Ferenc pápa homíliája Szingapúrban: Semmi maradandó nem születik szeretet nélkül!

Az alábbiakban a pápa szentmisén elmondott teljes homíliájának fordítását közöljük.

„A tudás felfuvalkodottá tesz, a szeretet ellenben épít” (1Kor 8,1). Szent Pál ezeket a szavakat a korintusi keresztény közösségben élő fivéreihez és nővéreihez intézi: ez egy karizmákban gazdag közösség (vö. 1Kor 1,4–5), melyet gyakran biztat az apostol leveleiben arra, hogy ápolja a szeretetben való közösséget.

Mi akkor halljuk e szavakat, miközben együtt hálát adunk az Úrnak a szingapúri egyházért, mely szintén gazdag ajándékokban, élénk, növekszik, és építő párbeszédben áll a többi felekezettel és vallással, melyekkel osztozik ezen a csodálatos földön.

Ezért szeretnék ma megjegyzéseket fűzni ezekhez a szavakhoz. Kiindulási pontom e városnak a szépsége, valamint a várost híressé és csodálatossá tevő nagy és merész építményei, kezdve a lenyűgöző nemzeti stadion épületegyüttessel, ahol vagyunk. Először is szeretnék emlékeztetni arra, hogy végső soron, ezeknek az impozáns építményeknek az eredeténél is – mint minden más vállalkozásnál, amely pozitív nyomot hagy ezen a világon –, elsődlegesen nem a pénz, mint sokan gondolják, nem a technika, de még csak nem is a mérnöki munka áll – mind hasznos, nagyon hasznos eszköz –, hanem a szeretet: „a szeretet, amely épít”.

Azt gondolhatná valaki, hogy ez naiv kijelentés, de ha alaposan belegondolunk, nem az. Nincs ugyanis jó munka, amely mögött ne állnának talán zseniális, erős, gazdag, kreatív emberek, akik mégis törékeny nők és férfiak, mint mi, akik számára szeretet nélkül nincs élet, nincs lendület, nincs ok a cselekvésre, nincs erő az építéshez.

Kedves fivéreim és nővéreim, ha létezik és megmarad valami jó ezen a világon, az csak azért van, mert végtelenszer és változatos körülmények között a szeretet győzedelmeskedett a gyűlölet felett, a szolidaritás a közömbösség felett, a nagylelkűség az önzés felett. Enélkül itt sem lett volna képes senki ekkora metropoliszt létrehozni, az építészmérnökök nem terveztek volna, a munkások nem dolgoztak volna, és semmi sem valósult volna meg.

Amit tehát látunk, az jel, és az előttünk álló épületek mögött megannyi szeretettörténetet fedezhetünk fel: egymással közösségben lévő férfiak és nők, hazájuk iránt elkötelezett polgárok, családjukért aggódó anyák és apák, különféle szerepeket és feladatokat becsületesen vállaló, minden rendű és rangú szakemberek és munkások szeretettörténetét. Jó, ha megtanuljuk olvasni őket, ezeket a történeteket, melyek otthonaink homlokzatára, útjainkra és utcáinkra vannak írva, és továbbadjuk emléküket, hogy emlékeztessenek bennünket arra, hogy semmi maradandó nem születik és nem növekszik szeretet nélkül.

Néha előfordul, hogy projektjeink nagysága és nagyszerűsége elfeledteti ezt velünk, és elhiteti velünk, hogy egyedül is képesek vagyunk létrehozni önmagunkat, gazdagságunkat, jólétünket, boldogságunkat, de végül az élet mindig visszavezet bennünket annak valóságához, hogy szeretet nélkül semmik sem vagyunk.

A hit még inkább megerősíti és megvilágosítja bennünk ezt a bizonyosságot, mert azt mondja, hogy maga Isten áll annak gyökerénél, hogy képesek vagyunk szeretni és szeretet elfogadni, aki atyai szívvel vágyott ránk és hozott létre bennünket teljesen ingyen (vö. 1Kor 8,6), és aki ugyanilyen ingyenesen megváltott és megszabadított a bűntől és a haláltól egyszülött Fiának halála és feltámadása által. Őbenne, Jézusban van mindannak eredete és beteljesedése, amik vagyunk és amivé válhatunk.

Így szeretetünkben Isten szeretetének visszfényét látjuk, ahogyan Szent II. János Pál mondta itteni látogatása alkalmával (vö. Szent II. János Pál pápa: Homília a szingapúri nemzeti stadionban bemutatott szentmisén, 1986. november 20.), hozzátéve egy fontos mondatot, nevezetesen azt, hogy „ezért jellemzi a szeretetet a minden ember iránti mélységes tisztelet, függetlenül attól, hogy milyen fajú, vallású, és függetlenül minden mástól, amiben különbözik tőlünk” (uo.).

Fivéreim és nővéreim, ez fontos kijelentés számunkra, mert az ember alkotta művek előtt érzett ámulaton túl arra emlékeztet bennünket, hogy van egy még nagyobb csoda, amelyet még nagyobb csodálattal és tisztelettel kell fogadnunk: nevezetesen a fivéreink és nővéreink, akikkel nap mint nap találkozunk utunkon, előítélet és különbségtétel nélkül, amint erről az etnikailag oly sokszínű, mégis oly egységes és szolidáris szingapúri társadalom és Egyház tanúskodik!

Melyik a legszebb épület, a legértékesebb kincs, a legjövedelmezőbb befektetés Isten szemében? Mi vagyunk azok, mindannyian: ugyanazon Atya szeretett gyermekei (vö. Lk 6,36), akik arra kaptunk meghívást, hogy a szeretetet terjesszük. E szentmise olvasmányai különböző módon beszélnek erről. Több nézőpontból ugyanazt a valóságot írják le: a szeretetet, mely tapintatosan tiszteletben tartja a gyenge törékenységét (vö. 1Kor 8,13), igyekszik megismerni és kísérni az élet útján a bizonytalant (vö. Zsolt 138), jóindulatú, a megbocsátásban minden számítást és mértéket meghaladóan nagylelkű (vö. Lk 6,27–38).
Az a szeretet, amelyet Isten irántunk tanúsít, és amelynek gyakorlására hív, ilyen: „nagylelkűen válaszol a szegények szükségleteire, könyörületes a szenvedők iránt, kész vendégszeretetet gyakorolni, hűséges a nehéz időkben, mindig kész megbocsátani és remélni, sőt, odáig megy, hogy az átkozódást áldással viszonozza, ami az evangélium lényegét jelenti” (vö. Szent II. János Pál pápa: Homília a szingapúri nemzeti stadionban bemutatott szentmisén, 1986. november 20.).

Ezt láthatjuk sok szent életében: olyan férfiak és nők ők, akiket meghódított az irgalmasság Istene, olyannyira, hogy az ő visszfényévé, visszhangjává, élő képmásává váltak. Végezetül szeretnék két ilyen szentet megemlíteni.

Az első Szűz Mária, akinek szent nevét ma ünnepeljük. Hány embernek adott és ad reményt az ő támogatása és jelenléte, hány ember ajkán jelent meg és jelenik meg az ő neve az öröm és a bánat perceiben! Ez azért van így, mert benne, Máriában az Atya szeretetét az egyik legszebb és legteljesebb módon látjuk megnyilvánulni: gyengédségben – ne felejtsük el a gyengédséget! –, az anya gyengédségében, aki mindent megért, aki mindent megbocsát, és aki sosem hagy el bennünket. Ezért fordulunk hozzá!

A második egy olyan szent, aki kedves e földnek, aki missziós útjai során sokszor talált itt vendégszeretetre. Xavéri Szent Ferencről beszélek, akit többször is fogadott ez a föld, utoljára 1552. július 21-én. Egy gyönyörű levél maradt ránk tőle, melyet Szent Ignácnak és első társainak címzett, és amelyben kifejezi azt vágyát, hogy korának minden egyetemére elmenjen, hogy „mint egy eszeveszett kiáltsam azoknak, akikben több a tudás, mint a szándék arra, hogy tudásukat gyümölcsöztessék”, hogy késztetést érezzenek arra, hogy testvéreik iránti szeretetből misszionáriusok legyenek, „szívük mélyéből mondván: »Íme, itt vagyok, Uram, mit kívánsz, mit tegyek?«” (Levél Kocsínból, 1544 január 12., in Szabó Ferenc – Bartók Tibor (szerk.): Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain. Hármas jezsuita jubileum, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 114–115).

Mi is magunkévá tehetjük ezeket a szavakat, követve Xavéri Szent Ferenc és Szűz Mária példáját: „Íme, itt vagyok, Uram, mit kívánsz, mit tegyek?” Hogy ne csak ezekben a napokban, hanem mindig kísérjenek bennünket állandó elkötelezettségként arra, hogy meghalljuk az Isten végtelen szeretetétől ma is érkező felhívásokat a szeretetre és igazságosságra, és azonnal válaszoljunk is rájuk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír