Ferenc pápa karácsony éjjel: A betlehemi Kisded ébresszen fel minket a közönyből!

A Szentatya homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Mária „világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson” (Lk 2,7). Ezzel az egyszerű, ám világos fogalmazással Lukács bevezet minket annak a szent éjszakának a szívébe: Mária világra hozta, Mária nekünk adta a világosságot. Egyszerű elbeszélés ez, mely bevon minket abba az eseménybe, amely örökre megváltoztatja történelmünket. Azon az éjszakán minden a remény forrásává vált.

Menjünk vissza pár verset a szövegben! A császár rendelete értelmében Mária és József arra kényszerül, hogy útnak induljon. El kellett hagyniuk szomszédaikat, otthonukat, földjüket, és útra kellett indulniuk, hogy összeírják őket. Ez a vándorlás se nem kényelmes, se nem könnyű egy fiatal pár számára, akik éppen gyermeket várnak: arra kényszerültek, hogy elhagyják földjüket. Szívük telve volt reménnyel és várakozással a születendő gyermek okán. Lépteik azonban bizonytalansággal és veszélyekkel terhesek voltak – így van ez azoknál, akiknek el kell hagyniuk otthonukat.

És akkor szembe kellett nézniük a legnehezebb dologgal: megérkeznek Betlehembe, és azt tapasztalják, hogy az a föld nem várta őket, azon a földön nem volt hely számukra.

És pontosan ott, abban a kihívást jelentő valóságban ajándékozta nekünk Mária az Emmánuelt. Isten Fiának istállóban kellett megszületnie, mivel övéi között nem volt hely számára. „Övéi közé jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). És ott, egy város sötétségében, ahol nincs tér, nincs hely a messziről érkező vándor számára, egy felbolydult város sötétségében, mely úgy tűnik, mintha másoknak hátat fordítva akarna boldogulni, pontosan ott lobban fel Isten gyöngédségének forradalmi szikrája. Betlehemben egy apró nyílás keletkezett azoknak, akik elvesztették földjüket, otthonukat és álmaikat; de azoknak is, akik fulladoztak magukba zárkózó életüktől.

József és Mária lépteiben megannyi más lépés rejtezik. Látjuk egész családok nyomait, akik napjainkban kénytelenek útnak indulni. Látjuk sok millió ember nyomait, akik nem maguk döntenek az elindulás mellett, hanem akiket kényszerítenek arra, hogy elszakadjanak szeretteiktől, akiket elűznek földjükről. Ez az útnak indulás sokszor reménnyel teli, és jövőt ígér; sok más esetben azonban csupán egyetlen neve van az útnak indulásnak: túlélés. Túlélni az éppen aktuális Heródeseket, akik hatalmuk érvényesítése és gazdagságuk növelése érdekében gond nélkül kiontják ártatlanok vérét.

Mária és József számára nem volt hely, mégis ők az elsők, akik magukhoz ölelhetik azt, aki azért jön, hogy állampolgárságot igazoló iratot nyújtson át mindannyiunknak; aki szegénységében és kicsinységében vádolva nyilvánvalóvá teszi, hogy a valódi hatalom és az igazi szabadság tisztelettel és segítő szándékkal fordul a leggyengébbek törékenysége felé.

Azon az éjszakán azt, akinek nem jutott hely, hogy megszülessen, azoknak hirdetik, akiknek szintén nem jutott hely a város asztalainál és utcáin. A pásztorok ennek az örömhírnek az első címzettjei. Munkájukból kifolyólag olyan férfiak és nők voltak, akiknek a társadalom peremén kellett élniük. Életkörülményeik, a helyek, ahol tartózkodniuk kellett, lehetetlenné tették számukra, hogy betartsák a vallási rituális tisztaság minden előírását, ezért tisztátalannak tartották őket. Bőrük, öltözékük, szaguk, beszédmódjuk, származásuk elárulta őket. Mindenestül bizalmatlanságot keltettek. Olyan férfiak és nők voltak, akiket messze el kellett kerülni, akiktől félni kellett; pogányoknak tartották őket a hívők között, bűnösnek az igazak között, idegeneknek a polgárjoggal bírók között. Nekik – a pogányoknak, bűnösöknek és idegeneknek – mondja az angyal: „Ne féljetek! Íme, jó hírt hozok nektek, amely nagy öröm lesz az egész népnek. Ma megszületett a Megváltótok, az Úr Krisztus, Dávid városában” (Lk 2,10–11).

Íme, az öröm, amelyben ezen az éjszakán nekünk is részesednünk kell, amelyet ünnepelnünk és hirdetnünk kell. Az öröm, amellyel Isten a maga végtelen irgalmasságában magához ölelt minket, pogányokat, bűnösöket és idegeneket, és arra ösztönöz, hogy mi is így cselekedjünk.

Ennek az éjszakának a hite felismerteti velünk Istent, aki jelen van minden olyan helyzetben, amelyről azt hisszük, hogy nincsen jelen. Jelen van a tapintatlan látogatóban, aki sokszor felismerhetetlen, aki ott járkál városainkban, kerületeinkben, utazik autóbuszainkon, bekopogtat ajtónkon.

Ugyanez a hit ösztönöz arra, hogy teret nyissunk egy új társadalmi képzelőerő előtt, hogy ne féljünk megtapasztalni a viszonyok új formáit, amelyekben senkinek sem kell azt éreznie, hogy nincs számára hely ezen a földön. A karácsony annak az ideje, hogy a félelem erejét a szeretet erejévé alakítsuk át, s ezáltal létrehozzuk a szeretet újfajta képzelőerejét. Arról a szeretetről van szó, amely nem szokik hozzá az igazságtalansághoz, mintha az természetes dolog volna, hanem van mersze, hogy feszültségek és konfliktusok közepette a „kenyér házává” [bet-lechem szó szerinti jelentése – a fordító megjegyzése], a vendégszeretet földjévé váljon. Erre emlékeztetett minket Szent II. János Pál: „Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!” (A pápai szolgálat megkezdésének miséjén mondott homília, 1978. október 22.).

A betlehemi Gyermekben Isten azért jön el hozzánk, hogy a minket körülvevő élet főszereplőivé tegyen minket. Felajánlja magát, hogy karunkba vegyük, felemeljük és magunkhoz öleljük. Hogy őbenne ne féljünk karunkba venni, felemelni és magunkhoz ölelni a szomjazót, az idegent, a mezítelent, a beteget, a bebörtönzöttet (vö. Mt 25,35–36). „Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!” Ebben a Gyermekben Isten arra hív minket, hogy a remény hordozóivá váljunk. Arra hív, hogy őrszemekké váljunk azok érdekében, akik a csüggedés terhe alatt görnyednek, mely abból fakad, hogy annyi ajtót zárva találtak. Ebben a Gyermekben Isten az ő vendégszeretetének főszereplőivé tesz minket.

Az ajándék örömétől megindultan azt kérjük tőled, betlehemi Kisded, hogy sírásod ébresszen fel minket a közönyből, nyissa fel szemünket, hogy meglássuk a szenvedőt. Gyöngédséged élessze fel érzékenységünket, hogy átérezzük: arra kaptunk meghívást, hogy felismerjünk téged mindazokban, akik városainkba, történelmünkbe, életünkbe érkeznek. Forradalmi gyöngédséged győzzön meg minket: arra kaptunk meghívást, hogy a remény és a gyöngédség hordozói legyünk az emberek számára!

Fordította: Török Csaba, Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír