Ferenc pápa homíliája: A nagyszülők és az idősek nem kidobható élethulladékok!

Az alábbiakban közöljük Fisichella érseknek az eucharisztikus ünnepség elején mondott szavait, valamint a pápának az erre az alkalomra készített homíliáját, amelyet Fisichella érsek olvasott fel.

Rino Fisichella érsek szavai a szertartás elején:

Testvéreim, kedves nagymamák és nagypapák, ti joggal Ferenc pápát vártátok. A pápa köszönt majd benneteket, amikor az Angelust imádkozza. Tudjátok, hogy ezek a napok a lábadozás napjai számára, és azt szeretnénk, ha nem erőltetné meg magát túlságosan, hogy ezeket az utolsó napokat pihenéssel tölthesse, s így teljesen visszanyerje erejét és folytathassa pásztori szolgálatát.

Ferenc pápa homíliája (melyet Rino Fisichella érsek olvasott fel):

Testvéreim, öröm és megtiszteltetés számomra, hogy felolvashatom Ferenc pápa homíliáját, melyet erre az alkalomra írt.

Amikor leült tanítani, Jézus „fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé; így szólt Fülöphöz: »Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?« (Jn 6,5). Jézus nem szorítkozik arra, hogy tanítson, hanem hagyja, hogy az emberek életének éhsége megszólítsa őt. És lecsillapítja a tömeg éhségét azáltal, hogy szétosztja az öt árpakenyeret és a két halat, amit egy fiútól kapott. A végén, mivel több kenyérdarab is megmaradt, azt mondja tanítványainak, hogy szedjék össze őket, „hogy semmi se vesszen kárba” (Jn 6,12).

Ezen a napon, melyet a nagyszülőknek és az időseknek szentelünk, ezzel a három mozzanattal szeretnék foglalkozni: Jézus látja a tömeg éhségét; Jézus kiosztja a kenyeret; Jézus a megmaradt darabok összegyűjtését kéri. Három mozzanat, melyet három igével foglalhatunk össze: lát, megoszt, őriz.

Az első ige a lát. János evangélista az elbeszélés elején kiemeli ezt a részletet: Jézus felemeli szemét, és meglátja az éhes embereket, akik sokat gyalogoltak, hogy találkozhassanak vele. Így kezdődik a csoda, Jézus tekintetével, aki nem közömbös vagy elfoglalt, hanem észreveszi a fáradt emberiséget kínzó éhséget. Aggódik értünk, törődik velünk, csillapítani akarja élet, szeretet és boldogság utáni éhezésünket. Jézus szemében Isten tekintetét látjuk: ez egy figyelmes tekintet, amely észrevesz bennünket, fürkészi szívünkben hordozott várakozásainkat, látja a fáradozást, a fáradtságot és a reményt, amellyel előrehaladunk. Ez a tekintet meg tudja ragadni minden ember szükségletét:

Isten szemében nincs névtelen tömeg, hanem csak az egyén a maga éhségével. Jézusnak szemlélődő tekintete van, vagyis képes megállni a másik ember élete előtt és olvasni benne.

A nagyszülők és az idős emberek is ilyen tekintettel néztek életünkre. Gyermekkorunk óta így gondoskodnak rólunk. Egy áldozatos élet után nem voltak közömbösek velünk szemben, nem foglalták el magukat, tudomást sem véve rólunk. Figyelmes, gyengéd szemmel követtek bennünket. Amikor növekedtünk, és úgy éreztük, hogy nem értenek meg bennünket, vagy féltünk az élet kihívásaitól, ők észrevettek minket, meglátták változó szívünket, rejtett könnyeinket és titkos álmainkat.

Mindannyian nagyszüleink térdéről indultunk, akik ölükben tartottak bennünket. És ennek a szeretetnek is köszönhetjük, hogy felnőttek lettünk.

És mi hogyan tekintünk a nagyszülőkre és az idősekre? Mikor volt utoljára, hogy meglátogattunk egy idős embert, vagy felhívtunk valakit, hogy éreztessük vele közelségünket és engedjük, hogy szavai megáldjanak bennünket? Szenvedek, amikor olyan társadalmat látok, amely rohan, mindig elfoglalt, közömbös, túl sok mindennel foglalkozik, és képtelen megállni egy pillantásra, egy üdvözlésre, egy simogatásra.

Félek attól a társadalomtól, amelyben mindannyian egy névtelen tömeg vagyunk, és már nem vagyunk képesek feltekinteni és felismerni egymást. A nagyszülők, akik életünket táplálták, most ránk éheznek: a figyelmünkre, a gyengédségünkre.

Hogy közel érezzenek magukhoz bennünket. Nézzünk rájuk, ahogyan Jézus is ránk néz!

A második ige a megoszt. Látva ezeknek az embereknek az éhségét, Jézus enni akar adni nekik. De ez egy fiatalember ajándékának köszönhetően történik, aki felajánlja öt kenyerét és két halát. Olyan jó, hogy ennek a csodás eseménynek a középpontjában, mely annyi felnőttnek – mintegy ötezer embernek – volt hasznára, egy fiú, egy fiatalember áll, aki megosztja azt, amije van!

Ma új szövetségre van szükség fiatalok és idősek között, meg kell osztani az élet közös kincsét, együtt kell álmodnunk, le kell győznünk a generációk közötti konfliktusokat, hogy mindenki számára készítsük a jövőt.

Az életnek, az álmoknak és a jövőnek e szövetsége nélkül az éhhalál veszélye fenyeget bennünket, mert szaporodnak a megszakadt kapcsolatok, a magány és az önzés különféle formái, a bomlasztó erők. Társadalmainkban nemegyszer feláldoztuk az életet annak az elképzelésnek az oltárán, hogy „mindenki maga boldoguljon”. De ez megöl! Az evangélium arra buzdít, hogy osszuk meg, amik vagyunk és amink van: csak így lakhatunk jól! Sokszor felhívtam már a figyelmet arra, amit Joel próféta mond erről (vö. Joel 3,1): fiatalok és öregek együtt. A fiatalok, a jövő prófétái, akik nem felejtik el a történelmet, amelyből származnak; az idősek, a soha nem fáradó álmodók, akik átadják tapasztalataikat a fiataloknak anélkül, hogy útjukba állnának. Fiatalok és idősek, a hagyomány kincse és a Lélek frissessége. Fiatalok és idősek együtt. A társadalomban és az Egyházban: együtt.

A harmadik ige az őriz. Miután ettek, az evangélium megjegyzi, hogy a kenyérből sok volt a maradék. Jézus pedig meghagyja: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba” (Jn 6,12). Isten szíve ilyen: nemcsak többet ad nekünk, mint amennyire szükségünk van, de még arra is ügyel, hogy semmi se vesszen el, egyetlen falat se.

Egy falat kenyér kicsinek tűnhet, de Isten szemében semmi sem eldobható. Pláne senki sem eldobható.

Prófétai felhívás ez, melynek visszhangra kell találnia bennünk és a világban: gyűjtsétek össze, őrizzétek meg, vigyázzatok rá! A nagyszülők és az idősek nem kidobható élethulladékok! Ők azok az értékes kenyérdarabkák, amelyek életünk asztalán maradtak, és amelyek még táplálhatnak bennünket olyan illattal, amelyet elvesztettünk: „az irgalom és az emlékezés illatával”. Ne veszítsük el az emlékezetet, amelynek az idősek a hordozói, mert mi ennek a történelemnek a gyermekei vagyunk, és gyökerek nélkül el fogunk sorvadni! Ők vigyáztak ránk növekedésünk során, most a mi dolgunk, hogy vigyázzunk életükre, enyhítsük nehézségeiket, meghallgassuk igényeiket, megteremtsük a feltételeket, hogy napi teendőiket könnyebben el tudják végezni, és ne érezzék magukat egyedül. Tegyük fel magunknak a kérdést:

Meglátogattam-e a nagyszüleimet? Családom vagy környezetem idős tagjait? Meghallgattam-e őket? Szántam-e rájuk egy kis időt?”

Őrizzük őket, hogy semmi se vesszen el: semmi az életükből és az álmaikból! A mi dolgunk, hogy ma megelőzzük a holnap bánkódását afelett, hogy nem fordítottunk elég figyelmet azokra, akik szerettek bennünket és életet adtak nekünk.

Testvéreim, a nagyszülők és az idősek jelentik az életünket tápláló kenyeret. Legyünk hálásak figyelmes tekintetükért, amellyel észrevettek bennünket, térdeikért, amelyekkel ölükben tartottak, kezükért, amellyel kísértek és felemeltek, a játékokért, amelyeket játszottak velünk, és a simogatásokért, amelyekkel vigasztaltak bennünket! Kérem, ne feledkezzünk meg róluk! Szövetkezzünk velük! Tanuljunk meg megállni, elismerni őket, meghallgatni őket! Sose dobjuk el őket! Őrizzük őket szeretetben! És tanuljuk meg megosztani velük az időt! Jobbakként fogunk kijönni belőle. És együtt, fiatalok és idősek, jóllakunk majd az osztozás Isten áldotta asztalánál!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír