogy elsősorban az önmagunkra való nézésünket változtassuk meg, hogy magunkba nézzünk: mennyi szétszórtság és felszínesség vonja el figyelmünket arról, ami fontos, hányszor összpontosítjuk figyelmünket arra, amihez épp kedvünk van, ami hiányzik, eltávolodva szívünk középpontjától, elfelejtve, hogy magunkhoz öleljük létünk értelmét a világban.

A nagyböjt az igazság ideje, hogy ledobjuk álarcainkat, melyeket nap mint nap felöltünk, hogy tökéletesnek tűnjünk a világ szemében.

A nagyböjt az igazság ideje, hogy küzdjünk, ahogy Jézus mondta nekünk az evangéliumban, a hamisság és a képmutatás ellen: nem mások hamissága és képmutatása ellen, hanem a sajátunké ellen: nézzünk szembe velük, és küzdjünk meg velük!

Van azonban egy második lépés is: a hamu arra is hív, hogy térjünk vissza Istenhez és testvéreinkhez. Ha ugyanis visszatérünk annak igazsághoz, akik vagyunk, és felismerjük, hogy önmagunkban nem vagyunk elegendők önmagunknak, akkor ráébredünk, hogy csak kapcsolatokon keresztül létezünk: az eredendő kapcsolaton keresztül az Úrral és a másokkal való mindennapi kapcsolatokon keresztül. Így a hamu, melyet ma a fejünkre szórnak, azt üzeni nekünk, hogy minden önelégültség és elbizakodottság hamis, az egó bálványozása romboló hatású, és a magány fogságába zár bennünket: tükörbe nézve azt képzeljük, hogy tökéletesek vagyunk, azt képzeljük, hogy mi vagyunk a világ közepe.

Életünk ezzel szemben elsősorban kapcsolat: Istentől és szüleinktől kaptuk, és mindig megújíthatjuk az Úrnak és azoknak köszönhetően, akiket ő mellénk helyez.

A nagyböjt kedvező alkalom arra, hogy felélesszük kapcsolatunkat Istennel és a többi emberrel: hogy csendben megnyíljunk az imádságra, és kijöjjünk zárt egónk erődjéből, hogy megtörjük az individualizmus és az elszigeteltség láncait, s a találkozás és a meghallgatás által újra felfedezzük azokat, akik nap mint nap mellettünk járnak, és újra megtanuljuk őket testvéreinkként és nővéreinkként szeretni.

Testvéreim, hogyan lehet mindezt elérni? Ahhoz, hogy ezt az utat megtegyük – hogy visszatérjünk önmagunk igazságához, visszatérjünk Istenhez és a többiekhez – három nagy úton kell elindulnunk: alamizsnálkodás, imádság és böjt. Ezek a klasszikus utak: ezeken semmi új nem szükséges.

Jézus világosan megmondta: alamizsna, ima és böjt.

És ezek nem külső rítusok, hanem olyan gesztusok, amelyeknek a szív megújulását kell kifejezniük. Az alamizsnálkodás nem egy gyors mozdulat, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket, hogy helyreállítsuk belső kiegyensúlyozatlanságunkat, hanem a szegények szenvedésének saját kezünkkel és könnyeinkkel való megérintése; az imádság nem egy rituálé, hanem igazságra és szeretetre törekvő párbeszéd az Atyával;

a böjt pedig nem egy kis lemondás, hanem egy erős gesztus, amely emlékezteti szívünket arra, mi számít és mi múlik el.

Jézus „figyelmeztetése számunkra is megőrzi üdvös érvényességét: a külső gesztusoknak mindig a lélek őszinteségével és a tettek következetességével kell párosulniuk. Mit ér ugyanis ruhánk megszaggatása, ha szívünk távol marad az Úrtól, vagyis a jótól és az igazságosságtól?” (XVI. Benedek: Homília hamvazószerdán, 2006. március 1.). Túl sokszor azonban gesztusaink és szertartásaink nem érintik életet, nem az igazságot tükrözik; talán csak azért végezzük őket, hogy mások csodáljanak bennünket, tapsot kapjunk, elismerést arassunk. Ne feledjük: személyes életünkben, ahogy az Egyház életében: nem a külsőségek, az emberi ítéletek és a világ tetszése számítanak; csak Isten tekintete számít, aki szeretetet és igazságot olvassa ki belőle.

Ha alázatosan az ő tekintete alá helyezzük magunkat, akkor az alamizsnálkodás, az imádság és a böjt nem maradnak külső gesztusok, hanem kifejezik, kik vagyunk valójában: Isten gyermekei és egymás testvérei. Az alamizsnálkodás, a jótékonykodás, a rászorulók iránti együttérzésünket nyilvánítsa ki, segítsen visszatérni másokhoz; az imádság adjon hangot az Atyával való találkozás iránti bensőséges vágyunknak, és késztessen arra, hogy visszatérjünk hozzá; a böjt pedig legyen lelki tréning arra, hogy örömmel lemondjunk arról, ami fölösleges és megterhel bennünket, hogy belsőleg szabadabbá váljunk, és visszatérjünk önmagunk igazságához! Találkozás az Atyával, belső szabadság, együttérzés.

Kedves testvéreim! Hajtsuk le fejünket, fogadjuk a hamut, könnyítsünk a szívünkön! Induljunk el a szeretet útján: negyven kedvező napot kaptunk, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy a világot nem szabad személyes szükségleteink szűk keretei közé zárnunk, és hogy újra felfedezzük az örömöt nem a felhalmozandó dolgokban, hanem a rászorulókkal és a szerencsétlenekkel való törődésben. Induljunk útnak imádságban:

negyven kedvező napot kaptunk arra, hogy visszaadjuk Istennek az elsőbbséget életünkben,

hogy újra teljes szívünkből párbeszédet folytassunk vele, és nem csak időnk néhány maradék percében. Induljunk útnak böjtölve: negyven kedvező napot kaptunk, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, hogy megfékezzük a mindig teendőkkel teli naptárunk diktatúráját, az egyre felszínesebb és terjedelmesebb egó követeléseit, és azt válasszuk, ami számít.

Testvéreim, ne pazaroljuk el ennek a szent időnek a kegyelmét: szegezzük szemünket a Megfeszítettre, és legyünk úton, nagylelkűen válaszoljunk a nagyböjt erős hívásaira! És az út végén nagyobb örömmel találkozunk majd az élet Urával! Igen, találkozunk vele, az egyetlennel, aki hamvainkból feltámaszt bennünket.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír