Ferenc pápa katekézise: Az öregek hulladékként kezelése súlyos bűn!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma Isten igéjének segítségével, melyet az imént hallottunk [Sir 3,3–6.12–13.16], az öregkor törékenységével kezdünk foglalkozni, melyre különösen jellemző az elveszettség, a csüggedés, a veszteség, az elhagyatottság, a kiábrándultság és a kétség megtapasztalása. Természetesen az élet drámai – néha tragikus – helyzeteivel szembeni törékenységet az élet bármely időszakában megtapasztalhatjuk. De ha időskorban történnek ilyenek, akkor előfordul, hogy az kevésbé hat másokra, bizonyos mértékig megszokott dolognak tartják, vagy akár bosszankodnak is miatta. Hányszor hallottuk vagy gondoltuk már: „Az öregek csak bosszúságot okoznak”; mondtuk, gondoltuk…

A gyermek- és ifjúkorban kapott súlyos sebek joggal váltanak ki az igazságtalanság miatti méltatlankodást, lázadást, sőt erőt adnak, hogy válaszoljunk rájuk, küzdjünk ellenük. Az öregkor sebeit viszont, még ha súlyosak is, elkerülhetetlenül az az érzés kíséri, hogy az élet nem hazudtolja meg önmagát, hiszen már leéltük. És így az öregeket kissé a tapasztalatvilágunkból is eltávolítjuk: el akarjuk távolítani őket. A közös emberi tapasztalat szerint a szeretet – ahogy mondani szokták – „leszálló”: nem tér vissza a mögöttünk hagyott életre ugyanazzal az erővel, amellyel a még előttünk álló életre árad. A szeretet ingyenessége ebben is megjelenik: a szülők ezt mindig is tudták, az öregek hamar megtanulják. Mindazonáltal

a kinyilatkoztatás a szeretet másfajta viszonzása előtt nyit utat: ez az út a tisztelet útja, az előttünk jártak iránti tiszteleté.

Az előttünk járt emberek iránti tisztelet itt kezdődik: az idősek tiszteletével.

Ezt a különleges szeretetet, mely a tisztelet – vagyis egyszerre gyengédség és megbecsülés – formájában irányul az idősek felé, Isten parancsa pecsételi meg. „Tiszteld apádat és anyádat” – ünnepélyes kötelezettség, a tízparancsolat „második táblájának” első paracsolata. Nem csak a saját apánkról és anyánkról van szó. A minket megelőző nemzedékről és nemzedékekről van szó, akiknek távozása lassú és elhúzódó is lehet, megteremtve a más korosztályokkal való tartós együttélés idejét és terét. Más szóval, az életben lévő összes öregről szó van.

A tisztelet jó szó arra, hogy keretbe foglaljuk a szeretet öregeknek történő visszaadásának ezt a területét. Vagyis mi megkaptuk a szülők, a nagyszülők szeretetét, most pedig viszonozzuk nekik, az időseknek, a nagyszülőknek ezt a szeretetet. Mára újra felfedeztük a „méltóság” kifejezést, amellyel a mindenki élete iránti tiszteletet, a mindenki életével való törődés értékét jelezzük.

A méltóság itt lényegében a tiszteletnek felel meg: a tisztelet az apa és anya iránt, a tisztelet az idősek iránt nem más, mint méltóságuk elismerése.

Gondolkodjunk el a szeretetnek ezen a szép kifejezésén, a tiszteleten, a megbecsülésen. A betegek ápolása, az önellátásra képtelenek segítése, az ellátás biztosítása ugyanis nélkülözheti a tiszteletet. Hiányzik a tisztelet, ha a túlzott bizalmas kapcsolat ahelyett, hogy tapintatban, szeretetben, gyengédségben és tiszteletben nyilvánulna meg, durvasággá és visszaéléssé válik. Amikor a gyengeséget megróják, sőt büntetik, mintha bűn lenne. Amikor a zavarodottság és a bizonytalanság gúnyra és agresszióra ad alkalmat. Ez előfordulhat otthon, az idősek otthonában, de a hivatalokban vagy a város közterein is. Ha a fiatalokban – akár közvetve is – az idősek iránt, gyengeségeik és bizonytalanságuk iránt leereszkedő, sőt megvető magatartást ösztönzünk, az szörnyű dolgokat eredményez. Elképzelhetetlen túlkapások előtt nyit utat. Azok a fiatalok, akik felgyújtják egy „hajléktalan” takaróját – ezt láttuk –, mert emberi selejtnek tekintik, a jéghegy csúcsa, vagyis megvetése egy olyan életnek, amely a fiatalkor vonzó vonásaitól és törekvéseitől eltávolodva máris hulladékéletnek tűnik. Sokszor azt gondoljuk, hogy az öreg ember hulladék, vagy mi magunk dobjuk a hulladékba. Megvetjük az öregeket, kidobjuk őket az életből, félreállítjuk őket.

Ez a megvetés, amely megbecsteleníti az időseket, valójában mindannyiunkat megbecstelenít. Ha megbecstelenítem az időseket, magamat is megbecstelenítem. A Sirák fia könyvéből vett szakasz, amelyet az [általános kihallgatás] elején hallottunk, jogosan kemény szavakkal szól ezzel a meggyalázással szemben, amely bosszúért kiált Istennél. Ehhez kapcsolódóan van egy nagyon beszédes szakasza Noé történetének. Az öreg Noé, a vízözön hőse, aki még keményen dolgozik, eszméletlenül fekszik, miután túl sokat ivott. Már idős, de túl sokat ivott. Fiai, hogy ne ébresszék fel zavarában, gyengéden, lesütött szemmel, nagy tisztelettel betakarják. Nagyon szép ez a szöveg, és mindent elmond az idős embernek járó tiszteletről;

elfedjük az idős ember gyengeségeit, hogy ne kelljen szégyenkeznie,

ez a szöveg sokat segít nekünk!

Az öregek rendelkezésére bocsátott anyagi segítségek ellenére, melyeket a gazdagabb és szervezettebb társadalmak nyújtanak – melyekre természetesen büszkék lehetünk – a szeretetnek ezen különleges viszonzásáért, a tiszteletért folytatott küzdelem még gyengének és kezdetlegesnek tűnik számomra. Mindent meg kell tennünk, hogy támogassuk és ösztönözzük ezt a törekvést, jobb társadalmi és kulturális támogatást kell nyújtanunk azoknak, akik érzékenyek a „szeretet civilizációjának” erre a meghatározó formájára. Ezen a ponton hadd tanácsoljam a szülőknek:

kérem, vigyétek közelebb gyermekeiteket, kisebbeket-nagyobbakat egyaránt, az idősekhez, mindig vigyétek közelebb!

Amikor egy idős ember megbetegszik, néha azt se tudja, mi történik vele, de ti mindig vigyétek közel gyermekeiteket: tudassátok vele, hogy testünk összeköt bennünket, az ő testük tette lehetővé, hogy most itt lehetünk. Kérlek, ne taszítsátok el magatoktól az időseket! És ha nincs más lehetőség, mint elhelyezni egy idősek otthonába, kérlek, látogassátok őket, és vigyétek magatokkal a gyerekeket is: az idősek civilizációnk becsületét jelentik, akik megnyitották előttünk az ajtókat. Sokszor a gyerekek elfelejtik ezt.

Elmesélek nektek egy személyes történetet: Buenos Airesben örömmel látogattam az idősotthonokat. Gyakran elmentem, és mindenkihez odamentem. Emlékszem, egyszer megkérdeztem egy hölgyet: „Hány gyereke van?” – „Négy, mind házasok, unokákkal.” És elkezdett mesélni a családjáról. „És jönnek látogatóba?” – „Igen, mindig jönnek!” Amikor kimentem a szobából, a nővér, aki hallott mindent, így szólt hozzám: „Atyám, hazudott a hölgy, hogy fedezze a gyermekeit. Már féléve nem jött senki!” Ez az öregek eldobása, az öregek hulladékként kezelése! Kérem szépen: ez súlyos bűn!

Ez az első nagy parancsolat, az egyetlen, amely a jutalmat is megnevezi: „Tiszteld apádat és anyádat, és hosszú életed lesz a földön.” Ez az az öregek tiszteletére szólító parancsolat áldást ad nekünk, amely így nyilvánul meg: „Hosszú életed lesz.”

Kérlek benneteket, becsüljétek meg az öregeket! Ha meggyengül az értelmük, akkor is becsüljétek meg őket, mert ők a történelem jelenléte, a családom jelenléte, és nekik köszönhetően vagyok itt!

Mindannyian elmondhatjuk: „Köszönöm neked, nagyapa és nagymama, hogy élek.” Kérlek, ne hagyjátok őket magukra. És ez, az öregek gondozása nem kozmetika és plasztikai sebészet kérdése: nem! Inkább megbecsülés kérdése, amelynek át kell alakítania a fiataloknak az élettel és annak szakaszaival kapcsolatos nevelését. A szeretet a mindannyiunkban közös emberi iránt, beleértve a leélt élet iránti tiszteletet is, nem az öregek dolga. Inkább olyan igyekezet, amely ragyogóvá teszi az öregek legjobb tulajdonságait megöröklő fiatalokat. Isten Lelkének bölcsessége adja meg nekünk, hogy a szükséges energiával megnyíljunk ennek az igazi kulturális forradalomnak a horizontja előtt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír