Ferenc pápa homíliája: A keresztények arra hivatottak, hogy alázatos munkások legyenek

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Jézus épp Naim városába készül bevonulni. Vele tartanak tanítványai, és „nagy tömeg” kíséri (vö. Lk 7,11). Amikor a városkapu közelébe ér, egy másik menet is arra vonul, de ellenkező irányba: egy özvegy anya egyetlen fiának temetésére mennek. Az evangélium ezt mondja: „Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve” (Lk 7,13). Jézus meglátja, és együttérzés ébred benne. XVI. Benedek, akiről ma az év során elhunyt bíborosokkal és püspökökkel együtt megemlékezünk, első enciklikájában azt írta, hogy Jézus programja „a látó szív” (Deus caritas est, 31). Hányszor emlékeztetett bennünket arra, hogy a hit elsősorban nem egy megértendő eszme vagy egy elfogadandó erkölcs, hanem egy személy, akivel találkoznunk kell, Jézus Krisztus, akinek szíve erősen dobog értünk, és amikor látja szenvedéseinket, szíve megesik rajtunk.

Az Úr megáll a fájdalomnál, melyet ez a haláleset kiváltott. Érdekes, hogy a Lukács-evangélium éppen ebből az alkalomból adja először Jézusnak az „Úr” címet: „az Úrnak megesett rajta a szíve”. Akkor nevezi Úrnak – vagyis Istennek, aki királyi uralmat gyakorol mindenek felett –, amikor megesik a szíve egy özvegy édesanyán, aki egyetlen fiával élete értelmét is elveszítette. Ilyen a mi Istenünk: istensége a mi nyomorúságainkkal érintkezve ragyog fel, mert szíve könyörületes. Annak a fiúnak a feltámasztása, a halált legyőző élet ajándéka pontosan innen ered: az Úr könyörületességéből, akinek megesik a szíve a bennünket érő legnagyobb rossz, a halál láttán.

Nagyon fontos, hogy ezt az együttérző tekintetet közvetítsük azok felé, akik átélik a szeretteik halála okozta fájdalmat!

Jézus együttérzésének van egy jellemzője: konkrét. Azt mondja az evangélium, hogy „odalépett a koporsóhoz […], és megérintette” (vö. Lk 7,14). Szükségtelen volt megérinteni egy halott koporsóját; abban a korban ráadásul tisztátalan tettnek számított, amely tisztátalanná tette azt, aki végrehajtotta. Jézust azonban ez nem zavarja, együttérzése megszünteti a távolságot, és arra készteti, hogy közel legyen. Ez Isten stílusa, a közelség, az együttérzés és a gyengédség az ő stílusa. Kevés szót használ. Krisztus nem prédikál a halálról, hanem egyetlen dolgot mond annak az anyának: „Ne sírj!” (Lk 7,13). Miért? Talán rossz dolog sírni? Nem. Jézus maga is sír az evangéliumokban. Azért mondja annak az anyának, hogy „ne sírj”, mert az Úrnál a könnyek nem folynak örökké, a könnyhullatás véget ér. Ő olyan Isten, aki, ahogy a Szentírás jövendöli, „megsemmisíti a halált”, és „letörli a könnyeket minden arcról” (Iz 25,8; vö. Jel 21,4).

Magáévá tette könnyeinket, hogy letörölje arcunkról.

Ilyen az Úr könyörületessége, aki újraéleszti azt a fiatal fiút. Más csodákkal ellentétben Jézus ezt anélkül teszi, hogy az anyától hitet kérne. Miért tett ilyen rendkívüli, ilyen ritka csodát? Mert itt egy árváról és az özvegyasszonyról van szó, akiket a Biblia az idegennel együtt a legmagányosabbaknak és a leginkább magukra hagyottaknak mond, akik nem bízhatnak másban, csakis Istenben. Az özvegy, az árva és az idegen. Ezért ők állnak a legközelebb az Úrhoz, ők a legkedvesebbek számára.

Nem lehetünk közel Istenhez, és nem lehetünk kedvesek az Úr szemében, ha figyelmen kívül hagyjuk őket, akik az ő oltalmát és előszeretetét élvezik, és akik fogadnak majd bennünket a mennyben. Az özvegy, az árva és az idegen.

Ha rájuk tekintünk, fontos tanulságot vonhatunk le, melyet a mai második szóba sűrítek: alázat. Az árvák és az özvegyek ugyanis a par excellence alázatosak, akik minden reményüket az Úrba és nem önmagukba vetik, és akik életük középpontját Istenbe helyezték át: nem a saját erejükre támaszkodnak, hanem őrá, aki gondot visel rájuk. Azok az alázatosak, akik elutasítják az önelégültséget, és elismerik, hogy szükségük van Istenre, és bíznak benne. Ezek a lélekben szegények azok, akik megmutatják nekünk az Úrnak oly kedves kicsinységet, a mennybe vezető utat. Isten alázatos embereket keres, olyanokat, akik őbenne reménykednek, nem pedig önmagukban és saját terveikben. Testvérek és nővérek, ez a keresztény alázat: nem egy erény a többi között, hanem az élet alapvető készenléte:

készek vagyunk elhinni, hogy rászorulunk Istenre, és helyet adni neki, minden bizalmunkat belé helyezni. Ez a keresztény alázat.

Isten szereti az alázatot, mert ez teszi lehetővé számára, hogy kapcsolatba lépjen velünk. Mi több, Isten azért szereti az alázatot, mert ő maga is alázatos. Lejön, leereszkedik hozzánk; nem erőlteti ránk magát, teret hagy. Isten nemcsak alázatos, hanem ő maga az alázatosság. „Te vagy az alázat” – így imádkozott Assisi Szent Ferenc (vö. A fölséges Isten dicsérete, 7, in Assisi Szent Ferenc írásai, Ferences Források Magyarul 3, Budapest, 2018, 55).

Gondoljunk az Atyára, akinek neve nem más, mint utalás a Fiúra, s nem önmagára; és gondoljunk a Fiúra, akinek neve nem más, mint utalás az Atyára. Isten azokat szereti, akik decentralizálódnak, akik nem állnak mindennek a középpontjában, tehát az alázatosakat szereti: ők jobban hasonlítanak rá, mint bárki más. Ezért mondja Jézus: „aki megalázza magát, az felmagasztaltatik” (Lk 14,11). És szívesen idézem fel Benedek pápa kezdeti szavait: „alázatos munkás az Úr szőlőjében”. Igen, a keresztények, különösen a pápa, a bíborosok, a püspökök, arra hivatottak, hogy alázatos munkások legyenek, arra, hogy szolgáljanak, nem pedig arra, hogy kiszolgáltassák magukat; arra, hogy saját gyümölcseiket megelőzően az Úr szőlőjének gyümölcseire gondoljanak. És milyen jó lemondani önmagunkról Jézus Egyházáért!

Testvérek, nővérek, kérjünk Istentől könyörületes tekintetet és alázatos szívet! Fáradhatatlanul kérjük, mert az együttérzés és az alázat útján adja nekünk az Úr az ő halált legyőző életét.

És imádkozzunk kedves elhunyt testvéreinkért! Szívük pásztori, könyörületes volt; és alázatos, mert életük értelme az Úr volt. Őbenne találják meg az örök békét! Örvendezzenek Máriával, akit az Úr fölemelt, látva alázatát (vö. Lk 1,48).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír