Ferenc pápa katekézise: Az Egyháznak először önmagát kell evangelizálnia!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai korban végzendő evangelizáció „Magna Charta”-ját, Szent VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítását állítjuk ma figyelmünk középpontjába (EN, 1975. december 8.). Ez ma is időszerű: igaz, hogy 1975-ben íródott, de olyan, mintha tegnap írták volna. Az evangelizáció nem egyszerűen hitre és erkölcsre vonatkozó tanok továbbadását jelenti, annál több. Mindenekelőtt tanúságtétel: nem lehet evangelizálni tanúságtétel nélkül! Tanúságtétel a Jézus Krisztussal, a megtestesült Igével való személyes találkozásról, akiben az üdvösség beteljesedett. A tanúságtétel főleg azért nélkülözhetetlen, mert a világnak „olyan evangéliumhirdetőkre van szüksége, akik olyan Istenről beszélnek nekik, akit ismernek és akihez közel vannak” (EN 76).

Ez nem egy ideológiának vagy egy tannak a közvetítése Istenről, nem! Hanem annak az Istennek a közvetítése, aki életté válik bennünk!

Továbbá azért nélkülözhetetlen ez a tanúságtétel, mert „a mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is” (EN 41). A Krisztusról szóló tanúságtétel tehát egyszerre az evangelizáció első eszköze (vö. EN 41) és hatékonyságának elengedhetetlen feltétele (vö. EN 76), hogy az evangélium hirdetése gyümölcsöző legyen. Tanúságtevőknek kell tehát lennünk!

Nem szabad elfelejteni, hogy a tanúságtétel a megvallott hitet is magában foglalja, vagyis a meggyőződéses és kinyilvánított ragaszkodást az Atya, Fiú és Szentlélek Istenhez, aki szeretetből megteremtett és megváltott bennünket. Ez a hit átalakít bennünket, átalakítja kapcsolatainkat, a döntéseinket meghatározó kritériumokat és értékeket. A tanúságtétel tehát nem választható el attól, hogy összhangban van-e bennünk az, amit hiszünk, amit hirdetünk és amit megélünk. Az ember nem hiteles pusztán attól, hogy egy tanítást vagy egy ideológiát hirdet, nem! Akkor hiteles valaki, ha összhang van aközött, amit hisz és amit megél. Sok keresztény csak mondja, hogy hisz, de valami más szerint él, mintha nem is keresztény lenne. Ez képmutatás. A tanúságtétel ellentéte a képmutatás. Hányszor hallottuk már, hogy „ó, ez az ember, bár minden vasárnap misére jár, mégis így meg így él” – így van, ez ellentétes tanúságtétel!

Mindannyiunknak három alapvető kérdésre kell válaszolnunk, melyeket VI. Pál így fogalmazott meg: „Hiszel-e abban, amit hirdetsz? Megéled-e azt, amit hiszel? Azt hirdeted-e, amit megélsz?” (vö. EN 76). Ezeknek összhangban kell lenniük: Hiszel-e abban, amit hirdetsz? Megéled-e azt, amit hiszel? Azt hirdeted-e, amit megélsz?

Nem elégedhetünk meg könnyű, előrecsomagolt válaszokkal. Vállalnunk kell a keresés akár destabilizáló kockázatát, teljesen bízva a Szentlélek működésében, aki mindannyiunkban ott munkálkodik, és mindig továbblépésre ösztönöz: túllépni határainkon, túllépni korlátainkon, bármilyenek legyenek is azok.

Ebben a vonatkozásban a keresztény élet tanúságtétele magával hozza az életszentség útját, melynek alapja a keresztség, amely „az isteni természet részeseivé s így valóban szentekké tesz bennünket” (Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 40). Ez az életszentség nem kevesek számára van fenntartva. Ez Isten ajándéka, mely megkívánja, hogy elfogadjuk, és gyümölcsözővé tegyük magunk és mások számára. Nekünk, akiket Isten kiválasztott és szeret, el kell vinnünk ezt a szeretetet másoknak is. VI. Pál azt tanítja, hogy az evangelizáció iránti buzgóság az életszentségből, az Istennel teli szívből fakad. Az evangelizálás pedig, mely az imádságból és különösen az Eucharisztia iránti szeretetből táplálkozik, elősegíti, hogy az evangéliumhirdető ember növekedjen az életszentségben (vö. EN 76). Életszentség nélkül viszont az evangéliumhirdető szava „aligha jut el a mai ember szívéhez”, és félő, hogy „szava hiábavaló és eredménytelen lesz” (EN 76).

Ezért tudatában kell lennünk annak, hogy az evangelizáció címzettjei nemcsak mások, a más hitet vallók vagy nem vallók, hanem mi magunk is, akik hiszünk Krisztusban és Isten népének tevékeny tagjai vagyunk.

Mindennap meg kell térnünk, mindennap be kell fogadnunk Isten igéjét, és mindennap változtatnunk kell az életünkön. Így történik a szív evangelizálása.

Ahhoz, hogy ilyen tanúságot tudjon tenni, az Egyháznak is azzal kell kezdenie, hogy önmagát evangelizálja. Ha az Egyház nem evangelizálja önmagát, akkor múzeumi darab marad. Ezzel szemben önmaga evangelizálása folyamatosan időszerűvé teszi. Az Egyháznak újra és újra meg kell hallania, amit hinnie kell, meg kell hallania reményének okait, a szeretet új parancsát. Az Egyháznak, mely Istennek a világba ágyazódott népe, és amelyet gyakran megkísértenek a bálványok – bálványok sokasága! –, mindig szüksége van arra, hogy hallja Isten nagy tetteinek hirdetését. Ez egyszóval azt jelenti, hogy mindig szüksége van arra, hogy evangelizálják, szüksége van arra, hogy befogadja az evangéliumot, hogy kérje és érezze a Lélek erejét, mely megváltoztatja az emberi szíveket (vö. EN 15).

Az evangelizáláshoz önmaga evangelizálására szoruló Egyháznak a Szentlélek vezetésével a megtérés és a megújulás nehéz útját kell járnia. Ez azt is megkívánja, hogy változtatni tudjon a történelemben való evangelizáló jelenlétének felfogás- és megélésmódján, elkerülve, hogy a „mindig így csináltuk” logikájának védett zónáiba meneküljön. Ezek a menedékek megbetegítik az Egyházat. Az Egyháznak előre kell haladnia, folyamatosan növekednie kell, hogy fiatal maradjon. Ez az Egyház teljes mértékben Isten felé fordul, s ezért részese az ő emberiségre vonatkozó üdvözítő tervének, ugyanakkor teljes mértékben az emberiség felé fordul. Az Egyháznak olyan egyháznak kell lennie, amely párbeszédben találkozik a mai világgal, testvéri kapcsolatokat sző, találkozási tereket teremt, a vendégszeretet, a befogadás, a másik és a másság elismerésének és integrálásának jó gyakorlatait valósítja meg, és törődik közös otthonunkkal, a teremtett világgal. Más szóval, olyan egyháznak kell lennie, amely párbeszédet folytatva találkozik a mai világgal, beszélget a mai világgal, de amely mindennap találkozik az Úrral, párbeszédet folytat az Úrral, és beengedi a Szentlelket, aki az evangelizáció főszereplője.

A Szentlélek nélkül csak reklámozni tudnánk az Egyházat, de evangelizálni nem. A bennünk élő Szentlélek az, aki evangelizálásra indít bennünket, és ez Isten gyermekeinek igazi szabadsága.

Kedves testvéreim, újra biztatlak benneteket, hogy olvassátok és olvassátok újra az Evangelii nuntiandi apostoli buzdítást. Megvallom nektek, én gyakran olvasom, mert ez Szent VI. Pál mesterműve, ezt az örökséget hagyta ránk az evangelizáció érdekében.

A Szentatya felhívásai az általános kihallgatás végén:

Ma van a víz világnapja. Assisi Szent Ferenc szavai jutnak eszembe: „Áldott légy, Uram, víznővérért, ki tiszta és oly hasznos, drága és alázatos!” Ezekben az egyszerű szavakban megérezzük a teremtés szépségét és a gondozásával járó kihívások tudatát. Ezekben a napokban zajlik New Yorkban az ENSZ második vízügyi konferenciája. Imádkozom a közös munka sikeréért, és kívánom, hogy ez a fontos esemény felgyorsítsa a víznek, ennek az alapvető értéknek a hiányától szenvedők javát szolgáló kezdeményezéseket. A vizet nem szabad pazarolni, nem szabad visszaélni vele, és a víz nem lehet háborúk okozója, hanem meg kell őrizni a mi javunkra és a jövő nemzedékek javára.

Szombaton lesz Gyümölcsoltó Boldogasszony főünnepe, és most visszagondolunk a tavalyi március 25-re, amikor a világ összes püspökével együtt az Egyházat és az emberiséget, különösen Oroszországot és Ukrajnát, Mária Szeplőtelen Szívének ajánlottuk. Ne fáradjunk bele, hogy a béke ügyét a Béke Királynőjére bízzuk! Ezért arra szeretnék kérni minden hívőt és közösséget, különösen az imacsoportokat, hogy minden március 25-én újítsák meg a Szűzanyának való felajánlást, hogy ő, aki anya, mindannyiunkat megőrizzen egységben és békében.

Ne feledkezzünk meg ezekben a napokban a meggyötört, sokat szenvedő Ukrajnáról sem!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír