Ferenc pápa a marseille-i papsághoz: Legyetek biztos kikötő az élet sérültjei számára!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves Testvéreim és Nővéreim, bon après-midi [jó napot kívánok]!

Boldog vagyok, amiért azzal kezdhetem látogatásomat, hogy részt veszek veletek ezen az imádságon. Köszönöm Jean-Marc Aveline bíboros úr üdvözlő szavait, és köszöntöm Eric de Moulins-Beaufort érsek urat, a püspöktestvéreket, a plébános atyákat és mindannyiatokat, papok, diakónusok, papnövendékek, megszentelt férfiak és nők, akik nagylelkűen és elkötelezetten dolgoztok ebben a főegyházmegyében, hogy az Istennel és a felebaráttal való találkozás civilizációját építsétek. Köszönöm jelenléteteket és szolgálatotokat, és köszönöm imáitokat!

Marseille-be érkezve a nagyok nyomába szegődtem: a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz, Charles de Foucauld, II. János Pál és még sokan mások zarándokként jöttek ide, hogy az Őrködő Szűzanyára [Notre Dame de la Garde] bízzák magukat. Az ő köpenye alá helyezzük a Földközi-tengeri Találkozók gyümölcseit, szívetek várakozásaival és reményeivel együtt.

A szentírási olvasmányban Szofoniás próféta örömre és bizakodásra buzdított bennünket, emlékeztetve arra, hogy az Úr, a mi Istenünk nincs messze, hanem itt van, közel van hozzánk, hogy megmentsen bennünket (vö. Szof 3,17). Ez az üzenet bizonyos értelemben ennek a bazilikának a történetére irányítja a figyelmünket, és arra, amit ez képvisel. Ezt a székesegyházat ugyanis nem egy csoda vagy egy különleges jelenés emlékére építették, hanem egyszerűen azért, mert a 13. század óta Isten szent népe itt, a La Garde dombon kereste és találta meg az Úr jelenlétét az ő Szent Anyjának szemén keresztül. Ezért évszázadok óta a marseille-i emberek – különösen azok, akik a Földközi-tenger hullámain hajóznak – feljönnek ide imádkozni.

Isten hívő szent népe volt az, amely – ezt a szót használom – „felkente” ezt a kegyhelyet, az imádságnak ezt a helyét. Isten szent népe, mely – ahogy a zsinat mondja – a hit dolgaiban tévedhetetlen.

Ma is mindenki számára a Bonne Mère [Jó Anya] főszereplője a tekintetek gyengéd „találkozásának”: egyfelől Jézus tekintetéről van szó, akire Mária mindig rámutat, és akinek a szeretete tükröződik a szemében – a Szűzanya leghitelesebb mozdulata, amikor azt mondja: „Tegyétek meg, amit ő mond”, vagyis Jézusra mutat; másfelől a számtalan, minden korosztályt és állapotot képviselő férfinak és nőnek a tekintetéről van szó, melyeket ő összegyűjt és Istenhez visz, ahogyan azt az ima elején felidéztük, amikor egy égő gyertyát helyeztünk a lába elé. Tehát a népek útkereszteződésében, Marseille-ben a tekinteteknek erről a találkozásáról szeretnék veletek együtt elmélkedni, mert azt hiszem, szolgálatunk máriás dimenziója jól kifejeződik benne.

Nekünk is, papoknak, megszentelt személyeknek, diakónusoknak, valójában az a feladatunk, hogy megéreztessük az emberekkel Jézus tekintetét, ugyanakkor pedig, hogy testvéreink tekintetét Jézusra irányítsuk.

A tekintetek találkozása. Az első esetben az irgalmasság eszközei, a másodikban a közbenjárás eszközei vagyunk.

Első tekintet: Jézusé, amely megsimogatja az embert. Ez a tekintet felülről lefelé néz, de nem azért, hogy ítélkezzen, hanem hogy felemelje azt, aki a padlón van. Gyengédséggel teli tekintet, mely tükröződik Mária szemében. Nekünk pedig, akiknek ezt a tekintetet közvetíteniük kell, le kell ereszkednünk, együttérzőnek kell lennünk – kiemelem azt a szót: együttérzés; ne feledjük, hogy Isten stílusa a közelség, az együttérzés és a gyengédség! – magunkévá kell tennünk „a Jó Pásztor türelmes és bátorító jóindulatát, aki nem dorgálja az elveszett juhot, hanem vállára veszi, és ünnepet rendez a nyájba való visszatérte miatt (vö. Lk 15,4–7)” (Kléruskongregáció: A papi szolgálat és élet direktóriuma, 2013, 41).

Szeretek arra gondolni, hogy az Úr nem tud ujjal mutogatni, hogy ítélkezzen, de ki tudja nyújtani a kezét, hogy felemeljen.

Testvéreim, nővéreim, tanuljunk ebből a tekintetből, ne múljon el nap anélkül, hogy ne emlékeznénk arra, amikor felénk fordult ez a tekintet, és tegyük magunkévá, hogy az együttérzés emberei legyünk. Közelség, együttérzés, gyengédség. Ne felejtsük el! Együttérzőnek lenni annyi, mint közel lenni és gyengédnek lenni. Nyissuk ki a templomok és a plébániaépületek kapuit, de főként a szív kapuit, hogy szelídségünkkel, kedvességünkkel és befogadásunkkal megmutassuk Urunk arcát! Bárki közeledik hozzátok, ne távolságtartást és ítélkezést találjon, hanem az alázatos öröm tanúságtételét, mely minden magamutogatásnál eredményesebb. Az élet sérültjei találjanak biztos kikötőt, befogadást tekintetetekben, bátorítást ölelésetekben, simogatást kezetekben, mely le tudja törölni a könnyeket. Kérlek benneteket, bár sokféle elfoglaltságotok van nap mint nap, ne engedjétek, hogy Isten apai és anyai tekintetének melegsége hiányozzon. A papoktól pedig azt kérem, hogy a bűnbocsánat szentségében mindig bocsássatok meg! Bocsássatok meg! Legyetek nagylelkűek, ahogyan Isten nagylelkű velünk.

Bocsássatok meg! Isten bocsánatával sok út nyílik az életben.

Jó dolog bőkezűen osztani az ő bocsánatát, mindig, mindig, hogy a kegyelem által megszabadítsa az embereket a bűn láncaitól, és megszabadítsa őket az elakadásoktól, a bűntudattól, a haragtól és a félelemtől, melyekkel egyedül nem tudnak megbirkózni. Jó dolog minden életkorban ámulattal fedezni fel annak örömét, hogy a boldog és szomorú pillanatokban megvilágítjuk az emberek életét a szentségekkel, és Isten nevében váratlan reményeket közvetítünk: az ő vigasztaló közelségét, az ő gyógyító együttérzését, az ő megindító gyengédségét. Közelség, együttérzés, gyengédség! Legyetek közel mindenkihez, különösen a gyengékhez és a kevésbé szerencsésekhez, és egyetlen szenvedő se nélkülözze figyelmes és tapintatos közelségeteket. Így fog növekedni bennük, de bennetek is a jelent éltető hit, a jövőre megnyitó remény és az örökké tartó szeretet. Ez az első mozgás: vigyétek Jézus tekintetét testvéreitekhez!

Az életben csak egyetlen olyan helyzet van, amikor felülről lefelé nézhetünk valakire: amikor próbáljuk kézen fogni és felemelni őt.

Más helyzetekben a másik lenézése a gőg bűne. Nézzünk le azokra az emberekre, akik mélyen vannak, és akik a kezükkel – tudatosan vagy öntudatlanul – arra kérnek, hogy felemeljük őket. Fogjátok meg a kezüket, és emeljétek fel őket: ez nagyon szép mozdulat, melyet nem lehet gyengédség nélkül tenni.

Azután ott van a második tekintet: a Jézushoz forduló férfiak és nők tekintete. Mint Mária, aki Kánában észrevette és az Úr elé vitte a fiatal házasok aggódását (vö. Jn 2,3), nektek is az a feladatotok, hogy másokért közbenjáró hang legyetek (vö. Róm 8,34). Akkor a zsolozsma mondása, a napi elmélkedés Isten igéjéről, a rózsafüzér és minden más ima – különösen ajánlom az imádó, dicsőítő imát; kissé elvesztettük az imádás iránti érzéket; vissza kell szereznünk, ajánlom nektek! –, szóval mindezek az imák tele lesznek azoknak az arcával, akikkel a Gondviselés folytán utatok során találkoztok.

Magatokkal viszitek tekintetüket, hangjukat, kérdéseiket: az eucharisztikus asztalra, a tabernákulum elé vagy szobátok csendjébe, ahol az Atya lát (vö. Mt 6,6).

Hűségesen visszhangozni fogjátok őket, mint közbenjárók, mint „földi angyalok”, mint hírnökök, akik mindent „az Úr dicsősége elé visznek” (Tób 12,12).

Ezt a rövid elmélkedést azzal szeretném összefoglalni, hogy felhívom figyelmeteket három „Mária-képre”, melyeket az emberek ebben a bazilikában tisztelnek. Az első kép a templomtorony csúcsán álló nagy szobor, mely úgy ábrázolja, amint az Áldó Gyermek Jézust tartja a kezében: Máriához hasonlóan mi is Jézus áldását és békéjét vigyük mindenhová, minden családba és minden szívbe! Vigyetek békét! Ez az irgalmasság tekintete. A második kép alattunk van, a kriptában: ez a Szűzanya virágcsokorral [Vierge au bouquet], egy nagylelkű világi hívő ajándéka. Ő is a karján tartja a Gyermek Jézust, és mutatja nekünk, de a másik kezében jogar helyett virágcsokrot tart. Ennek láttán arra gondolhatunk, hogy Mária, az Egyház mintaképe, miközben Fiát bemutatja nekünk, minket is bemutat neki, mint egy virágcsokrot, melyben minden személy egyedi, gyönyörű és értékes az Atya szemében. Ez a közbenjárás tekintete. Ez nagyon fontos: a közbenjárás. Az első a Szűzanya irgalmas tekintete volt, ez pedig a közbenjárás tekintete. Végül a harmadik kép az, amelyet itt középen, az oltáron látunk, és amely elbűvöl bennünket sugárzó ragyogásával.

Mi is, kedves testvéreim és nővéreim, annyira válunk élő evangéliummá, amennyire adjuk az evangéliumot, kilépve önmagunkból, visszatükrözve annak fényét és szépségét alázatos, örömteli, apostoli buzgóságban gazdag életünkkel.

Ebben az a sok misszionárius bátorítson bennünket, akik erről a magaslatról elindultak, hogy hirdessék Jézus Krisztus örömhírét az egész világnak.

Szeretteim, vigyük testvéreinkhez Isten tekintetét, vigyük Istenhez testvéreink szomjúságát, és terjesszük az evangélium örömét. Ez a mi életünk, és hihetetlenül szép, a nehézségek és az elesések ellenére. Imádkozzunk együtt a Szűzanyához, hogy kísérjen és oltalmazzon bennünket! Titeket pedig kérlek: imádkozzatok értem!

Fotó: Vatican Media

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír