Ferenc pápa homíliája: Kérjük Boldog I. János Pált, hogy nyerje el számunkra „a lélek mosolyát”!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Jézus úton van Jeruzsálem felé, és a mai evangélium szerint „nagy népsokaság ment vele” (Lk 14,25). Vele menni azt jelenti, mint követni őt, vagyis tanítvánnyá válni. Mégis, ezeknek az emberekhez az Úr egy nem túl vonzó, sőt magas követelményeket támasztó beszédet intéz: nem lehet az ő tanítványa az, aki nem szereti őt jobban, mint saját szeretteit, aki nem veszi fel keresztjét, aki nem szakad el a földi javaktól (vö. Lk 14,26–27.33). Miért intéz ilyen szavakat Jézus a tömeghez? Mit jelentenek figyelmeztetései? Próbáljunk meg válaszolni ezekre a kérdésekre!

Először is, nagyszámú tömeget látunk, seregnyi ember követi Jézust. Elképzelhetjük, hogy sokakat elbűvöltek szavai és lenyűgöztek tettei; s ezért jövőjük reményét láthatták benne. Mit tett volna bármelyik korabeli tanító, vagy – még kérdezhetjük – mit tett volna egy okos vezető, amikor látja, hogy szavai és karizmája vonzza a tömeget, és növeli elismerését? Ma is megtörténik: különösen a személyes és társadalmi válságok idején, amikor az ember jobban ki van téve a düh érzésének, vagy fél valamitől, ami jövőjét fenyegeti, sebezhetőbbé válik; és így az érzelmek hullámán azokra hallgat, akik ügyesen és ravaszul meg tudják lovagolni a helyzetet, kihasználva a társadalom félelmeit, és azt ígérik, hogy ők lesznek a „megváltók”, akik megoldják a problémákat, miközben valójában saját elismertségüket, hatalmukat, alakjukat, a dolgok kézben tartását akarják növelni.

Az evangélium tanúsága szerint Jézus nem így viselkedik. Isten stílusa más! Fontos, hogy megértsük Isten stílusát, Isten cselekvésmódját. Isten stílusa eltér az ilyen emberekétől, mert ő nem használja ki szükségleteinket, sosem használja fel gyengeségeinket arra, hogy önmaga dicsőségét növelje. Őt, aki nem akar minket megtévesztéssel rászedni, és nem akar olcsó örömöket osztogatni, nem érdeklik a tengernyi tömegek. Nem imádja a számokat, nem áhítozza a helyeslést, nem bálványozza a személyes sikert.

Ellenkezőleg, úgy tűnik, aggódik, amikor az emberek eufóriával és felhőtlen lelkesedéssel követik őt. Ezért ahelyett, hogy átadná magát a népszerűség vonzásának – mert a népszerűség vonz! –,

arra kér mindenkit, hogy gondosan mérlegelje, miért is követi őt, és milyen következményekkel jár az ő követése.

A tömegből sokan vélhetően azért követték Jézust, mert azt remélték, hogy olyan vezető lesz, aki megszabadítja őket ellenségeiktől, aki magához ragadja és megosztja velük a hatalmat; vagy aki csodatételekkel megoldja az éhezés és a betegségek problémáját. Többféle okból is lehet ugyanis az Úr után menni, és néhány közülük, valljuk be, világias ok: a tökéletes vallásos álca mögött elrejthetjük szükségleteink puszta kielégítését, a személyes jó hírnévre való törekvést, a szereplés, a dolgok feletti ellenőrzés vágyát, a térfoglalás és a kiváltságok utáni sóvárgást, az elismerésre való törekvést és sok minden mást. Ez megesik ma is a keresztények között. De ez nem Jézus stílusa. És nem lehet sem a tanítvány, sem az Egyház stílusa! Ha valaki ilyen egyéni érdekekkel követi Jézust, az utat tévesztett!

Az Úr más hozzáállást követel. Őt követni nem azt jelenti, hogy belépünk egy királyi udvarba vagy részt veszünk egy diadalmeneten, és azt sem, hogy életbiztosítást kapunk. Ellenkezőleg, azt is jelenti, hogy „keresztet hordozunk” (Lk 14,27): mint ő, felvállaljuk magunk és mások terheit, életünket elajándékozzuk, nem saját birtokunknak tekintjük, hanem az ő irántunk tanúsított nagylelkű és irgalmas szeretetét utánozva szétosztogatjuk. Ezek olyan döntések, amelyek létünk egészét érintik; ezért kívánja Jézus, hogy a tanítvány semmit ne helyezzen e szeretet elé, még a legmélyebb érzelmeket és a legnagyobb javakat sem.

De hogy erre képesek legyünk, inkább őrá kell néznünk, mint magunkra, meg kell tanulnunk szeretni, a Megfeszítettből kell szeretetet merítenünk. Benne látjuk azt a szeretetet, amely mérték nélkül és határtalanul adja magát a végsőkig.

A szeretet mértéke mérték nélkül szeretni!

„Isten örökké tartó szeretettel szeret bennünket” – mondta Luciani pápa (Úrangyala, 1978. szeptember 10.). Örökké tartó: életünk sosem sötétíti el, folytonosan ragyog ránk, és bevilágítja legsötétebb éjszakáinkat is. A Megfeszítettre nézve tehát arra kapunk meghívást, hogy ennek a szeretetnek megfelelően éljünk: hogy megszabaduljunk az Istenről alkotott torz elképzeléseinktől és bezárkózásainktól, hogy szeressük őt és felebarátainkat, az Egyházban és a társadalomban, azokat is, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi, sőt ellenségeinket is.

Szeressünk: akkor is, ha az áldozatvállalás, a hallgatás, a meg nem értés, a magány, az akadályoztatás és az üldöztetés keresztjébe kerül. Így szeressünk, ilyen áron is, mert – ahogy Boldog I. János Pál mondta –,

ha meg akarod csókolni a megfeszített Jézust, „nem tehetsz mást, mint hogy a kereszt fölé hajolsz, és hagyod, hogy megszúrjon néhány tövis az Úr fején lévő töviskoszorúból” (Általános kihallgatás, 1978. szeptember 27.).

Végsőkig menő szeretettel, annak minden tövisével együtt: nem félmegoldásokkal, nem kompromisszumokkal vagy visszahúzódó, megülepedett élettel. Ha nem törekszünk magasra, ha nem kockáztatunk, ha megelégszünk a rózsavizes hittel, akkor – mondja Jézus – olyanok vagyunk, mint az, aki tornyot akar építeni, de nem számolja ki pontosan a költségeket; „lerakja az alapokat”, de aztán „nem tudja befejezni a munkát” (Lk 14,29). Ha az önmagunk elvesztésétől való félelmünkben felhagyunk azzal, hogy önmagunkat adjuk, akkor befejezetlenül hagyjuk a dolgokat: a kapcsolatokat, a munkát, a ránk bízott feladatokat, az álmokat, sőt a hitünket is. És így végül félszívvel élünk – és milyen sokan élnek félszívvel, és minket is gyakran megkísért, hogy félszívvel éljünk: sosem tesszük meg a döntő lépést, nem indulunk el, nem kockáztatunk a jóért, nem kötelezzük el magunkat igazán mások mellett. Jézus ezt kéri tőlünk: éld az evangéliumot, és élni fogod az életet, nem félszívvel, hanem teljesen! Éld az evangéliumot, éld az életet, megalkuvás nélkül!

Testvéreim, nővéreim, az új boldog így élt: az evangélium örömében, megalkuvás nélkül, a végsőkig szeretve. Megélte a tanítvány szegénységét, ami nemcsak az anyagi javaktól való elszakadást jelent, hanem mindenekelőtt azt, hogy legyőzzük annak kísértését, hogy önmagunkat helyezzük a középpontba, és a saját dicsőségünket keressük. Ellenkezőleg,

Jézus példáját követve I. János Pál szelíd és alázatos pásztor volt. Úgy tekintett magára, mint a porra, amelyre Isten írni méltóztatott

(vö. Albino Luciani – Giovanni Paolo I: Opera omnia, Messaggero, Padova, 1988, II. kötet, 11). Ezért mondta: „Az Úr oly sokszor kérte: legyetek alázatosak! Még ha nagy dolgokat tettetek is, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk” (Általános kihallgatás, 1978. szeptember 6.).

Mosolyával Luciani pápa közvetíteni tudta az Úr jóságát. Gyönyörű az az Egyház, amelynek boldog, derűs és mosolygós arca van, amely sosem zárja be a kapukat, amely nem keseríti el az embereket, amely nem panaszkodik és nem neheztel, amely nem dühös, nem türelmetlen, nem mogorva, amely nem szenved a múlt iránti nosztalgiától, nem esik a „hátra arc” csapdájába.

Imádkozzunk ehhez az atyánkhoz és testvérünkhöz, kérjük, hogy nyerje el számunkra „a lélek mosolyát”, azt az áttetsző mosolyt, mely nem csap be!

Kérjük, az ő szavaival, amit ő maga is többször kért: „Uram, fogadj el úgy, amilyen vagyok, hibáimmal, hiányosságaimmal együtt, és tégy olyanná, amilyennek te akarsz engem” (Általános kihallgatás, 1978. szeptember 13.). Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír