Ferenc pápa katekézise: Isten nem a hatalmasokba, hanem az alázatosakba helyezi reményét

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A múlt héten két afrikai országban jártam: a Kongói Demokratikus Köztársaságban és Dél-Szudánban. Hálát adok Istennek, aki megengedte, hogy elmenjek erre a régóta várt útra. Két „álom”: meglátogatni a kongói népet, mely egy hatalmas országnak, Afrika zöld tüdejének őrzője: az Amazonassal együtt – a világ két tüdeje. Természeti erőforrásokban gazdag ország, melyet egy soha véget nem érő háború sújt, mert mindig vannak, akik szítják a háborút. És meglátogattam a dél-szudáni népet, Justin Welby canterburyi érsekkel és Iain Greenshieldsszel, a Skót Egyház elnökével együtt, békezarándoklat keretében: együtt mentünk, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy lehetséges és szükséges együttműködni a sokféleségben, különösen akkor, ha olyanokról van szó, akik osztoznak a Jézus Krisztusba vetett hiten.

Az első három napot Kinshasában, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában töltöttem. Újfent szeretném kifejezni köszönetemet az elnök úrnak és az ország többi vezetőjének a fogadtatásért. Közvetlenül megérkezésem után, az elnöki palotában elmondhattam a nemzethez intézett üzenetemet: Kongó olyan, mint egy gyémánt, a természete, az erőforrásai és mindenekelőtt a népe miatt; de ez a gyémánt viszálynak, erőszaknak és paradox módon a nép elszegényedésének forrásává vált. Ez olyan folyamat, amely más afrikai térségekben is megtalálható, és amely általában véve is érvényes arra a földrészre: egy gyarmatosított, kizsákmányolt, kifosztott földrész. Mindezt látva két szót mondtam: az első negatív: „Elég!” Elég Afrika kizsákmányolásából! Korábban már mondtam, hogy a kollektív tudatalattiban ott van az, hogy „Afrikát ki kell zsákmányolni”: elég ebből! Ezt mondtam. A második szó pozitív: „Együtt!” Együtt, méltósággal, mindannyian, kölcsönös tisztelettel, Krisztusnak, a mi reménységünknek a nevében haladjunk előre. Ne zsákmányolják ki; és együtt haladjatok előre!

És Krisztus nevében gyűltünk össze a nagy, ünnepélyes szentmisére.

Kinshasában több találkozót is tartottunk: az egyiket az ország keleti részén dúló erőszak áldozataival: ezt a térséget évek óta gazdasági és politikai érdekek által vezérelt fegyveres csoportok közötti háború sújtja. Nem tudtam elmenni Gomába. Az emberek félelemben és bizonytalanságban élnek, áldozatként a jogtalan üzletek oltárán. Meghallgattam néhány áldozatnak, különösen nőknek a megrázó vallomását, akik a feszület lábánál fegyvert és további gyilkos eszközöket helyeztek el. Velük együtt mondtam nemet az erőszakra, nemet a beletörődésre, igent a megbékélésre és a reményre. Nagyon sokat szenvedtek és szenvednek.

Ezután találkoztam az országban jelen lévő karitatív szervezetek képviselőivel, hogy köszönetet mondjak nekik, és bátorítsam őket. A szegényekkel és a szegényekért végzett munkájuk nem csap zajt, de napról napra növeli a közjót. Mindenekelőtt a fejlődés elősegítésével: a jótékonysági kezdeményezéseknek mindig elsősorban a fejlődést kell szolgálniuk, nem csupán a segítségnyújtást, hanem a fejlődés elősegítését is. Segítségnyújtás igen, de a fejlődés elősegítésével.

Lelkesítő program volt a kongói fiatalokkal és katekétákkal való találkozás a stadionban. Olyan volt, mintha a jövőbe vetített jelenben merültünk volna el. Gondoljunk csak arra az erős megújulásra, amelyet az evangélium öröme által formált és vezérelt keresztények új nemzedéke hozhat! Nekik, a fiataloknak öt utat mutattam: az imát, a közösséget, a becsületet, a megbocsátást és a szolgálatot. Azt mondtam a kongói fiataloknak: a ti utatok ez: ima, közösségi élet, becsület, megbocsátás és szolgálat. Az Úr hallgassa meg a békéért és igazságért kiáltó szavukat!

Ezután a kinshasai székesegyházban a papokkal, a diakónusokkal, a megszentelt férfiakkal és nőkkel, valamint a papnövendékekkel találkoztam. Sokan vannak, és fiatalok, mert sok a hivatás: ez Isten kegyelme. Arra buzdítottam őket, hogy Krisztus szeretetének tanúiként szolgálják az embereket, legyőzve három kísértést: a lelki középszerűséget, a világias kényelmet és a felszínességet. Ezek a kísértések mondhatni általánosak, papnövendékeket és papokat egyaránt megkörnyékeznek. Nyilvánvalóan, a lelki középszerűség: szomorú, amikor egy pap középszerűségbe esik; a világias kényelem, vagyis az az evilágiság, mely az egyik legnagyobb rossz, ami az Egyházzal történhet; és a felszínesség. Végül a kongói püspökökkel osztoztam a lelkipásztori szolgálat örömén és nehézségén. Arra kértem őket, hogy

hagyják magukat vigasztalni Isten közelsége által, és Isten igéjének erejével legyenek próféták az emberek számára, legyenek jelei annak, hogy milyen az Úr, annak, ahogyan az Úr velünk bánik: együttérzés, közelség és gyengédség.

Ez a három módja annak, ahogyan az Úr bánik velünk: közel jön (közelség) együttérzően és gyengéden. Ezt kérdtem a papoktól és a püspököktől.

Az utazás második része a 2011-ben született állam, Dél-Szudán fővárosában, Dzsubában zajlott. Ennek a látogatásnak egészen különleges jellege volt, melyet a jézusi szavakat idéző jelmondat fejezett ki: „Imádkozom, hogy mindnyájan egyek legyenek” (vö. Jn 17,21). Ez ugyanis egy ökumenikus békezarándoklat volt, amelyet az abban az országban történelmileg jelen lévő két egyháznak, az Anglikán Közösségnek és a Skót Egyháznak a vezetőivel együtt tettem meg. Ez egy olyan folyamatnak a csúcspontja volt, amely néhány évvel ezelőtt kezdődött, és amelynek keretében 2019-ben egybegyűltünk Rómában a dél-szudáni hatóságokkal, hogy elköteleződjenek a konfliktus leküzdése és a béke megteremtése mellett. 2019-ben volt egy kétnapos lelkigyakorlat itt, a Kúrián, az összes politikussal, a posztokra aspiráló összes emberrel, akik közül néhányan egymás ellenségei voltak, de mindannyian részt vettek a lelkigyakorlaton. És ez erőt adott a továbblépéshez. Sajnos a megbékélési folyamat nem haladt nagyon előre, és a frissen létesült Dél-Szudán továbbra is a hatalom és a versengés régi logikájának áldozata, ami háborúval, erőszakkal és belső menekültekkel jár. Nagyon hálás vagyok az elnök úrnak a fogadtatásért, és azért, ahogyan próbálja kezelni ezt a nem könnyű helyzetet, hogy nemet mondjon a korrupcióra és a fegyverkereskedelemre, és igent a találkozásra és a párbeszédre. És ez szégyenletes: sok, úgynevezett civilizált ország nyújt segítséget Dél-Szudánnak, és a segítség fegyverekből, fegyverekből, háborút szító fegyverekből áll. Ez szégyen! És igen, előre kell haladni, nemet mondva a korrupcióra és a fegyverkereskedelemre, és igent a találkozásra és a párbeszédre. Csak így valósulhat meg fejlődés, csak így jöhet el az a korszak, amikor az emberek békében dolgozhatnak, a betegek gyógyulhatnak, a gyerekek iskolába járhatnak.

A dél-szudáni látogatás ökumenikus jellege különösen nyilvánvalóvá vált az anglikán testvéreinkkel és a Skót Egyház tagjaival közösen végzett ima alkalmával. Együtt hallgattuk Isten igéjét, együtt mondtunk dicsőítő, könyörgő és közbenjáró imákat. Egy olyan erősen konfliktusos helyen, mint Dél-Szudán, ez a jel alapvető fontosságú, és nem magától értődő, mert sajnos vannak olyanok, akik visszaélnek Isten nevével, hogy az erőszakot és a visszaéléseket igazolják.

Testvéreim és nővéreim, Dél-Szudán egy körülbelül tizenegy millió lelket számláló ország – kicsinyke! –, melynek lakosságából a fegyveres konfliktusok miatt kétmillióan belső menekültek, és ugyanennyien a szomszédos országokba menekültek. Ezért akartam találkozni a belső menekültek egy nagyobb csoportjával, meghallgatni őket, és éreztetni velük az Egyház közelségét. Az egyházak és a keresztény szervezetek valóban az elsők között vannak, akik segítenek ezeknek a szegény embereknek, akik évek óta a belső menekültek táboraiban élnek. Különösen a nőkhöz fordultam – nagyon derék asszonyok vannak ott –, akik azt az erőt képviselik, amely átalakíthatja az országot; és valamennyiüket arra bátorítottam, hogy legyenek egy új, erőszakmentes, kiengesztelődött és békés Dél-Szudán építői. Aztán a helyi egyház pásztoraival és szerzeteseivel való találkozón Mózesre mint az Isten iránti tanulékonyság és a közbenjárásban való kitartás példaképére tekintettünk.

A szentmisén, mely a dél-szudáni látogatás és az egész utazás utolsó programja volt, az evangélium képeit követve

arra bátorítottam a keresztényeket, hogy legyenek „só és világosság” ebben a sokat szenvedett országban. Isten nem a nagyokba és hatalmasokba, hanem a kicsikbe és alázatosakba helyezi reményét. Isten működésmódja ilyen.

Köszönetet mondok a dél-szudáni hatóságoknak, az elnök úrnak, az utazás szervezőinek, és mindazoknak, akik azon fáradoztak és dolgoztak, hogy ez a látogatás jól sikerüljön. Köszönöm testvéreimnek, Justin Welbynek és Iain Greenshieldsnek, hogy elkísértek ezen az ökumenikus úton.

Imádkozzunk, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságban és Dél-Szudánban, valamint egész Afrikában kicsírázzanak a szeretet, az igazságosság és a béke országának magjai.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír