Ferenc pápa a Forradalom téren: A keresztény szeretet nem eszméket, hanem személyeket szolgál!

KÉPGALÉRIA - klikk a képre!

Az evangéliumban Jézus egy látszólag tapintatlan kérdést tesz fel: „Miről vitatkoztatok az úton?” (Mk 9,33). Ezt a kérdést ma is felteheti nekünk: Miről beszéltek nap mint nap? Mi mindenre vágyakoztok? „Ők hallgattak – mondja az evangélium. – Az úton ugyanis arról tanakodtak, ki nagyobb közülük” (Mk 9,33). A tanítványok szégyellték megmondani Jézusnak, miről beszéltek. A tegnapi tanítványok között ugyanarról folyik a vita, mint ma miköztünk: „Ki a legnagyobb?”

Jézus nem erőlteti, nem kötelezi őket arra, hogy megmondják, miről beszéltek útközben; a kérdés azonban megmarad, nemcsak a tanítványok fejében, hanem a szívében is.


„Ki a legnagyobb?” Ez a kérdés egész életünkön végigkísér minket, és életünk különböző szakaszaiban választ kell adnunk rá. Nem menekülhetünk előle, a szívünkbe van vésve. Többször is hallottam családi összejöveteleken, hogy megkérdezik a gyerekektől: „Kit szerettek jobban, aput vagy anyut?” Mintha azt kérdeznénk: „Ki a fontosabb számotokra?” Vajon ez a kérdés valóban egy egyszerű játék gyerekeknek? Az emberiség történelme magán hordozza annak nyomát, hogyan válaszoltunk erre a kérdésre.

Jézus nem fél az emberek kérdéseitől, nem fél az emberiségtől, sem azoktól a kérdésektől, amelyeket az felvet. Ellenkezőleg, ő ismeri az emberi szív rejtett „zugait”, és jó pedagógusként mindig készségesen kísér minket. Stílusához hűen magáévá teszi kérdéseinket, várakozásainkat, és új horizontba állítja őket. Stílusához hűen olyan választ ad, amely képes új kihívást állítani elénk, félresöpörve a „várt válaszokat”, vagy azt, ami már látszólag le volt szögezve. Stílusához hűen Jézus mindig a szeretet logikáját érvényesíti. Ez olyan logika, amelyet mindenki képes megélni, mert mindenkinek való.


Jézus gondolkodási horizontja nélkülöz mindenféle elitizmust, nem pusztán néhány kiváltságosra terjed ki, nem olyanokra, akik képesek a „kívánt tudásra” vagy a spiritualitás kiemelkedő szintjeire eljutni. Jézus mindig olyan javaslatban gondolkodik, amely a mindennapi életnek szól, itt is, a „mi” szigetünkön; ez a javaslat mindig arra irányul, hogy a mindennapi életnek valamiképpen az örökkévalóságra emlékeztető íze legyen.

Ki a legnagyobb? Jézus egyszerű választ ad erre a kérdésre: „Aki első akar lenni – vagyis a legnagyobb –, az legyen a legutolsó és mindenki szolgája” (Mk 9,35). Aki nagy akar lenni, szolgálja a többieket, és ne másokkal szolgáltassa magát!

Ez Jézus nagy paradoxona. A tanítványok arról vitatkoztak, kinek kell elfoglalnia a legmagasabb helyet, ki lehet a kiváltságos – Jézus tanítványairól, a hozzá legközelebb állókról van szó, ők vitatkoztak erről –, ki állhat a közös törvény, az általános norma felett, ugyanis a mások fölé kerekedés vágyától vezetve ki akartak tűnni. Ki tud gyorsabban elfoglalni olyan pozíciót, amely bizonyos előnnyel jár. Jézus felforgatja logikájukat, egyszerűen azt mondja, hogy akkor hiteles az életünk, ha konkrétan elkötelezzük magunkat testvéreink mellett, vagyis ha szolgálunk.

A szolgálatra való felszólításnak van egy különlegessége, amelyre érdemes odafigyelnünk. A szolgálat sok esetben azt jelenti, hogy törődünk a törékenységgel. A szolgálat azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik törékenyek a családunkban, a társadalomban, a népünkben. Jézus azt ajánlja, hogy a szenvedő, védtelen és szomorú arcokra nézzünk, arra hív, hogy konkrétan szeressünk. Olyan szeretettel, amely tettekben és döntésekben kézzelfoghatóvá válik. Olyan szeretettel, amely különböző feladatok elvégzésében nyilvánul meg, amelyekre állampolgárként kötelesek vagyunk. Akiknek a megvédésére, segítésére, szolgálatára hív minket Jézus, azok hús-vér emberek, a maguk életével, történelmével és különösen törékenységével. Mert ha valaki keresztény, az magában foglalja, hogy szolgálja a testvérek méltóságát, harcol a testvérek méltóságáért és él a testvérek méltóságáért. Ezért a kereszténynek mindig az a feladata, hogy félretegye kívánalmait, elvárásait, mindenhatóságra irányuló vágyait a legtörékenyebbek konkrét tekintetének színe előtt.


Van egy olyan „szolgálat”, amely másokat szolgál, de óvakodnunk kell egy másfajta szolgálattól, annak a „szolgálatnak a kísértésétől”, amely mások felhasználásával önmagát szolgálja. A szolgálatnak vagy egy olyan formája, amely az „enyém” javát keresi a „mienk” nevében. Ez a szolgálat mindig kívül hagyja a „tiedet”, és a kirekesztés dinamizmusát hívja életre.

Keresztény hivatásunk mindnyájunkat arra a szolgálatra hív, amely szolgál, és kölcsönösen segítenünk kell egymást, hogy ne essünk az „önmagát szolgáló szolgálat” kísértésébe. Jézus mindnyájunkat arra hív, arra bátorít, hogy szeretetből vegyük magunkra egymás terheit. És ezt úgy kell tennünk, hogy nem nézünk körbe, nem vizsgálgatjuk, hogy a mellettünk élő mit tesz és mit nem tesz. Jézus azt mondja: „Ha valaki első akar lenni, az legyen a legutolsó és mindenki szolgája” (Mk 9,35). Az válik elsővé. Nem azt mondja: „Ha a szomszédod első akar lenni, akkor szolgáljon.” Óvakodnunk kell attól a tekintettől, amely megítél másokat, és bátran abban a tekintetben kell hinnünk, amely átalakít, ez az, amelyre Jézus hív minket.

Mások terheinek ez a magunkra vétele nem vezet szolgalelkűséghez, ellenkezőleg, a testvér ügyét helyezi a középpontba: a szolgálat mindig a testvér arcát nézi, érinti az ő testét, érzi az ő közelségét olyannyira, hogy nemegyszer „el is kell viselnie”, és a testvér előrehaladását keresi. Ezért a szolgálat sosem ideológiai, minthogy nem eszméket, hanem személyeket szolgál.


Isten hűséges, szent népe, mely Kubában él, olyan nép, amely szereti az ünneplést, a barátságot és szép dolgokat. Olyan nép, amely halad előre, énekel és dicsér. Olyan nép, amelynek vannak sebei – mint minden népnek –, de amely képes tárt karokkal állni, reménnyel előrehaladni, mert hivatása nagyságra szól. Így ültették ezt el őseitek. Ma arra hívlak titeket, hogy ápoljátok e hivatásotokat, gondozzátok ezeket az adományokat, amelyet Isten nektek ajándékozott, de különösen arra hívlak titeket, hogy viseljétek gondját és szolgáljátok testvéreitek törékenységét. Ne hanyagoljátok el őket vonzónak tűnő tervek miatt, amelyeket nem érdekelnek azoknak az arca, akik mellettetek állnak.

Mi tanúskodunk arról, hogy ismerjük a feltámadás „páratlan erejét”, amely „mindenhol elindítja ennek az új világnak a hajtásait” (Evangelii gaudium, 276.278).

Ne feledkezzünk el a mai örömhírről: egy nép, egy nemzet nagyságát, egy személy nagyságát mindig az mutatja meg, hogy miként szolgálja testvérei törékenységét. Ez az igazi emberség egyik gyümölcse.

Mert – kedves testvéreim – „aki nem azért él, hogy szolgáljon, annak élete semmire sem szolgál”.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: News.va

Magyar Kurír