Ferenc pápa: Minden este tekintsük át a napunkat, hogy növekedjünk a szabadságban!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a megkülönböztetés témáját. Legutóbb az imával mint a megkülönböztetés nélkülözhetetlen elemével foglalkoztunk, melyet Istennel való meghitt, bizalmas kapcsolatként értelmeztünk. Ima, nem papagájként [ismételt szövegek], hanem Istennel való meghitt, bizalmas kapcsolat; gyermeki ima az Atyához; nyitott szívvel mondott ima. Ezt láttuk a legutóbbi katekézisben. Ma – mintegy kiegészítésképpen – azt szeretném hangsúlyozni, hogy a jó megkülönböztetéshez önismeretre is szükség van. Ismernünk kell önmagunkat. És ez nem könnyű. A megkülönböztetés ugyanis bevonja emberi képességeinket: az emlékezetet, az értelmet, az akaratot, az érzelmeket.

Gyakran azért nem vagyunk képesek a megkülönböztetésre, mert nem ismerjük eléggé önmagunkat, és így nem tudjuk, mit is akarunk valójában.

Sokszor hallottátok már: „Az az ember miért nem rendezi az életét? Sosem tudta, mit akar igazából.” Ha nem is jutunk ilyen végletes helyzetbe, velünk is előfordul, hogy nem igazán tudjuk, mit akarunk, nem ismerjük jól önmagunkat.

A spirituális kétségek és a hivatásválságok hátterében nem ritkán a vallási élet és emberi, kognitív és érzelmi dimenziónk közötti elégtelen kapcsolat áll. Egy lelkiségi szerző megjegyezte, hogy a megkülönböztetés területén tapasztalt sok nehézség másfajta problémákra utal, melyeket fel kell ismerni és fel kell tárni. Ez a szerző írja: „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az igazi megkülönböztetés (és az imában való igazi növekedés) legnagyobb akadálya nem Isten megfoghatatlansága, hanem az a tény, hogy nem ismerjük eléggé magunkat, és nem is akarjuk megismerni olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Szinte mindannyian álarc mögé bújunk, nemcsak mások előtt, hanem akkor is, amikor tükörbe nézünk” (Thomas H. Green: Il grano e la zizzania, CVX, Roma, 1992, 25). Mindannyiunkat megkísért, hogy még saját magunk előtt is álarcot öltsünk.

Ha megfeledkezünk Isten jelenlétéről életünkben, ez kéz a kézben jár az önmagunkról való megfeledkezéssel.

Figyelmen kívül hagyjuk Istent, és figyelmen kívül hagyjuk önmagunkat. Nem ismerjük személyiségünk jellemzőit, sem legmélyebb vágyainkat.

Önmagunk megismerése nem nehéz, de fárasztó: türelmes mélyre ásást igényel bensőnkben. Képesnek kell lennünk arra, hogy megálljunk, hogy „kikapcsoljuk a robotpilótát”, hogy tudatára ébredjünk annak, hogyan tesszük a dolgokat; hogy tudatára ébredjünk a bennünk lakozó érzelmeknek, a visszatérő, gyakran a tudtunk nélkül minket irányító gondolatoknak. Arra is képesnek kell lennünk, hogy különbséget tegyünk az érzelmek és a szellemi képességek között. Az „úgy érzem” nem ugyanaz, mint „az a meggyőződésem”; az „érzem” nem ugyanaz, mint a „akarom”. Így lassacskán felismerjük, hogy az önmagunkról és a valóságról alkotott képünk néha kissé torz. Ennek felismerése kegyelem! Sokszor előfordulhat ugyanis, hogy a valóságra vonatkozó, múltbeli tapasztalatainkon alapuló téves hiedelmeink erősen befolyásolnak bennünket, és korlátozzák szabadságunkat, meggátolják, hogy arra törekedjünk, ami igazán számít az életünkben.

Mivel az informatika korában élünk, jól tudjuk, mennyire fontos a jelszavak (password) ismerete ahhoz, hogy be tudjunk lépni olyan programokba, ahol a legszemélyesebb és legértékesebb információk találhatók.

De a lelki életnek is megvannak a maga „jelszavai”: vannak szavak, amelyek megérintik a szívet, mert olyasmire utalnak, amire érzékenyebbek vagyunk.

A kísértő, vagyis az ördög jól ismeri ezeket a kulcsszavakat, és fontos, hogy mi is ismerjük őket, nehogy ott találjuk magunkat, ahol nem akarunk lenni. A kísértés nem feltétlenül rossz dolgokat sugall, hanem gyakran rendezetlen dolgokat, melyeket túlzott fontossággal mutat be. Így hipnotizál bennünket a vonzódással, melyet ezek a dolgok keltenek bennünk, dolgok, melyek szépek, de csalókák: nem tudják teljesíteni, amit ígérnek, és így a végén az üresség és a szomorúság érzését hagyják bennünk. Az üresség és a szomorúság érzése annak a jele, hogy tévútra léptünk, hogy eltértünk a helyes iránytól. Ez lehet például egy diploma, a karrier, a kapcsolatok, mind olyan dolgok, melyek önmagukban dicséretesek, de amelyekkel szemben, ha nem vagyunk szabadok, félő, hogy irreális elvárásokat támasztunk, például értékességünk megerősítését várjuk. – Te például, amikor tanulmányaidra gondolsz, csak az a célod, hogy a saját jövődet építsd, a saját érdekeidet keresd, vagy az is, hogy a közösséget szolgáld? Itt látható, mi a valódi szándékunk. – Nemegyszer ebből a félreértésből fakadnak a legnagyobb szenvedések, mert ezek közül a dolgok közül egyik sem lehet méltóságunk biztosítéka.

Ezért, kedves testvéreim, fontos, hogy ismerjük önmagunkat, ismerjük szívünk jelszavait, azt, amire érzékenyebbek vagyunk, hogy megvédjük magunkat azoktól, akik rászedő szavakkal próbálnak manipulálni bennünket, de azért is, hogy felismerjük, mi az, ami valóban fontos számunkra, megkülönböztetve azt a pillanatnyi divatoktól vagy a tetszetős és felszínes szlogenektől. Sokszor megesik, hogy az, amit egy televíziós műsorban, egy reklámban mondanak, megérinti a szívünket, és arra késztet, hogy szabadság nélkül arra a szemünk elé tárt útra lépjünk. Légy óvatos, kérdezd meg magadtól: szabad vagyok-e, vagy hagyom, hogy a pillanatnyi érzések, a pillanatnyi késztetések vezessenek?

Az egyik segítség ebben a lelkiismeret-vizsgálat, de nem arra a lelkiismeret-vizsgálatra gondolok, amelyet mindannyian elvégzünk, mielőtt gyónni megyünk, nem. A gyónás előtt számba vesszük: „Vétkeztem ebben, abban…” Nem erről van szó, hanem az egész napom áttekintéséről, általános lelkiismeret-vizsgálatról: mi történt ma a szívemben? Sok minden történt… Mik történtek? Miért? Milyen nyomokat hagytak a szívben? Tehát segítségünkre van a lelkiismeret-vizsgálat, az a jó szokás, hogy nyugodtan végiggondoljuk, mi történt a napunk során,

hogy megtanuljuk észrevenni értékeléseinkben és választásainkban, minek tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, mit keresünk és miért, és mit találtunk végül. Mindenekelőtt megtanuljuk felismerni, mi az, ami betölti a szívünket.

Mert csak az Úr adhat megerősítést arról, mennyit érünk. Mindennap elmondja nekünk a keresztről: meghalt értünk, hogy megmutassa, mennyire értékesek vagyunk a szemében. Nincs olyan akadály vagy kudarc, amely megakadályozhatná az ő gyengéd ölelését! A lelkiismeret-vizsgálat nagyon sokat segít, mert így látjuk, hogy a szívünk nem egy olyan út, ahol mindenféle dolog áthalad anélkül, hogy mi tudnánk róla. Nem. Meg kell néznünk: hogyan telt el a mai nap? Mi történt? Mi késztetett reagálásra? Mi szomorított el? Mi tett boldoggá? Mi volt rossz, és ártottam-e másoknak?

Tekintsétek át, milyen érzések, vonzódások járták át szíveteket a nap folyamán! Ne felejtsétek el!

A múltkor az imádságról beszéltünk; ma az önismeretről beszélünk.

Az ima és az önismeret lehetővé teszik, hogy növekedjünk a szabadságban. Tehát ez a célja mindkettőnek: a szabadságban való növekedés! Ezek a keresztény lét alapelemei, értékes segédeszközök, hogy megtaláljuk helyünket az életben. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír