Ferenc pápa katekézise: Az evangélium továbbadása minden keresztény feladata!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A legutóbbi katekézis során láttuk, hogy az Egyház történelmében az első „zsinatot” – a II. Vatikáni Zsinathoz hasonló zsinatot – egy, az evangelizációval kapcsolatos kérdésben, az örömhír nem zsidóknak történő hirdetésének kérdésében hívták össze Jeruzsálemben. Úgy gondolták ugyanis egyesek, hogy csak a zsidóknak kell az evangéliumot hirdetni. A 20. században a II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat az Egyházat Isten időben zarándokló népeként mutatta be, mely természeténél fogva misszionárius (vö. Ad gentes határozat, 2). Mit jelent ez? Mintha híd kötné össze az első és a legutóbbi zsinatot, az evangelizáció jegyében, olyan híd, amelynek építője a Szentlélek. Ma a II. Vatikáni Zsinat felé fordulunk, s így felfedezzük majd, hogy

az evangelizáció mindig egyházi szolgálat, sosem magányos, sosem egyedül, társak nélkül végzett szolgálat.

Az evangelizáció tehát mindig in ecclesia, vagyis közösségben történik, de nem újabb egyháztagok toborzásával (prozelitizmussal), mert az nem evangelizáció.

Az evangéliumhirdető ugyanis mindig azt adja tovább, amit maga is kapott. Ezt Szent Pál írta meg először: az evangélium, melyet hirdetett, és amelyet a közösségek befogadtak, és amelyben szilárdan megmaradtak, ugyanaz az evangélium, amelyet az apostol maga is kapott (vö. 1Kor 15,1–3). Az ember kapja a hitet, aztán továbbadja a hitet. Az üzenet továbbadásának ez az egyházi dinamizmusa kötelező érvényű, és ez biztosítja a keresztény igehirdetés hitelességét. Maga Pál írja a galatáknak: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen” (Gal 1,8). Szép ez, és jó ezt szem előtt tartanunk a manapság divatos elképzelések hallatán…

Az evangelizáció egyházi dimenziója tehát az apostoli buzgóság ellenőrzésének kritériuma. Szükséges az ellenőrzés, mert mindig leselkedik ránk a kísértés, hogy „magányosan” működjünk, különösen, amikor az út járhatatlannak bizonyul, és érezzük kötelezettségünk súlyát. Ugyanilyen veszélyes az a kísértés, hogy könnyebb, „egyházinak beállított” utakon járjunk, hogy a számok és felmérések világi logikáját kövessük, hogy elképzeléseink, programjaink, struktúráink, „hatalmi kapcsolataink” erejére támaszkodjunk. Így nem működik! Ez segíthet egy kicsit, de alapvetően az az erő számít, amelyet a Lélek ad nekünk Jézus Krisztus igazságának, az evangéliumnak a hirdetéséhez. Minden más másodlagos.

Most pedig, testvéreim, nézzük meg közelebbről a II. Vatikáni Zsinat tanítását, olvassuk el újra az Egyház missziós tevékenységéről szóló dokumentumnak, az Ad gentes (AG) határozatnak néhány pontját. Ezek a zsinati szövegek a mi összetett, sokszínű világunkban is teljesen megőrzik érvényüket.

Először is, ez a dokumentum arra hív bennünket, hogy tekintsünk az Atyaisten szeretetére mint forrásra, aki „mérhetetlen és irgalmas jóságában szabadon megteremtett, sőt érdemeink nélkül meghívott bennünket arra, hogy az élet és dicsőség közösségében legyünk vele. – Ez a mi hivatásunk! – Ezért bőségesen árasztotta és folyamatosan árasztja isteni jóságát, úgy, hogy mindenek alkotója végül »minden lesz mindenben« (1Kor 15,28) egyszerre gondoskodva a maga dicsőségéről és a mi boldogságunkról” (2. pont). Ez a szakasz alapvető fontosságú, mert azt mondja, hogy

az Atya szeretetének minden ember címzettje.

Isten szeretete nem csak egy kis csoportnak szól! Nem! Mindenkinek! Jól véssétek a fejetekbe és a szívetekbe ezt a szót: mindenkinek, mindenkinek, kivétel nélkül, ezt mondja az Úr. És ez a minden ember iránti szeretet Jézusnak, az üdvösség közvetítőjének és megváltónknak a küldetése által (vö. AG 3), valamint a Szentlélek küldetése által ér el minden férfit és nőt (vö. AG, 4), a Szentlélek ugyanis minden emberben munkálkodik, a megkeresztelt és a meg nem keresztelt emberekben egyaránt. A Szentlélek munkálkodik!

A zsinat továbbá emlékeztet arra, hogy az Egyház feladata Krisztus küldetésének a folytatása, „akit az Atya azért küldött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, s ezért – mondja az Ad gentes dokumentum – Krisztus Lelkének indítására az Egyháznak is ugyanazon az úton kell járnia, amelyen ő járt: a szegénység, az engedelmesség, a szolgálat és az önfeláldozás útján egészen a halálig, melyet feltámadásával legyőzött” (AG 5). Ha hű marad ehhez az „úthoz”, akkor az Egyház küldetése „Isten tervének a megnyilvánulása, vagyis epifániája és megvalósulása a világban és annak történelmében” (AG 9).

Testvéreim, ezek a rövid utalások minden egyes misszionárius tanítvány apostoli buzgóságának egyházi értelmét is segítenek megérteni. Az apostoli buzgóság nem lelkesedés, hanem valami más: Istentől kapott kegyelem, melyet őriznünk kell. Meg kell értenünk e buzgóság jelentését, mert Isten zarándokló és evangelizáló népében nincsenek aktív és passzív alanyok. Nincsenek olyanok, akik prédikálnak, akik így vagy úgy hirdetik az evangéliumot, és olyanok, akik csendben hallgatnak. Nem! „Minden megkeresztelt ember – mondja az Evangelii gaudium –, akármilyen egyházi funkciója vagy hitismeretekben való jártassága legyen is, az evangelizáció aktív alanya” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 120). Keresztény vagy? „Igen, részesültem a keresztségben.” És evangelizálsz? „Az mit jelent?” Ha nem evangelizálsz, ha nem teszel tanúságot a kapott keresztségről, ha nem teszel tanúságot a hitről, amelyet az Úr adott neked, akkor nem vagy jó keresztény.

A kapott keresztségnek és így az Egyház tagjává válásnak köszönhetően minden megkeresztelt személy részesedik az Egyház küldetésében, és benne Krisztus királyi, papi és prófétai küldetésében.

Testvéreim, ez a feladat „mindig és minden körülmények között egy és ugyanaz, jóllehet a körülményektől függően nem ugyanolyan módon látják el” (AG 6). Ez arra hív bennünket, hogy ne keményedjünk meg, ne kövesedjünk meg; és megvált attól a nyugtalankodástól, amely nem Istentől való. A hívő ember missziós buzgósága abban is kifejeződik, hogy leleményesen az evangélium hirdetésének és a tanúságtételnek, és a Krisztus által felvállalt sebzett emberiséggel való találkozásnak új módjait keresi. Röviden: az evangélium szolgálatának és az emberiség szolgálatának új módjait.

Az evangelizáció szolgálat. Ha valaki evangéliumhirdetőnek mondja magát, és nincs meg benne ez a hozzáállás, ez a szolgáló szív, és fölényesen úrnak képzeli magát, az nem evangéliumhirdető, nem…. hanem egy szánalmas ember.

Ha visszatérünk az Atya forrásozó szeretetéhez, valamint a Fiú és a Szentlélek küldetéséhez, akkor nem zárkózunk be személyes megülepedett nyugalmunk terébe. Ellenkezőleg, fel fogjuk ismerni az ingyenesen, ajándékba kapott teljes életet, melyre meghívást kaptunk, és amelyért hálával dicsérjük Istent.

Ez az ajándék nemcsak nekünk szól, hanem másoknak is tovább kell adnunk.

Ezentúl egyre teljesebben fogjuk megélni azt, amit kaptunk, megosztva másokkal, felelősségtudattal, és együtt járva a történelem gyakran kanyargós és nehéz útjait, virrasztva és munkálkodva várva annak beteljesedését. Kérjük az Úrtól ezt a kegyelmet: fogadjuk el ezt a keresztény hivatást, adjunk hálát az Úrnak azért, amit nekünk adott, ezért a kincsért, és legyünk azon, hogy másoknak is továbbadjuk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír