Ferenc pápa meglátogatta Bruck Edith magyar származású írónőt, a holokauszt túlélőjét

Az interjúban Bruck Edith elbeszélte azt a sok fájdalmat, amit ő és családja átélt a náci uralom alatt. Szavai olyan mélyen hatottak Ferenc pápára, hogy megkérte, hadd látogassa meg otthonában. Szombat délelőtt került sor a látogatásra, a pápa elhagyta a Vatikánt és magánlátogatást tett Bruck Edith lakásában, Róma központjában.

A Szentatya ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Azért jöttem el ide Önhöz, hogy megköszönjem tanúságtételét, kifejezzem tiszteletemet a nemzetiszocialista őrület miatt vértanúvá lett nép iránt, és őszintén megismételjem szívből jövő szavaimat, melyeket a Jad Vasemben mondtam el, és melyeket elmondok minden olyan embernek, aki Önhöz hasonlóan sokat szenvedett: »Bocsáss meg, Uram, az egész emberiség nevében kérem!«”

A szentszéki sajtószolgálat közölte, hogy beszélgettek a láger poklának tapasztalatairól, valamint korunk félelmeiről és reményeiről, hangsúlyozva az emlékezés fontosságát és azt, milyen fontos szerepe van az időseknek abban, hogy megőrizzék és továbbadják a fiataloknak a történelmi emlékezetet. Körülbelül egy órát beszélgettek, ezt követően a pápa visszatért a Vatikánba.

A találkozón jelen volt a L’Osservatore Romano igazgatója, Andrea Monda is, aki január 26-án közölte a lapban Francesca Romana de’ Angelis megrendítő interjúját az írónővel. A pápa egy menórát és a babiloni Talmudot ajándékozta Bruck Edithnek.

Bruck Edith annak szentelte életét, hogy tanúskodjon arról, amit átélt. Két, számára ismeretlen ember kérte ezt tőle, akiknek meghallgatta utolsó szavait Bergen-Belsenben: „Meséld el, nem fognak hinni neked, de ha túléled, mondd el, értünk is!” És ő betartotta ígéretét. Az interjút olvasva meglepő, hogy mekkora reménnyel tekint az életre, mekkora reményt sugároz. Még amikor a legsötétebb pillanatokat, a kislányként átélt borzalmas mélységeket mondja el, amelyben családja nagy részét elveszítette, akkor sem mulasztja el észrevenni azt, ami szép és jó, egy kis emberségnek a jele, ami lehetővé tette, hogy tovább élhessen és remélhessen.

Amikor azt írja le, milyen volt az élet a gettóban, miután szüleivel és testvéreivel együtt elhurcolták a faluból, ahol élt, beszél egy nem zsidó emberről, aki egy szekérnyi élelmet ajándékozott az üldözötteknek. Amikor arról beszél, hogy Dachauban lövészárkokat kellett ásnia, eszébe jut egy német katona, aki odadobott neki egy csajkát, hogy mossa el – „de az alján hagyott nekem egy kis lekvárt” – teszi hozzá. És amikor arra emlékszik vissza, hogy a tisztikonyhában dolgozott, feleleveníti a szakács alakját, aki megkérdezte, hogy hívják, és miután remegő hangon elmondta a nevét, ezt válaszolta: „Nekem is van egy ilyen korú lányom.” Majd „előhúzott a zsebéből egy kis fésűt, ránézett az éppen csak újra kinövő hajamra és nekem ajándékozta. Olyan érzés volt, mintha hosszú idő után végre egy emberi lénnyel állnék szemben. Meghatott ez a gesztus, maga volt az élet, a remény.” Néhány kis gesztus is elég ahhoz, hogy megmentsük a világot – mondja Bruck Edith az interjúban.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Vatican News

Magyar Kurír