Ferenc pápa karácsony éjjel: Jézus nem sikeres teljesítményt vár, hanem nyitott, bízni kész szívet!

Megtelt ünneplő hívekkel a Szent Péter-bazilika december 24-én, vasárnap este fél nyolckor a karácsonyi éjféli szentmisén, melyen Ferenc pápa elnökölt, és amelyet Giovanni Battista Re bíboros dékán mutatott be. A homíliát Ferenc pápa tartotta.

A szentmise előtt a Szent Péter-bazilikában a liturgia lekapcsolt világítás mellett kezdődött. A lektor a Jézus megtestesülését meghirdető próféciák közül hármat olvasott fel: Izajás prófétától (11,1–4a), Mikeás prófétától (5,1–3a) és Szofoniás prófétától (3,14–15). Az egyes szentírási részek után a kórus és a jelenlévők együtt énekelték: „Regem venturum Dominum, venite, adoremus azaz Az Úr királyként érkezik, jöjjetek imádjuk!” Majd a Megváltó hívása történt, melyet a lektor és a hívek könyörgésekben fogalmaztak meg.

A szertartás a Megtestesülés meghirdetésével ért csúcspontjára, amikor a jászolban fekvő, addig letakart gyermek Jézust a diakónus leleplezte. Felgyulladtak a bazilika ünnepi fényei, majd a föld öt kontinenséről érkezett gyermekek virágokat helyeztek el a jászolnál.

Ezt követően vette kezdetét az ünnepi szentmise. Az olvasmány spanyol nyelven (Iz 9,1–6), a szentlecke angol nyelven (Tit 2,11–14), az evangélium olasz nyelven (Lk 2,1–14) hangzott el.

Az evangélium felolvasása után a díszes könyvet a jászol mögött található díszes evangéliumos könyvtartón helyezték el. 

*

A Szentatya homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

„Az egész földkerekség összeírása” (Lk 2,1). Jézus ebbe a szövegkörnyezetbe születik bele, s az evangélium is elidőzik ennél az eseménynél. Megtehette volna, hogy csak röviden említi, ám mégis részletesen szól erről. Ezáltal pedig erős kontrasztot állít elénk: miközben a császár megszámlálja a világ lakóit, Isten rejtett módon lép közéjük;

míg a parancsot kiadó a történelem nagyjai közé szeretne emelkedni, addig a történelem Királya a kicsinység útját választja.

A hatalmasok közül senki nem veszi észre Őt, csak néhány pásztor figyel fel rá, akik a társadalmi élet perifériájára szorultak.

Az adóösszeírás esetében azonban ennél többről van szó. Nincs jó emléke a Bibliában: Dávid király megadta magát a nagy számok kísértésének és önelégségesség beteges igényének, épp azzal követett el hatalmas bűnt, hogy elrendelte a nép összeírását. Tudni akarta, mekkora ereje van, és nagyjából kilenc hónap múltán rendelkezésére állt a kardforgatók száma (ld. 2Sám 24,1–9). Az Úr felháborodott, és nagy szerencsétlenség sújtotta a népet. A mai éjszakán azonban „Dávid fia“, Jézus, miután kilenc hónapot töltött Mária méhében, megszületik Betlehemben, Dávid városában. Nem ró ki büntetést az összeírás miatt, hanem alázattal engedi, hogy őt is megszámlálják. Nem egy feldühödött és büntető isten áll előttünk, hanem egy irgalmas Isten, aki megtestesül, és gyöngén lép be a világba. Ez a híradás jár előtte: „békesség a földön az embereknek” (Lk 2,14).

A mi szívünk is Betlehemben van ezen az estén, ahol a háború vesztes logikája még mindig visszautasítja a béke Fejedelmét. Ma is dörögnek a fegyverek, s ez lehetetlenné teszi számára, hogy szállást találjon a világban (vö. Lk 2,7).

Az egész földkerekség összeírása végső soron megmutatja nekünk azt a túlságosan is emberi eseménysort, amely végigvonul történelmünkön: egy olyan világ történéseiről van szó, amely hatalomra és erőre, hírnévre és dicsőségre áhítozik, ahol mindent sikerben és eredményben, kódjelekkel és számokkal mérnek. Nem más ez, mint a teljesítmény megszállottsága. Ugyanakkor ebből az összeírásból bontakozik ki Jézus útja, aki eljön, hogy a megtestesülés révén keressen meg bennünket.

Ő nem a teljesítmény istene, hanem a megtestesülés Istene.

Nem erővel, felülről küzdi le az igazságtalanságokat, hanem alulról és szeretettel; nem határtalan erővel tör be, hanem korlátaink közé száll alá; nem elkerüli a törékenységeinket, hanem magára veszi azokat.

Testvéreim, ezen az éjszakán megkérdezhetjük magunktól: mi milyen Istenben hiszünk? A megtestesülés vagy a teljesítmény Istenében? Fennáll ugyanis annak a veszélye, hogy az Isten pogány eszméjével a fejünkben éljük meg karácsonyt, mintha egy égben lakozó hatalmas uraság lenne; egy olyan istenség, aki a hatalommal, az evilági sikerrel és a fogyasztás bálványimádásával lép frigyre. Mindig visszatér egy távolságtartó és sértődékeny isten hamis képe, aki jól bánik a jókkal és megharagszik a rosszakra. Egy magunk képére formált isten képe ez, aki csak arra jó, hogy megoldja a problémáinkat és megszabadítson a rossz dolgoktól.

Ő azonban nem használ varázspálcát, nem a „mindent és azonnal“ kereskedelmi istensége; nem egy gomb megnyomásával ment meg minket, hanem közel jön hozzánk, hogy belülről változtassa meg valóságunkat.

És mégis mennyire mélyen gyökerezik bennünk egy távoli és mindent ellenőrző isten világias eszméje, aki hajthatatlan és hatalmas, aki segíti az övéit, hogy legyőzzék a többieket! Ez azonban nincs így: Ő mindenkiért született, az egész földkerekség összeírásának az idején.

Tekintsünk tehát az „élő és igaz Istenre” (1Tessz 1,9): Őrá, aki túl van minden emberi számításon, és mégis engedi, hogy megszámláljuk őt; Őrá, aki azáltal hozza el a történelem forradalmát, hogy lakást vesz benne; Őrá, aki olyannyira tisztel minket, hogy még azt is megengedi, hogy visszautasítsuk Őt; Őrá, aki azáltal törli el a bűnt, hogy a vállaira veszi; aki nem megszünteti a fájdalmat, hanem átalakítja; aki nem mentesít minket életünk nehézségeitől, hanem a nehézségeknél nagyobb reménységgel ajándékozza meg életeinket. Annyira át akarja ölelni az életünket, hogy Ő, a végtelen, értünk végessé lesz; a nagy kicsivé; az igaz pedig lakást vesz igazságtalanságainkban. Íme, a karácsonyi ámulat: nem a giccses érzelmek és a világi kényelem kevercse, hanem Isten hallatlan gyöngédsége, aki megtestesülése által menti meg a világot.

Tekintsünk a Gyermekre, nézzük jászolát, nézzük bölcsőjét, amit az angyalok „jelnek” neveznek (Lk 2,12): ez valóban Isten arcának kinyilatkoztató jele, aki maga az együttérzés és irgalom, aki mindig és csakis a szeretetben mindenható.

Testvéreim, essünk ámulatba, mert „testté lett“ (vö. Jn 1,14). Test: ez a szó felidézi törékenységünket. Az evangélium arra használja, hogy elmondja: Isten az emberi létállapot teljes mélységéig belépett abba. Miért ment el ilyen messzire? Azért, mert mindenestül érdekeljük őt, mert annyira szeret minket, hogy minden másnál értékesebbnek tart bennünket. Testvérem, Isten szemében – aki az összeírás idején változtatta meg a történelmet – te nem szám vagy, hanem egy arc; neved az Ő szívébe van írva. Ám lehet, hogy te mégis rossz érzéssel éled meg ezt a karácsonyt, mert a szívedre, a megkívánt szintet el nem érő teljesítményeidre, az ítélkező és meg nem bocsátó világra nézel. Azt gondolod, hogy nem mennek jól a dolgaid, az elégtelenség és az elégedetlenség érzése tölt el törékenységeid, bukásaid és problémáid miatt. Kérlek szépen, a mai napon engedd át a kezdeményezést Jézusnak, aki ezt mondja neked: „Érted testesültem meg, érted olyanná lettem, mint te.“ Miért maradsz szomorúságod börtönében? A nyájukat hátrahagyó pásztorokhoz hasonlóan lépj ki melankóliád köréből s öleld át a Kisded Isten gyöngédségét! Álarc és páncél nélkül vesd Őrá gondodat, és Ő majd gondoskodik rólad (vö. Zsolt 55,23):

Ő, aki megtestesült, nem sikeres teljesítményeket vár tőled, hanem nyitott és bízni kész szívet.

Te pedig Őbenne fedezed majd fel, ki is vagy valójában: Isten szeretett fia, Isten szeretett leánya! Most már hihetsz neki, mert ma éjjel világra jött az Úr, hogy megvilágosítsa életedet. Szemei irántad érzett szeretettől csillognak. Igen, nehéz ezt befogadni, hogy Isten szemei az irántad érzett szeretettől csillognak.

Igen, Krisztus nem a számokat, hanem az arcokat nézi. Ám ennek a mindig elfoglalt és közönyös világnak az őrült rohanása közepette ki az még, aki Őrá néz? Betlehemben sok embert hatott át az összeírás bódulata, jöttek-mentek, megtöltötték a szállásokat és a fogadókat, a többről meg a kevesebbről beszéltek – de csak néhányan voltak közel Jézushoz: csupán Mária és József, a pásztorok, majd a bölcsek. Tanuljunk tőlük! Jézusra szegezett tekintettel állnak, Őfeléje fordult szívvel. Nem beszélnek, hanem imádnak. Ezen az éjszakán testvéreim, az imádás ideje van.

Az imádás útján lehet befogadni a megtestesülést. Jézus, az Atya Igéje ugyanis csöndben testesül meg életeinkben.

Tegyünk úgy, mintha mi is Betlehemben, vagyis „a kenyér házában“ lennénk: Őelőtte, az élet Kenyere előtt állunk. Fedezzük fel újra az imádást, mert az imádás nem időveszteség, hanem annak megengedése, hogy Isten lakást vegyen a mi időnkben. Így kivirágzik bennünk a megtestesülés magja, mi pedig együttműködünk az Úr művével, aki kovászként változtatja át a világot. Közbenjárás ez, helyreállítás, annak megengedése, hogy Isten kiegyenesítse a történelem útját. Az epikus vállalkozások nagy elbeszélője írta a fiának: „Átadom neked a legnagyobb dolgot a világon, amit szeretnünk kell: az Oltáriszentséget. Ebben megtalálod a vonzást, a dicsőséget, a tiszteletet, a hűséget és minden földi szeretet igaz útját” (J.R.R. Tolkien, 43. levél, 1941. március).

Ezen az éjszakán a szeretet megváltoztatja a történelmet. Add, Uram, hogy higgyünk szereteted erejében, ami annyira más, mint ennek a világnak az ereje!

Add, hogy Máriához, Józsefhez, a pásztorokhoz és a bölcsekhez hasonlóan mi is köréd gyűljünk, hogy imádjunk Téged! Ha Teáltalad mind hasonlóbbá leszünk Tehozzád, akkor tanúságot tudunk majd tenni a világ előtt arcod szépségéről!

*

A homília és a Hitvallást követően az Egyetemes könyörgéseket kínai, francia, arab, portugál, vietnámi nyelven imádkozták elő. A szentmise záróaldását követően a tolószékben lévő Szentatya kezébe adták a jászolból a gyermek Jézust, aki a Föld öt kontinenséról érkezett gyermekek kiséretében kimenet a Szent Péter téren felállított betlehemhez, ahol elhelyezték a Megváltót.

A menet idején hagyományosan az Adeste fideles kezdetű ének szólt: Jöjjetek ó hívek, diadalmaskodva, a jászolhoz Betlehembe jöjjetek!

A homíliát fordította: Török Csaba

Fotó: Vatican News

Kuzmányi István/Magyar Kurír