Ferenc pápa a luxemburgi katolikus közösséghez: A mi hitünk örömteli, „táncoló”!

Megérkezésekor a pápát a luxembourgi érsek, Jean-Claude Hollerich bíboros érsek és a plébános fogadta. Két gyermek virágot nyújtott át neki. A luxemburgi bíboros érsek köszöntőbeszéde és egy fiatalember (Diogo Gomes Costa) tanúságtétele után egy Szent Ferenc élete által ihletett táncelőadásra került sor. Az egyházmegyei lelkipásztori tanács alelnökének, Christine Bußhardt asszonynak és a nyelvi közösségeket képviselő Maria Perpétua Coelho Dos Santos nővérnek a tanúságtételét követően a Szentatya mondta el beszédét. Beszéde után a Szenvedők Vigasztalójának szobra előtt nyitották meg a Mária-jubileumot, a négyszázadik évfordulót. Az Aranyrózsa letétele és a végső áldás után a luxemburgi egyház ajándékot adott át a pápának.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Szeretnék visszatérni arra, amit Ön a migráció drámájáról mondott. Ne feledkezzünk meg arról a refrénről, amely a Bibliában, az Ószövetségben újból és újból visszatér: az özvegy, az árva, az idegen.

Szánjátok meg – mondja az Úr, már az Ószövetségben – az elhagyatottakat!

Akkoriban az özvegyek voltak elhagyatottak, de az árvák is, és az idegenek, a migránsok is. A migránsok a kinyilatkoztatás részét képezik. Köszönet Luxemburg lakosságának és kormányának azért, amit a migránsokért tesznek! Köszönjük!

Királyi Felség, Bíboros Úr, Püspök Testvérek, kedves Nővéreim, kedves Fivéreim!

Nagyon örülök, hogy itt lehetek veletek, ebben a csodálatos székesegyházban. Hálás vagyok a nagyhercegnek és családjának a jelenlétükért. Köszönöm Jean-Claude Hollerich bíboros úr kedves szavait, valamint Diogo, Christine és Maria Perpétua nővér tanúságtételét.

Találkozónk egybeesik egy fontos Mária-évfordulóval, mellyel a luxemburgi egyház Mária, a szenvedők vigasztalója, az ország védőszentje iránti négy évszázados tiszteletéről emlékezik meg. Jól illeszkedik ehhez a címhez a látogatás témája, amelyet választottatok: „Szolgáljunk!” A vigasztalás és a szolgálat ugyanis két alapvető aspektusa annak a szeretetnek, amelyet Jézus adott nekünk, amelyet küldetésként bízott ránk (vö. Jn 13,13–17), és amelyet a teljes örömhöz vezető egyetlen útként mutatott meg nekünk (vö. ApCsel 20,35). Ezért nemsokára a Mária-év nyitóimájában Isten anyjának segítségét kérjük majd ahhoz, hogy „olyan misszionáriusok legyünk, akik készek tanúságot tenni az evangélium öröméről”, és szívünket az övéhez igazítsuk, „hogy testvéreink szolgálatába állítsuk magunkat”.

Érdemes hát megállnunk, hogy elgondolkodjunk ezen a három szón: szolgálat, küldetés és öröm.

Először is: a szolgálat. Előbbelhangzott, hogy a luxemburgi egyház „Jézus Krisztus egyháza akar lenni, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (vö. Mt 20,28; Mk 10,45). Felidézték Szent Ferenc alakját, amint átöleli a leprást és gyógyítja sebeit. Én a szolgálat egyik igen sürgető szempontját szeretném ma figyelmetekbe ajánlani: a befogadásét. Különösen ezt itt, köztetek teszem, mert országotok évszázados hagyományt őriz és tart életben ezen a téren, ahogyan arra Maria Perpétua nővér emlékeztetett bennünket, és ahogyan az többször is felbukkant, a többi tanúságtételben is, a többször megismételt „todos, todos, todos!”, „mindenkit, mindenkit, mindenkit!” felkiáltásban. Igen, az evangélium szelleme a befogadás, a mindenki felé való nyitottság szelleme, és nem enged meg semmilyen kirekesztést (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 47). Ezért

arra bátorítalak benneteket, hogy maradjatok hűek ehhez az örökséghez, ehhez a gazdagsághoz, továbbra is barátságos otthonná tegyétek hazátokat mindenki számára, aki segítséget és vendégszeretetet kérve kopogtat ajtótokon.

Ez mielőtt szeretetből fakadó követelmény lenne, az igazságosság követelménye, ahogyan már Szent II. János Pál is mondta, amikor az európai kultúra keresztény gyökereire emlékeztetett. Ő éppen a luxemburgi fiatalokat biztatta arra, hogy vegyék az irányt „ne csak az áruk és a javak Európája, hanem az értékek, az emberek és a szívek Európája” felé, amelyben az evangéliumot „az igehirdetés szavában és a szeretet jeleiben” osztják meg (Beszéd a Luxemburgi Nagyhercegség fiataljaihoz, 1985. május 16., 4). Mindkettőben! Hangsúlyozom, mert fontos: olyan Európa és olyan világ felé, amelyben az evangéliumot együttesen az igehirdetés szavában és a szeretet jeleiben osztják meg.

És ezzel elérkeztünk a második témához: a küldetés. Előbb a bíboros érsek a luxemburgi egyház fejlődéséről beszélt a szekularizált társadalomban. Tetszik nekem ez a megfogalmazás: az egyház a szekularizált társadalomban fejlődik, érettebbé válik, növekszik. Nem fordul önmagába szomorúan, lemondóan, sértődötten; ehelyett elfogadja a kihívást, hogy a mindenkori értékekhez hűen újra felfedezze és újra értékelje – új módon – az evangelizáció útjait, egyre inkább elmozdulva a lelkipásztori gondoskodás egyszerű modelljétől a missziós evangéliumhirdetés felé. Ehhez bátornak kell lennie! Ennek érdekében késznek kell lennie fejlődni: például – ahogy Christine emlékeztetett bennünket –, a felelősségek és szolgálatok megosztásában, az evangéliumhirdető közösségként való együtt járásban, és a szinodalitást „tartós kapcsolódási móddá” téve az Egyház tagjai között.

Ennek a növekedésnek az értékéről gyönyörű képet mutattak nekünk fiatal barátaink, akik az imént a Laudato si’ című musical néhány jelenetét adták elő:ügyesek vagytok, nagyon jól csináltátok; köszönjük az ajándékot, amit adtatok!

Munkátok, mely a főegyházmegyén belül sokakat bevonó közösségi erőfeszítés gyümölcse, mindannyiunk számára kétszeresen prófétai jel!

Először is emlékeztet bennünket a „közös otthon” iránti felelősségünkre, amelynek mi letéteményesei, nem pedig kényurai vagyunk. Azután azon is elgondolkodtat bennünket, hogy ez az együtt megélt küldetés önmagában is csodálatos kórusmű, mely arra szolgál, hogy mindenkinek elmondhassuk az evangélium szépségét. Ez fontos számunkra, fontos mindannyiunk számára: az ugyanis, ami misszióra késztet bennünket, nem a „létszám növelésének”, nem a „térítésnek” a szükséglete, hanem az a vágy, hogy minél több fivérünkkel és nővérünkkel megismertessük a Krisztussal való találkozásból fakadó örömet. És itt szeretném felidézni XVI. Benedek szép megfogalmazását: „Az egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik.”

Látjuk hát – a nehézségeken túl – a bennünk működő Szentlélek élő dinamizmusát! A szeretet arra indít bennünket, hogy mások felé megnyílva hirdessük az evangéliumot, és

az evangélium hirdetésének kihívása növekedni késztet bennünket közösségként, segít legyőzni félelmünket attól, hogy új utakon induljunk el, és arra késztet, hogy hálásan fogadjuk mindenki hozzájárulását.

Ez egy szép, egészséges, örömteli dinamika, melyet érdemes ápolnunk magunkban és magunk körül.

És ezzel elérkeztünk a harmadik szóhoz: az öröm. Diogo, amikor az ifjúsági világtalálkozó élményéről beszélt, felidézte azt a boldogságot, amelyet az ünnep előestéjén érzett, amikor mindenféle származású és nemzetiségű társaival együtt várta a találkozás pillanatát, említette azt a meghatódottságot, amellyel másnap reggel megannyi baráttal körülvéve ébredt; és a lelkesedést, melyet a Portugáliában közösen végzett előkészületek során érzett, továbbá annak örömét, hogy egy év után újra találkozhatott a többiekkel itt, Luxemburgban. Látjátok? Ilyen a mi hitünk: örömteli, „táncoló”, mert azt mondja nekünk, hogy egy emberbarát Isten gyermekei vagyunk, aki azt akarja, hogy boldogok legyünk, hogy egységben legyünk, és aki semmi másnak nem örül jobban, mint az üdvösségünknek (vö. Lk 15,4–32; Nagy Szent Gergely: Homíliák az evangéliumokról, 34,3). Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el:

az Egyháznak ártanak azok a szomorú, unalmas, lógó orrú keresztények. Nem, ezek nem keresztények. Kérlek benneteket, az evangélium öröme töltsön el benneteket: ez segít, hogy higgyünk és növekedjünk.

Befejezésül szeretném felidézni országotok egy másik szép hagyományát, melyről beszéltek nekem: a tavaszi körmenetet – Springprozession –, melyet pünkösdkor tartotok Echternachban Szent Willibrord emlékére, aki e földek evangelizáló, fáradhatatlan misszionárius apostola volt. Az egész város táncra perdül az utcákon és tereken, a sok zarándokkal és látogatóval együtt, és a körmenet egyetlen hatalmas, páratlan tánccá válik. Emlékezzünk csak arra, hogy Dávid király táncolt az Úr előtt, s ez a hűség kifejezése. Nagyok és kicsinyek, mindenki együtt táncol a székesegyház felé – idén ráadásul esőben, ahogy hallottam –, lelkesen téve tanúságot – a szent püspökre emlékezve –, hogy milyen jó együtt járni, és mindnyájan testvérként együtt lenni Urunk asztala körül. Hadd adjak egyetlen jó tanácsot: ne veszítsétek el a megbocsátás képességét. Tudjátok, mindannyiunknak meg kell bocsátanunk.

De tudjátok-e, miért? Mert mindannyian bocsánatot nyertünk, és mindannyiunknak szüksége van a megbocsátásra.

Kedves Nővéreim, kedves Fivéreim, gyönyörű az a küldetés, amelyet az Úr ránk bíz: hogy Mária példáját követve és az ő segítségével vigasztaljunk és szolgáljunk. Köszönöm nektek megszentelt férfiak és nők, a munkát, amit végeztek, köszönöm nektek, papnövendékek, papok, mindenki! És köszönöm nagylelkű segítségeteket a rászorulók iránt. Ahol rászoruló van, ott Krisztus van! Megáldalak benneteket, és imádkozom értetek. Kérlek benneteket, hogy ti is imádkozzatok értem. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Foto: Vatikáni Sajtószolgálat

Magyar Kurír