Ferenc pápa katekézise: Önmagáért keressük Istent, ne a magunk hasznára és használatára!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a megkülönböztetésről szóló katekéziseket: hogyan tudjuk felismerni, mi zajlik a szívünkben, a lelkünkben. Miután megfontoltuk a vigasztalanságnak – a lélek sötétségének – néhány aspektusát, ma a vigasztalásról beszélünk, a lélek világosságáról, mely újabb fontos elem a megkülönböztetéshez, és nem szabad magától értődőnek vennünk, mert téves értelmezések is előfordulhatnak.

Meg kell értenünk, mi a vigasztalás, ahogyan azt is próbáltuk jól megérteni, mi a vigasztalanság.

Mi a lelki vigasztalás? Egy belső öröm megtapasztalása, mely lehetővé teszi, hogy az ember meglássa Isten jelenlétét mindenben; erősíti a hitet és a reményt, valamint a jó cselekedetekre való képességet. Aki vigasztalást él át, az nem adja meg magát a nehézségekkel szemben, mert olyan békességet tapasztal, amely erősebb a megpróbáltatásnál. Tehát ez nagy ajándék a lelki élet és az egész élet számára. Ennek a belső örömnek a megélése.

A vigasztalás olyan belső mozgás, amely önmagunk legmélyét érinti. Nem feltűnő, hanem szelíden és finoman érinti a lelket, mint a vízcsepp, amikor szivacsra hull (vö. Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, 335): az ember úgy érzi, hogy körülveszi Isten jelenléte, de az mindig tiszteletben tartja szabadságát. Sosem valami tőlünk idegen dolog, ami kényszerítené akaratunkat, nem is múló eufória: ellenkezőleg, mint láttuk, még a fájdalom is – például a bűneink miatti fájdalom – a vigasztalás okává válhat.

Gondoljunk Szent Ágoston élményére, amikor édesanyjával, Mónikával az örök élet szépségéről beszélt; vagy Szent Ferenc tökéletes örömére – mely igen nehezen elviselhető helyzetekhez kötődött –; és gondoljunk arra a sok szent férfira és nőre, akik nem azért voltak képesek nagy dolgokra, mert jónak és alkalmasnak tartották magukat, hanem mert Isten szeretetének békét adó édessége meghódította őket. Ez az a béke, amelyet Szent Ignác ámulattal vett észre lelke mélyén, amikor a szentek életét olvasta.

Vigasztaltnak lenni annyit jelent, mint békében lenni Istennel, azt érezni, hogy minden elrendeződött békében, minden harmonikus bennünk.

Ez az a béke, amely eltölti Edith Steint a megtérése után; egy évvel a keresztség felvétele után Edith Stein azt írja: „Ahogy átadom magam ennek az érzésnek, apránként új élet kezd betölteni, és – akaratom bármilyen megfeszítése nélkül – új dolgok megvalósítása felé késztet. Úgy tűnik, hogy ez az életáramlás egy olyan tevékenységből és erőből ered, amely nem az enyém, és amely anélkül, hogy erőszakot tenne rajta, aktívvá válik bennem” (Psicologia e scienze dello spirito, Città Nuova, 1996, 116). Vagyis egy hamisítatlan, valódi béke, amely jó érzéseket kelt bennünk.

A vigasztalás mindenekelőtt a reménnyel áll kapcsolatban, a jövőre irányul, útnak indít, lehetővé teszi, hogy olyan dolgokat kezdeményezzünk, amilyeneket addig mindig elhalasztottunk, vagy el sem tudtunk képzelni, mint például Edith Stein a megkeresztelkedést.

A vigasztalás ilyen béke, de nem azért, hogy csak üljünk és élvezzük, nem, hanem békét ad, az Úr felé vonz, és útnak indít, hogy cselekedjünk, hogy jó dolgokat tegyünk. A vigasztalás idején, amikor vigaszban élünk, mindig vágy ébred bennünk, hogy jó dolgokat tegyünk. Ezzel szemben, amikor a vigasztalanság ideje van, arra érzünk késztetést, hogy magunkba zárkózzunk és semmit se tegyünk. A vigasztalás előrelendít, mások felé, a társadalom felé, az emberek szolgálatára indít. A lelki vigasz nem „irányítható” – nem lehet azt mondani, hogy most jöjjön a vigasztalás, nem, nem lehet irányítani –, nem lehet tetszés szerint programozni, hanem a Szentlélek ajándéka: a távolságokat látszólag megszüntető meghittséget tesz lehetővé Istennel. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz, amikor tizennégyéves volt, ellátogatott a római Santa Croce in Gerusalemme-bazilikába, és próbálta megérinteni az ott tisztelt szöget, mely egyike volt azoknak, amelyekkel Jézust keresztre feszítették. Teréz úgy érzékeli ezt a merészségét, mint amelyre a szeretet és a bizalom ragadtatta el. Majd ezt írja: „Igazán túl merész voltam! Szerencsére, a jó Isten, aki a szívek mélyére lát, tudja, hogy tiszta volt a szándékom, […] úgy teszek vele szemben, mint a gyermek, aki azt hiszi, hogy minden szabad neki, és a sajátjának tekinti Atyja kincseit” (Önéletrajz, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2015 191).

A vigasztalás spontán, arra késztet, hogy mindent spontán csinálj, mintha gyermek lennél. A gyermekek spontánok, és a vigasztalás arra késztet, hogy spontánok legyünk, rendkívül nagy békével.

Egy tizennégyéves lány csodálatos leírást ad a lelki vigasztalásról: gyengédséget érzünk Isten iránt, mely felbátorít bennünket abban a vágyunkban, hogy részt vegyünk az ő életében, hogy azt tegyük, ami neki tetszik, mert bizalmas kapcsolatban érezzük magunkat vele, úgy érezzük, hogy az ő otthona a mi otthonunk, befogadottnak, szeretettnek, felüdítettnek érezzük magunkat. Ezzel a vigasztalással nem adjuk meg magunkat a nehézségekkel szemben: Teréz ugyanis ugyanazzal a merészéggel kéri a pápától, hogy beléphessen a Kármelbe. Bár túl fiatal, mégis megkapja az engedélyt. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a vigasztalás bátorrá tesz bennünket: a sötétség, a vigasztalanság idején azt gondoljuk: „Erre nem vagyok képes.” A vigasztalanság búskomorrá lesz, mindent sötéten látunk: „Nem, nem tudom megtenni, nem fogom megtenni.” Ezzel szemben a vigasztalás idején másképp látjuk ugyanazokat a dolgokat, és azt mondjuk: „Én megyek előre, én megcsinálom.” „Biztos vagy benne?” „Érzem Isten erejét, és megyek előre.” A vigasztalás tehát arra ösztönöz, hogy menj előre, és olyan dolgokat tegyél meg, amelyekre a vigasztalanság idején nem lennél képes; arra ösztönöz, hogy megtedd az első lépést. Ez a vigasztalás szépsége.

De legyünk óvatosak! Jól meg kell különböztetnünk az Istentől jövő vigasztalást a hamis vigasztalásoktól. A lelki életben valami hasonló történik, mint az emberek által gyártott termékeknél: vannak eredetiek és vannak utánzatok. Ha a valódi vigasztalás olyan, mint a szivacsra hulló csepp, szelíd és bensőséges, az utánzatok hangosabbak és hivalkodóbbak: merő lelkesedés, szalmatűz, tartósság nélkül, arra késztet, hogy az ember magába forduljon, és ne törődjön másokkal. A hamis vigasztalás végül üresen hagy bennünket, távol létünk középpontjától. Ezért van az, hogy amikor boldognak, békésnek érezzük magunkat, bármire képesek vagyunk. De ne tévesszük össze ezt a békét a múló lelkesedéssel, mert a lelkesedés ma még megvan, de holnapra lelohad, és nincs többé.

Ezért kell megkülönböztetést végezni akkor is, ha az ember vigasztaltnak érzi magát. Mert a hamis vigasztalás veszélyessé válhat, ha öncélúan, megszállottan keressük, és megfeledkezünk az Úrról. Ahogy Szent Bernát mondaná, az ember Isten vigasztalásait keresi, és nem a vigasztalások Istenét. Nekünk az Urat kell keresnünk, és az Úr az ő jelenlétével megvigasztal és előrelendít bennünket. És ne azért keressük Istent, hogy vigasztalást hozzon nekünk: nem, ez nem működik, nem szabad érdekből cselekednünk. Ez annak a gyermeknek a dinamikája, akiről múltkor beszéltünk, aki csak azért keresi a szüleit, hogy kapjon tőlük dolgokat, de nem önmagukért: érdekből megy. „Apa, anya!” És a gyermekek tudják, hogyan kell ezt csinálni, amikor a család megosztott, ki tudják játszani egyiket a másik ellen, megvan ez a szokásuk, hogy itt is kérnek, ott is kérnek, ez nem tesz jót, ez nem vigasztalás, ez érdek. Minket is fenyeget a veszély, hogy az Istennel való kapcsolatunkat gyermetegen éljük meg, saját érdekeinket keressük, Istent a saját hasznunkat szolgáló tárggyá próbáljuk lealacsonyítani, elveszítve a legszebb ajándékot, ami ő maga. Így haladjunk előre az életben, mely Isten vigasztalásai és a világ bűneinek vigasztalanságai között halad, de tudjuk megkülönböztetni, mikor van szó Istentől származó vigasztalásról, mely lelkünk mélyéig békességgel áraszt el, és mikor van szó múló lelkesedésről, mely nem rossz, de nem Isten vigasztalása.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír