Ferenc pápa a kongóiaknak: Itt az ideje a szív amnesztiájának: bocsássatok meg, és hirdessetek békét

Bandeko, boboto! [Testvéreim, béke!] Válasz: Bondeko! [Testvériség!]

Bondeko! [Testvériség!] Válasz: Esengo! [Öröm!]

Esengo, öröm: nagy öröm tölt el, amiért láthatlak benneteket és találkozhatom veletek: régóta vágytam erre a pillanatra – egy évig váratott magára! –, köszönöm, hogy eljöttetek!

Az evangéliumból az imént hallottuk, hogy húsvét estéjén a tanítványok öröme is nagy volt, és hogy ez az öröm „az Úr láttára” (Jn 20,20) töltötte el őket. Az öröm és ámulat légkörében a Feltámadott az övéihez szól. És mit mond nekik? Mindenekelőtt két szót: „Békesség nektek!” (Jn 20,19). Ez egy üdvözlés, de több mint üdvözlés: átadás. Mert a békét – azt a békét, amelyet az angyalok a betlehemi éjszakán meghirdettek (vö. Lk 2,14), azt a békét, amelyről a búcsúzó Jézus megígéri, hogy az övéire hagy (vö. Jn 14,27) – most először ünnepélyesen átadja a tanítványoknak. Jézus békéje, melyet minden misében nekünk is átad, húsvéti: a feltámadással érkezik, mert az Úrnak előbb le kellett győznie ellenségeinket, a bűnt és a halált, és ki kellett engesztelnie a világot az Atyával; át kellett élnie magányunkat és elhagyatottságunkat, poklunkat, át kellett ölelnie és át kellett hidalnia a távolságot, amely elválasztott bennünket az élettől és a reménytől. Most, hogy a menny és a föld, az Isten és az ember közötti távolság megszűnt, a tanítványok megkapják Jézus békéjét.

Álljunk tehát az ő oldalukra! Aznap teljesen lesújtotta őket a kereszt botránya, belülről megsebződtek, mert elmenekültek, és elhagyták Jézust, csalódtak történetének végződése miatt, és féltek, hogy úgy végzik, mint ő. Bűntudat, csalódottság, szomorúság és félelem volt bennük. Jézus pedig békét hirdet, miközben a tanítványok szívében romok vannak, ő életet hirdet, miközben ők bensőjükben halált éreznek. Más szóval,

Jézus békéje abban a pillanatban érkezik, amikor úgy tűnik, hogy mindennek vége, a legváratlanabb pillanatban, amikor még nem látszódott a béke sugara. Így cselekszik az Úr: meglep bennünket, kinyújtja kezét, mikor süllyedünk, felemel, amikor mélyponton vagyunk.

Testvéreim, nővéreim, Jézussal a gonosz sosem győzedelmeskedik, sosem a gonoszé az utolsó szó! „Mert ő a mi békességünk” (Ef 2,14), és az ő békessége mindig győz. Mi tehát, akik Jézusé vagyunk, nem engedhetjük, hogy a szomorúság eluralkodjon rajtunk, nem engedhetjük, hogy a lemondás és a belenyugvás befészkelje magát lelkünkbe. Ha körülöttünk ez a légkör uralkodik is, velünk akkor se így legyen: az erőszak és a háború miatt csüggedő világban a keresztények úgy cselekszenek, ahogy Jézus cselekedett. Ő kitartóan ismételgette a tanítványoknak: Béke, béke veletek! (vö. Jn 20,19.21); és nekünk

az a dolgunk, hogy magunkévá tegyük és mondogassuk a világnak az Úrnak ezt a váratlan prófétai bejelentését, a béke meghirdetését.

De feltehetjük a kérdést: hogyan lehet megőrizni és ápolni Jézus békéjét? Ő maga mutat rá a béke három forrására, melyek arra szolgálnak, hogy tápláljuk azt. Ezek a megbocsátás, a közösség és a küldetés.

Nézzük az első forrást: a megbocsátás. Jézus azt mondja övéinek: „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer” (Jn 20,23). Mielőtt azonban az apostoloknak hatalmat adna a megbocsátásra, megbocsát nekik; nem szavakkal, hanem egy mozdulattal, az elsővel, amelyet a Feltámadott tesz szemük előtt. Az evangélium szerint „megmutatta nekik kezét és oldalát” (Jn 20,20). Vagyis megmutatja nekik a sebeket, felkínálja őket, mert a megbocsátás a sebekből születik. Akkor születik meg, amikor a szerzett sebek nem hagynak maguk után gyűlölethegeket, hanem helyet adnak másoknak, és befogadják gyengeségeiket. Ekkor a gyarlóságok kedvező lehetőségekké alakulnak, és a megbocsátás lesz a békéhez vezető út. Nem arról van szó, hogy mindent magunk mögött hagyunk, mintha mi sem történt volna, hanem arról, hogy szeretettel megnyitjuk szívünket mások előtt. Jézus ezt teszi: szembesülve azok nyomorúságával, akik megtagadták és elhagyták, megmutatja sebeit, és megnyitja az irgalom forrását. Nem használ sok szót, hanem szélesre tárja sebzett szívét, hogy elmondja nekünk: ő mindig sebeket hordoz irántunk érzett szeretetből.

Testvéreim, nővéreim, amikor bűntudat és szomorúság nyomaszt bennünket, amikor a dolgok nem mennek jól, tudjuk, hová nézzünk: Jézus sebeire, aki kész megbocsátani nekünk sebzett, végtelen szeretetével. Ő ismeri a sebeidet, ismeri országodnak, népednek, földednek a sebeit! Ezek égő sebek, melyeket folyamatosan gyűlölet és erőszak fertőz, miközben úgy tűnik, hogy az igazságosság orvossága és a remény balzsama sosem érkezik meg.

Testvérem, nővérem, Jézus veled együtt szenved, látja a sebeket, amelyeket magadban hordozol, és vigasztalni, gyógyítani akar téged, feléd fordítva az ő sebzett szívét.

Isten megismétli szíved felé azokat a szavait, amelyeket ma Izajás próféta által mondott: „Meggyógyítom, vezetem, és vigasztalást nyújtok neki” (Iz 57,18).

Ma együtt hisszük, hogy Jézussal mindig van lehetőség a megbocsátásra és az újrakezdésre, és van erőnk megbocsátani magunknak, másoknak és a történelemnek! Ez az, amire Krisztus vágyik: hogy felkenjen bennünket az ő megbocsátásával, hogy békét adjon nekünk, és bátorságot, hogy mi is megbocsássunk, bátorságot, hogy szívünk nagy amnesztiáját végrehajtsuk. Milyen jót tesz nekünk, ha megtisztítjuk szívünket a haragtól, a kesergéstől, minden nehezteléstől és bosszúvágytól! Szeretteim, legyen a mai nap az a kegyelmi idő, amikor befogadjuk és átéljük Jézus megbocsátását! Legyen ez a megfelelő idő számodra, aki nehéz terhet hordozol szívedben, és szükséged van arra, hogy kivegyék belőle, hogy újra fellélegezhess. Legyen ez kedvező idő neked, aki ebben az országban kereszténynek nevezed magad, de erőszakot követsz el; neked azt mondja az Úr: „Tedd le a fegyvert, fogadd el az irgalmasságot.” És e nép minden sebesültjének és elnyomottjának azt mondja: „Ne féljetek sebeiteket az enyémekbe, sebeiteket az én sebeimbe helyezni!” Tegyük ezt, testvéreim és nővéreim; ne féljetek levenni a feszületet a nyakatokról és elővenni a zsebetekből! Vegyétek a kezetekbe, és szorítsátok a szívetekhez, hogy megosszátok sebeiteket Jézus sebeivel! Hazatérve fogjátok a feszületet, amely otthonotokban van, és öleljétek magatokhoz!

Adjunk lehetőséget Krisztusnak, hogy meggyógyítsa szívünket, vessük őbelé a múltat, vessünk őbelé minden félelmet és gondot! Milyen jó megnyitni szívednek és otthonodnak a kapuját az ő békéje előtt!

És miért ne írhatnátok a szobátok falára, a ruháitokra, a házatok kapujára az ő szavait: Békesség nektek? Mutassátok meg az embereknek, prófécia lesz az ország számára, az Úr áldása lesz azokon, akikkel találkoztok! Békesség nektek: engedjük, hogy Isten megbocsásson nekünk, és bocsássunk meg egymásnak!

Nézzük most a béke második forrását: a közösség. A feltámadt Jézus nem egyesével szólítja meg a tanítványokat, hanem együtt találkozik velük: többes számban szól hozzájuk, és az első közösségnek adja az ő békéjét. Nincs kereszténység közösség nélkül, mint ahogy nincs béke testvériség nélkül. De mint közösség hová menjünk, hogy békét találjunk? Nézzünk újra a tanítványokra! Húsvét előtt Jézus után mentek, de még túlságosan emberileg gondolkodtak: egy hódító Messiást reméltek, aki majd kiűzi ellenségeiket, látványos csodákat tesz, növeli tekintélyüket és sikeressé teszi őket. De ezek a világi vágyak üres kézzel hagyták őket, sőt, elvették a közösség békéjét, vitákat és ellenkezést szültek (vö. Lk 9,46; 22,24). Minket is fenyeget ez a veszély: együtt vagyunk, de egyedül megyünk, hogy a társadalomban, de az Egyházban is, hatalmat szerezzünk, karriert csináljunk, felfelé kapaszkodjunk… Ily módon azonban az ember az igaz Isten helyett saját magát követi, és úgy végzi, mint azok a tanítványok: bezárkózva, reménytelenül, félelemmel és csalódással telve. De íme, húsvétkor megtalálják a békességhez vezető utat, hála Jézusnak, aki rájuk lehel, és azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,22). A Szentléleknek köszönhetően többé nem azt nézik, ami elválasztja őket, hanem azt, ami összeköti őket; nem önmagukért, hanem másokért mennek majd a világba; nem azért, hogy kitűnjenek, hanem hogy reményt adjanak; nem azért, hogy elismerést szerezzenek, hanem azért, hogy örömmel az Úrért és másokért adják az életüket.

Testvéreim, nővéreim, az a veszély fenyeget bennünket, hogy a világ szellemét követjük Krisztus Lelke helyett. És mi a módja annak, hogy ne essünk a hatalom és a pénz csapdájába, hogy ne engedjünk a megosztottságnak, a karrierizmus közösséget romboló csábításának, az élvezetek és a varázslás hamis illúzióinak, amelyek önmagába zárják az embert? Az Úr ismét csak Izajás próféta által megmondja nekünk: „Én az elnyomottakkal és megalázottakkal vagyok, hogy felélesszem az alázatosak lelkét, és felüdítsem az elnyomottak szívét” (Iz 57,15). Az út a szegényekkel való osztozás: ez a legjobb ellenszer a megosztottság és a világiasság kísértése ellen. Legyen bátorságunk ránézni a szegényekre és meghallgatni őket, mert ők a közösségünk tagjai, nem pedig idegenek, akiket el kell tüntetni a szemünk elől és ki kell törölni a tudatunkból! Nyissuk meg a szívünket mások felé, ahelyett, hogy saját problémáinkra vagy hiúságainkra figyelve bezárnánk! Induljunk újra a szegényektől, és fel fogjuk fedezni, hogy mindannyiunkban közös a belső szegénység; hogy mindannyiunknak szüksége van Isten Lelkére, hogy megszabaduljunk a világ szellemétől; hogy az alázat a keresztény ember nagysága és a testvériség az igazi gazdagsága!

Higgyünk a közösségben, és Isten segítségével építsünk egy, a világias szellemtől mentes, de a Szentlélekkel teli, az önös kincsektől mentes, de testvéri szeretettel teli Egyházat!

Végül elérkeztünk a béke harmadik forrásához: a küldetés. Jézus azt mondja tanítványainak: „Amint engem az Atya küldött, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21). Úgy küld bennünket, ahogyan az Atya küldte őt. És miért küldte őt az Atya a világba? Azért küldte, hogy szolgáljon, és életét adja az emberiségért (vö. Mk 10,45), hogy irgalmát kinyilvánítsa mindenki számára (vö. Lk 15), hogy felkeresse a távoliakat (vö. Mt 9,13). Egyszóval mindenkiért küldte: nemcsak az igazakért, hanem mindenkiért. Ezzel kapcsolatban újra felhangzanak Izajás szavai: „Békesség, békesség a távol és közel levőknek – mondja az Úr” (Iz 57,19). Mindenekelőtt a távoliaknak, és utána a közelieknek: nemcsak a „mieinknek”, hanem mindenkinek!

Testvéreim, nővéreim, arra kaptunk meghívást, hogy a béke misszionáriusai legyünk, és ez ad majd békét nekünk. Ez egy döntés: helyet adunk a szívünkben mindenkinek, hisszük, hogy az etnikai, regionális, társadalmi, vallási és kulturális különbségek később jönnek, és nem akadályok; hogy a többi ember testvérünk és nővérünk, egyazon emberi közösség tagjai; hogy mindenki címzettje a Jézus által a világba hozott békének.

Higgyünk abban, hogy mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy mindenkivel együttműködjünk, hogy megtörjük az erőszak ördögi körét, és szétbontsuk a gyűlölet hálóit.

Igen, a Krisztus által küldött keresztények – keresztény voltuknál fogva – arra kaptak meghívást, hogy a béke tudatát jelenítsék meg a világban: nem csak arra, hogy kritikus tudatúak legyenek, hanem mindenekelőtt arra, hogy a szeretet tanúi legyenek, akik nem a saját jogaik, hanem az evangélium jogainak követelői: a testvériségé, a szereteté és a megbocsátásé; akik nem saját érdekeik keresői, hanem annak az őrült szeretetnek a misszionáriusai, amellyel Isten minden embert szeret.

Békesség nektek – mondja ma Jézus minden családnak, közösségnek, etnikai csoportnak, városrésznek és városnak ebben a nagy országban. Békesség nektek: engedjük csendben, hogy Urunknak ezek a szavai felhangozzanak szívünkben! Halljuk meg, hogy hozzánk szólnak ezek a szavak, és döntsünk úgy, hogy a megbocsátás tanúi, a közösség főszereplői, a világ békéjének küldetésében járó emberek leszünk!

Moto azalí na matoi ma koyoka! [Akinek van füle a hallásra!] Válasz: Ayoka! [Hallja meg!] Moto azalí na motema mwa kondima! [Akinek van szíve befogadni!] Válasz: Andima! [Fogadja be!]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News; Vatican Media

Magyar Kurír