Ferenc pápa katekézise: A Lélek erejében hívő életünket és meggyőződésünket is adjuk tovább

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Miután elgondolkodtunk a Lélek megszentelő és karizmákat osztogató tevékenységéről, ezt a katekézist egy másik szempontnak szenteljük: a Szentlélek evangelizáló művének, vagyis az Egyház igehirdetésében betöltött szerepének.

Péter első levele a következőképpen határozza meg az apostolokat: „az evangélium hirdetői a Szentlélek erejéből” (vö. 1Pét 1,12). Ebben a kifejezésben a keresztény igehirdetés két alkotóelemét találjuk: a tartalmát, mely az evangélium, és az eszközét, aki a Szentlélek. Mondjunk valamit egyikről is, másikról is.

Az Újszövetségben az evangélium szónak két fő jelentése van. Utalhat a négy kánoni evangélium – Máté, Márk, Lukács, János – valamelyikére, s ebben a jelentésben az evangélium a Jézus által földi élete során hirdetett örömhírt jelenti. Húsvét után az evangélium szó új értelmet nyer: a Jézusról szóló örömhírt, az Úr halálának és feltámadásának húsvéti misztériumát jelenti. Ezt nevezi az apostol „evangéliumnak”, amikor ezt írja: „Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek” (Róm 1,16). Jézus igehirdetése, majd azt követően az apostolok igehirdetése az evangéliumból eredő erkölcsi kötelezettségeket is magában foglalja, kezdve a tízparancsolattal a szeretet „új” parancsáig.

De ha nem akarunk visszaesni abba a Pál apostol által szóvá tett hibába, hogy a törvényt a kegyelem elé, a cselekedeteket pedig a hit elé helyezzük, akkor mindig annak hirdetését kell újrakezdenünk, amit Krisztus tett értünk.

Az Evangelii gaudium apostoli buzdítás ezért hangsúlyozza annyira a kettő közül az elsőt, a kérügmát, vagyis az örömhír hirdetését, amelytől minden erkölcsi alkalmazás függ.

Ugyanis „a katekézisben is alapvető szerepe van az első igehirdetésnek, avagy a kérügmának, melynek központi szerepe van az evangelizáló tevékenységben, és minden Egyházat megújító szándékban. […] Amikor azt mondjuk, hogy ez a hirdetés »az első«, az nem azt jelenti, hogy a kezdetnél ott van, azután elfelejtjük, vagy más, azokat felülmúló tartalmakkal helyettesítjük. Minőségi értelemben véve első, mert ez a fő üzenet, melyet különféle módokon újra és újra meg kell hallgatni, s amelyet újra és újra kell hirdetni a katekézis során ilyen vagy olyan formában, minden fázisában és pillanatában. […] Nem szabad azt gondolnunk, hogy a katekézisben el lehet hagyni a kérügmát egy olyan képzés javára, melyről feltételeznénk, hogy »szilárdabb«. Semmi sem szilárdabb, mélyebb, biztosabb, egységesebb és bölcsebb, mint ez a hirdetés” (EG 164–165), vagyis a kérügma.

Idáig a keresztény igehirdetés tartalmával foglalkoztunk, de az evangéliumhirdetés eszközét is szem előtt kell tartanunk. Az evangéliumot „a Szentlélek erejéből” kell hirdetni (1Pét1,12). Az Egyháznak pontosan azt kell tennie, amit Jézus mondott nyilvános szolgálatának kezdetén: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk4,18). A Szentlélek kenetével prédikálni azt jelenti, hogy az eszmékkel és a tanítással együtt az életünket és hívő meggyőződésünket is továbbadjuk. Azt jelenti, hogy

nem „a bölcsesség elragadó szavaira, hanem a Lélek és az erő bizonyságára” (1Kor 2,4) támaszkodunk,

ahogy Szent Pál írja.

Könnyű ezt mondani – vethetnénk ellene –, de hogyan lehet ezt gyakorlatba ültetni, ha ez nem tőlünk függ, hanem a Szentlélek eljövetelén? Valójában van egy tőlünk függő dolog, sőt kettő, és röviden meg is említem őket. Az első az imádság. A Szentlélek leszáll azokra, akik imádkoznak, mert a mennyei Atya – meg van írva – „megadja a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk11,13), különösen akkor, ha azért kérik, hogy a mennyei Atya Fiának evangéliumát hirdesse!

Jaj annak, aki úgy prédikál, hogy nem imádkozik! Olyanná válik, amit az apostol „zengő ércnek” és „pengő cimbalomnak” nevez (vö. 1Kor 13,1).

Az első dolog tehát, ami tőlünk függ: imádkozzunk, hogy a Szentlélek eljöjjön!

A második pedig az, hogy ne magunkat akarjuk hirdetni, hanem az Úr Jézust (vö. 2Kor4,5). Ez tehát a prédikálásra vonatkozik. Néha hosszú prédikációkat, húszperces, harmincperces prédikációkat mondanak. De kérem szépen, a prédikátoroknak pusztán egy gondolatot, egy érzést és egy cselekvésre való biztatást kell közölniük. A nyolc percet meghaladó prédikáció erejét veszti, nyolc percen túl már nem lehet követni. És ezt a prédikátoroknak mondom! [Az emberek tapsolnak.] Látom, ezt örömmel halljátok! Néha látunk olyan embereket, akik a prédikáció kezdetekor kimennek, elszívnak egy cigarettát, majd visszajönnek. Kérem szépen, a prédikációnak csupán egy gondolatból, egy érzésből és egy cselekvési javaslatból kell állnia. És sose haladja meg a tíz percet. Ez nagyon fontos.

A második dolog tehát – amint mondtam –, hogy

ne magunkat akarjuk hirdetni, hanem az Urat.

Nem kell hosszasan elidőznöm ennél, hiszen aki evangelizálással foglalkozik, jól tudja, mit jelent a gyakorlatban, hogy ne önmagunkat hirdessük. Ennek a követelménynek csak egyetlen konkrét alkalmazására szorítkozom. Az, hogy nem magunkat akarjuk hirdetni, azt is jelenti, hogy nem mindig az általunk kezdeményezett és a saját nevünkhöz köthető lelkipásztori programokat helyezzük előtérbe, hanem készségesen részt veszünk – ha kell – a közösségi vagy az engedelmességnél fogva ránk bízott kezdeményezésekben.

A Szentlélek segítsen bennünket, kísérjen bennünket, és tanítsa meg az Egyháznak, hogy így hirdesse az evangéliumot a ma élő embereknek! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: vatican.va

Magyar Kurír