Ferenc pápa homíliája: Ne feledkezzünk meg a szegényekről, ne fordítsuk el a fejünket!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Az imént hallott szavak talán a szorongás érzését keltik bennünk, valójában azonban a remény erős meghirdetéséről szólnak. Ha ugyanis úgy tűnik, hogy Jézus azoknak a lelkiállapotát írja le, akik látták Jeruzsálem pusztulását, és azt gondolják, hogy eljött a vég, ugyanakkor valami rendkívüli dolgot hirdet meg:

épp a sötétségnek és a kétségbeesésnek az órájában, amikor minden összeomlani látszik, Isten eljön, Isten közeledik, Isten összegyűjt és megment bennünket.

Jézus arra hív, hogy élesebb szemmel nézzünk, hogy a történelem eseményeiben „olvasni” képes szemünk legyen, és így felfedezzük, hogy ragyogó és rendíthetetlen remény van jelen szívünk szorongásaiban és korunk gyötrelmeiben is. Ma, a szegények világnapján tehát ennél a két valóságnál időzzünk el: a szorongásnál és a reménynél, melyek mindig párbajoznak szívünk mezején.

Először is, a szorongás. Ez egy széles körben elterjedt érzés korunkban, amikor a társadalmi kommunikáció felerősíti a problémákat és a sebeket, s ezáltal bizonytalanabbá teszi a világot és kilátástalanabbá a jövőt. A mai evangélium is olyan képpel nyit, amely a nép nyomorúságát a világmindenségre vetíti ki, mégpedig apokaliptikus nyelvezettel: „a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről,” és így tovább (Mk 13,24–25).

Ha tekintetünk megáll az események krónikájánál, a szorongás kerekedik felül bennünk. Mert

ma is látjuk, hogy a nap elsötétül és a hold kialszik, látjuk az éhezést és a nélkülözést, mely oly sok testvérünket nyomaszt, akiknek nincs mit enniük, látjuk a háború borzalmait, látjuk az ártatlanok halálát.

Ezzel a helyzettel szembesülve fennáll a veszélye annak, hogy elcsüggedünk, és nem vesszük észre Isten jelenlétét a történelem drámájában. Így tehetetlenségre ítéljük magunkat; látjuk a körülöttünk növekvő igazságtalanságot, amely a szegények szenvedését okozza, és csatlakozunk azok rezignáltságához, akik kényelemből vagy lustaságból azt gondolják, hogy „a világ már csak ilyen”, és „nem tehetek ellene semmit”.

Maga a keresztény hit is ártalmatlan áhítattá silányul,

mely nem zavarja e világ hatalmasságait, és nem indít konkrét elkötelezettségre a szeretet iránt.

Miközben a világ egyik része arra van ítélve, hogy a történelem nyomornegyedében éljen,

miközben az egyenlőtlenségek nőnek és a gazdaság a leggyengébbeket bünteti, miközben a társadalom a pénz és a fogyasztás bálványát imádja, a szegények, a kirekesztettek nem tehetnek mást, mint hogy továbbra is várakoznak (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 54).

Ám itt azt látjuk, hogy Jézus ebben az apokaliptikus helyzetben reményt ébreszt. Kiszélesíti a láthatárt, kitágítja szemhatárunkat, hogy képesek legyünk megragadni – a világ bizonytalan és fájdalmas állapotában is – Isten szeretetének jelenlétét, aki közel jön hozzánk, nem hagy magunkra bennünket, és üdvösségünkön munkálkodik. Ugyanis éppen akkor, amikor a nap elsötétül, a hold nem világít többé, és a csillagok lehullanak az égről – mondja az evangélium –, „meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel”; és „összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld szélétől az ég határáig” (Mk 13,26–27).

Ezekkel a szavakkal Jézus mindenekelőtt a halálára utal, amely nem sokkal később bekövetkezik majd. A Golgotán ugyanis elsötétül majd a nap, sötétség borul a világra; de éppen akkor az Emberfia eljön a felhőkön, mert

feltámadásának ereje széttöri a halál bilincseit, a sötétségből Isten örök élete támad, új világ születik a gonosz által megsebzett történelem törmelékeiből.

Testvéreim, ez az a remény, amelyet Jézus nekünk szeretne adni. És ehhez egy gyönyörű képet is használ: nézzétek a fügefát, mondja, mert „amikor már zöldellni kezd és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár” (Mk 13,28). Nekünk is az a dolgunk, hogy földi életünk helyzeteit ugyanígy értelmezzük: ahol látszólag csak igazságtalanság, fájdalom és szegénység van, éppen ott, abban a drámai helyzetben közeledik az Úr, hogy kiszabadítson a rabságból, és ragyogóvá tegye életünket (vö. Mk 13,29). És a mi keresztény közelségünkkel, a mi keresztény testvériségünkkel jön közel. Nem az a dolgunk, hogy egyszerűen aprópénzt dobjunk a rászorulók kezébe. Attól, aki alamizsnát ad, két dolgot kérdezek:

Megérinted az emberek kezét, vagy anélkül dobod az érmét, hogy megérintenéd őket? Belenézel-e annak a szemébe, akinek segítesz, vagy elfordítod a tekinteted?”

Mi vagyunk az ő tanítványai, akik a Szentléleknek köszönhetően reményt tudunk ébreszteni a világban. Mi vagyunk azok, akik meggyújthatjuk és akiknek meg kell gyújtaniuk az igazságosság és a szolidaritás fényeit, miközben a bezárkózó világ árnyai egyre sűrűsödnek (vö. Fratelli tutti enciklika, 9–55). Mi vagyunk azok, akiket az ő kegyelme felragyogtat,

a mi együttérzéssel és szeretettel átjárt életünk az, ami az Úr jelenlétének jelévé válik,

mindig közel a szegények szenvedéséhez, hogy enyhítsük sebeiket és megváltoztassuk sorsukat.

Testvéreim, ne felejtsük el: a keresztény reménynek – mely Jézusban teljesedett be és az ő országában valósul meg – szüksége van ránk, szüksége van elkötelezettségünkre, szüksége van szeretetben tevékeny hitünkre, szüksége van tekintetüket el nem fordító keresztényekre. Láttam egy fényképet, amelyet egy római fotós készített: egy étteremből jött egy felnőtt, majdnem idős házaspár, télen; a hölgy meleg bundában, és a férfi is hasonlóképpen. Az ajtónál egy szegény asszony feküdt a földön, koldult, és mindketten elfordították a fejüket… Ez mindennap megtörténik. Tegyük fel magunknak a kérdést: én elfordítom-e a fejemet, amikor mások szegénységét, szükségét, fájdalmát látom? Egy 20. századi teológus azt mondta, hogy

a keresztény hitnek „nyitott szemű misztikát” kell keltenie bennünk, nem a világtól elmenekülő lelkiséget,

hanem – épp ellenkezőleg – olyan hitet, amely felnyitja szemünket a világ szenvedéseire és a szegények boldogtalanságára, hogy magának Krisztusnak az együttérzését éljük meg. Vajon ugyanaz az együttérzés tölt-e el, mint az Urat, a szegények iránt, azok iránt, akiknek nincs munkájuk, akiknek nincs mit enniük, akiket a társadalom peremre szorít? És nemcsak a világméretű szegénység nagy problémáit kell néznünk, hanem azt a keveset is, amit mindannyian megtehetünk nap mint nap az életvitelünkkel, a környezetünkkel való törődésünkkel, az igazságosság kitartó keresésével, javaink megosztásával azokkal, akik szegényebbek, a körülöttünk lévő valóság jobbá tételére irányuló társadalmi és politikai elkötelezettségünkkel.

Talán kevésnek tűnik a szemünkben, de a mi kevesünk olyan lesz, mint az első kihajtó levelek a fügefán, a mi kevesünk az elővételezése lesz a már közeledő nyárnak.

Szeretteim, a szegények mai világnapján szeretnék emlékeztetni Martini bíboros figyelmeztetésére. Azt mondta, hogy óvakodnunk kell azt gondolni, hogy először van az önmagában már megszilárdult Egyház, és azután jönnek a szegények, akikről gondoskodunk kell. Valójában annyiban válunk Jézus Egyházává, amennyiben a szegényeket szolgáljuk, mert csak így „»válik« az Egyház önmagává, vagyis mindenki előtt nyitott otthonná, Isten minden ember életével való együttérzésének helyévé” (Carlo M. Martini: Città senza mura. Lettere e discorsi alla diocesi 1984, EDB, Bologna, 1985, 350).

Ezt mondom az Egyháznak, ezt mondom a kormányoknak, ezt mondom a nemzetközi szervezeteknek, ezt mondom mindenkinek: kérem, ne feledkezzünk meg a szegényekről!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír