Ferenc pápa katekézise: Nem térítenünk, hanem szeretnünk kell az embereket!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott mindnyájatokat!

Múlt szerdán az evangelizáció szenvedélyéről kezdtünk el egy katekézissorozatot, vagyis arról az apostoli buzgóságról, amelynek el kell töltenie az Egyházat és minden keresztényt. Ma az örömhírhirdetés felülmúlhatatlan példaképére, Jézusra tekintünk. Karácsony napjának evangéliuma „Isten Igéjének” nevezi (vö. Jn 1,1). Az a tény, hogy ő az Ige, vagyis a Szó, rámutat Jézus egyik lényegi tulajdonságára: ő mindig kapcsolatban áll, kifelé tart, sosem elszigetelt. Mindig kapcsolatban áll, kifelé tart: a szó ugyanis azért létezik, hogy továbbadják, közöljék.

Jézus ilyen, az Atya örök, felénk irányuló Szava, akit az Atya közölt velünk.

Krisztusnak nemcsak életadó szavai vannak, hanem saját életéből is szót, üzenetet alkot: mindig az Atya felé és felénk fordulva él. Mindig az Atyára néz, aki elküldte őt, és ránk néz, akikhez küldetett.

Ha ugyanis megnézzük Jézusnak az evangéliumokban bemutatott napjait, azt látjuk, hogy első helyen az Atyával való meghitt kapcsolat, az imádság áll: ezért Jézus korán kel, amikor még sötét van, és elhagyatott helyekre megy imádkozni (vö. Mk 1,35; Lk 4,42), hogy beszéljen az Atyával. Minden fontos döntését az után hozza meg, hogy imádkozott (vö. Lk 6,12; 9,18). Jézus éppen ebben a kapcsolatban – a Lélekben őt az Atyához kötő imában – fedezi fel emberlétének, világban való létezésének értelmét, mert ő értünk van küldetésben, az Atya hozzánk küldte.

Ebből a szempontból érdekes az első nyilvános gesztusa, amelyet názáreti rejtőzködő életének évei után tesz. Jézus nem egy látványos csodát tesz, nem hirdet lehengerlő üzenetet, hanem elvegyül az emberek között, akik Jánoshoz mentek megkeresztelkedni. Így kínálja fel nekünk világban való működésének megértési kulcsát: önmagát a bűnösökért áldozza, szolidáris velünk távolságvétel nélkül, teljesen osztozik velünk az életen. Sőt, küldetéséről szólva azt mondja, nem azért jött, „hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja” (Mk 10,45). Mindennap, az imádság után, egész napját Isten országának hirdetésére és az embereknek szenteli, különösen a legszegényebbeknek és a legkiszolgáltatottabbaknak, a bűnösöknek és a betegeknek (vö. Mk 1,32–39). Ez azt jelenti, hogy

Jézus az imádságon keresztül kapcsolatban van az Atyával, aztán pedig kapcsolatban van az összes emberrel, mert az a küldetése, hogy tanítsa nekik Isten országának útját.

Nos, ha életmódját egy képpel akarjuk ábrázolni, nem nehéz azt megtalálnunk: Jézus maga kínálja fel nekünk, hallottuk, amikor úgy beszél magáról, mint jó pásztorról, aki – mint mondja – „életét adja a juhokért” (Jn 10,11), ez Jézus.

A pásztorkodás valójában nemcsak foglalkozás volt, mely időt és sok fáradozást igényelt, hanem valódi életforma: napi huszonnégy órában együtt élni a nyájjal, a legelőre kísérni, a juhok közt aludni, a leggyengébbekről gondoskodni.

Más szóval Jézus nem valamit tesz értünk, hanem mindent odaad, az életét adja értünk. Az ő szíve pásztori szív (vö. Ez 34,15). Ő mindannyiunkat pásztorol.

Az Egyház tevékenységének egy szóval való összefoglalására gyakran épp a „lelkipásztorkodás” vagy a „pasztoráció” kifejezést használják. És ahhoz, hogy ítéletet tudjunk alkotni lelkipásztori munkánkról, össze kell vetnünk magunkat a mintaképpel, Jézussal, a jó pásztorral. Először is, megkérdezhetjük magunktól: utánozzuk-e őt abban, hogy az imádság forrásaiból iszunk, hogy szívünk összhangban legyen az övével? A vele való bensőséges kapcsolat – ahogy Chautard apát szép kötete sugallta – „minden apostolkodás lelke”. Jézus maga világosan megmondta tanítványainak: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5).

Ha valaki Jézussal van, felfedezi, hogy az ő pásztori szíve mindig azokért dobog, akik eltévedtek, elveszettek, eltávolodtak.

És hogyan áll a helyzet a mi szívünkkel? Hányszor előfordul, hogy a kissé nehéz vagy kellemetlen emberekkel szembeni hozzáállásunkat ezekkel a szavakkal fejezzük ki: „Az ő baja, oldja meg ő.” Jézus viszont sosem mondta ezt, soha, hanem mindig a kitaszítottak, a bűnösök segítségére sietett. Épp ezzel vádolták, hogy tudniillik a bűnösök közt van, mert pontosan nekik vitte el Isten üdvösségét.

Meghallgattuk az elveszett bárányról szóló példázatot Lukács evangéliumának 15. fejezetéből (vö. Lk 15,4–7). Jézus az elveszett drachmáról és a tékozló fiúról is beszél. Ha fejleszteni akarjuk apostoli buzgóságunkat, Lukács evangéliumának 15. fejezetét mindig szem előtt kell tartanunk. Olvassuk el gyakran, belőle megérthetjük, mi az apostoli buzgóság. Ezt olvasva ráébredünk, hogy Isten nem mozdulatlanul juhainak karámját szemléli, és nem is fenyegeti őket, hogy el ne menjenek. Inkább, ha valamelyik kiszökik és eltéved, akkor nem hagyja magára, hanem megkeresi. Nem azt mondja: „Elment, az ő hibája, az ő baja!” A pásztori szív másképp reagál: a pásztori szív szenved, a pásztori szív kockáztat.

Szenved: igen, Isten szenved amiatt, aki elmegy, és miközben siratja, annál jobban szereti. Az Úr szenved, amikor eltávolodunk a szívétől. Szenved azok miatt, akik nem ismerik szeretetének szépségét és ölelésének melegét. De erre a szenvedésre válaszul nem zárkózik be, hanem kockáztat: otthagyja a kilencvenkilenc juhot, melyek biztonságban vannak, és elindul az egyetlen elveszettért, és ezzel valami kockázatos, sőt ésszerűtlen dolgot tesz, de amely összhangban van pásztori szívével, mely visszavárja az eltávozottat. Jézusban folyamatos a vágyakozás azokra, akik elmentek. És amikor azt halljuk, hogy valaki elhagyta az Egyházat, mit mondunk? „Boldoguljon csak egymaga.” Nem,

Jézus sóvárgásra tanít bennünket azok iránt, akik elmentek; Jézus nem haragszik és nem neheztel ránk, hanem olthatatlan vágyat érez irántunk.

Jézus vágyakozik ránk, és ez Isten buzgósága!

Én pedig azt kérdezem: vajon bennünk hasonló érzések vannak-e? Nem ellenfélnek vagy ellenségnek tekintjük-e azokat, akik elhagyták a nyájat? „Mi van ezzel? – Semmi, máshová ment, elvesztette a hitét, a pokol vár rá…”, és nyugodtan ülünk a babérjainkon. Ha találkozunk velük az iskolában, a munkahelyen, a város utcáin, miért nem gondolunk inkább arra, hogy remek lehetőségünk van arra, hogy tanúságot tegyünk előttük az Atya öröméről, aki szereti őket és sosem felejtette el őket? Nem azért, hogy hittérítést végezzünk, nem! Hanem hogy elvigyük nekik az Atya szavát, hogy együtt járjunk.

Az evangelizálás nem térítés: a térítés pogány dolog, nem vallásos és nem evangéliumi. Van egy jó szó azokra számára, akik elhagyták a nyájat, és nekünk jutott az a megtiszteltetés és kötelesség, hogy kimondjuk nekik ezt a szót.

Mert a Szó, Jézus ezt kéri tőlünk, hogy mindig nyitott szívvel közeledjünk mindenkihez, mert ő ilyen. Talán már régóta követjük és szeretjük Jézust, de sosem kérdeztük meg magunktól, osztozunk-e az ő érzéseiben, hogy szenvedünk-e és kockáztatunk-e, összhangban Jézus szívével, az ő pásztori szívével! Nem térítésről van szó, mondtam, nem arról, hogy mások „a mieink” legyenek, nem, ez nem keresztény! Szeretnünk kell az embereket, hogy Isten boldog gyermekei legyenek. Imádságban kérjük a nyitott, mindenkihez közel álló pásztori szív kegyelmét, hogy elvihessük az Úr üzenetét, és hogy átérezzük Krisztus vágyakozását mindenkire. Mert életünk e szenvedő és kockáztató szeretet nélkül nem lesz eredményes:

ha bennünk, keresztényekben nincs meg ez a szenvedő és kockáztató szeretet, akkor félő, hogy csak magunkat pásztoroljuk.

Azok a pásztorok, akik önmaguk pásztorai, ahelyett, hogy a nyáj pásztorai lennének, a juhoknak csak a fésülői. Ne önmagunk pásztorai legyünk, hanem mindenkinek!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír