Ferenc pápa a mongol egyházi személyekhez: A kicsinység nem probléma, hanem erőforrás!

Kedves Testvéreim és Nővéreim, jó napot kívánok!

Köszönöm, Excellenciás Püspök Úr, a szavait, köszönöm Sage nővér, Peter Sanjaajav atya és Rufina tanúságtételét, és köszönöm mindnyájatoknak, hogy itt vagytok, és köszönöm a hiteteket! Örülök, hogy találkozhatom veletek! Az evangélium öröme az oka annak, hogy ti, megszentelt férfiak és nők a szerzetes életben és a felszentelt szolgálatban itt vagytok, s világi nővéreitekkel és testvéreitekkel együtt az Úrnak és az embereknek szentelitek magatokat. Áldom Istent ezért. Ezt egy szép dicsőítő imán, a harmincnegyedik zsoltáron keresztül teszem, belőle merítek ihletet, hogy néhány gondolatot megosszak veletek. Így biztat ez a zsoltár: „Ízleljétek és lássátok, milyen jó az Úr” (Zsolt 34, 9).

Ízleljétek és lássátok, mert az Úr öröme és jósága nem valami mulandó dolog, hanem bennünk marad, ízt ad életünknek, és új módon láttatja velünk a dolgokat; ahogyan azt te is mondtad, Rufina, szép tanúságtételedben.

Szeretném tehát ízlelgetni a hit ízét ezen a földön, mindenekelőtt úgy, hogy megemlékezem élettörténetekről és arcokról, evangéliumért áldozott életekről.

Az élet evangéliumért áldozása: szép meghatározása ez a keresztények missziós hivatásának, különösen annak, ahogyan a keresztények itt élnek. Áldozzuk életünket az evangéliumért!

Megemlékezem hát Wenceslao Selga Padilla püspökről, az első apostoli prefektusról, a Mongóliában élő egyház mai időszakának úttörőjéről és e székesegyház építtetőjéről. Itt azonban a hit nemcsak az 1990-es évekre nyúlik vissza, hanem igen ősi gyökerei vannak. Az első évezred tapasztalatait, melyeket a Selyemút mentén elterjedt szír hagyomány evangelizációs mozgalma jellemzett, jelentős missziós munka követte: hogyan is ne emlékeznénk a 13. századi diplomáciai missziókra, de arra az apostoli gondoskodásra is, mely abban nyilvánult meg, hogy 1310 körül Montecorvinói Jánost nevezték ki Khān Bālīq első püspökévé, tehát a világ e hatalmas térségének felelősévé a mongol Yuan-dinasztia alatt? Ő készítette el a Zsoltárok könyvének és az Újszövetségnek az első mongol fordítását. Az evangélium iránti szenvedélynek ez a nagyszerű története rendkívüli módon folytatódott 1992-ben a Mária Szeplőtelen Szíve Kongregáció első misszionáriusainak ideérkezésével, akikhez más szerzetesközösségek tagjai, egyházmegyés papok és világi önkéntesek csatlakoztak. Mindannyiuk közül a serény és buzgó Stephano Kim Seong-hyeon atyát szeretném megemlíteni.

És emlékezzünk meg az evangéliumnak arról a sok hűséges szolgájáról Mongóliában, akik itt vannak most velünk, és akik, miután életüket Krisztusért áldozták, látják és ízlelik a csodákat, melyeket az ő jósága továbbra is véghezvisz bennetek és általatok. Köszönjük!

De miért áldozzuk életünket az evangéliumért? Ezt a kérdést teszem fel nektek. Ahogy Rufina mondta, a keresztény élet úgy fejlődik, hogy folyton kérdéseket tesz fel, mint a gyerekek, akik mindig új dolgokat kérdeznek, mert nem értenek mindent a miértek életszakaszában. És a keresztény élet közeledik az Úrhoz, állandóan kérdéseket tesz fel, hogy jobban megértse az Urat, jobban megértse üzenetét. Azért áldozzuk életünket az evangéliumért, mert megízleltük (vö. Zsolt 34) azt az Istent, aki láthatóvá, megérinthetővé, megtalálhatóvá tette magát Jézusban. Igen, ő a minden népnek szánt örömhír, melynek továbbadásával nem állhat le az Egyház. Meg kell testesítenie az egyének és kultúrák életében, és „bele kell súgnia” az egyének és kultúrák szívébe. Isten beszédmódja sok esetben a lassú suttogás, mely időt vesz igénybe; ő így beszél. Isten Krisztusban megmutatkozó szeretetének ez a megtapasztalása tiszta fény, mely átváltoztatja és ragyogóvá teszi az arcot. Testvéreim és nővéreim, a keresztény élet ennek az arcnak a szemléléséből születik, a szeretetről szól, mindennapi találkozásról az Úrral az isteni igében, az élet Kenyerében és a másik ember arcában, a rászorulókban, akikben Jézus jelen van. Erre emlékeztettél bennünket, Salvia nővér, tanúságtételeddel, köszönjük! Több mint húsz éve vagy itt, és megtanultál beszélni ezekkel az emberekkel: köszönjük!

Mongóliában való jelenlétetek e harmincegy éve alatt ti, kedves papok, megszentelt férfiak és nők, lelkipásztori munkatársak, számos karitatív kezdeményezést hívtatok életre, melyek felemésztik energiátok nagy részét, és az irgalmas szamaritánus Krisztus könyörületes arcát tükrözik. Ez mintegy a névjegyetek, mely tiszteletet és megbecsülést váltott ki, mert sok emberrel tesztek jót a legkülönbözőbb területeken: a segítségnyújtástól az oktatásig, az egészségügyi ellátástól a kultúra fejlesztéséig.

Bátorítalak benneteket, hogy folytassátok ezt a szeretett mongol nép számára gyümölcsöző és hasznos utat. Folytassátok a szeretet tetteit, a jótékonyság cselekedeteit!

Ugyanakkor arra is hívlak benneteket, hogy ízleljétek és lássátok az Urat. Kérlek benneteket, hogy térjetek vissza újra és újra ahhoz az eredeti tekintethez, amelyből minden született. Nélküle ugyanis elfogy az erőnk, félő, hogy a lelkipásztori tevékenység meddő szolgáltatássá válik, szükséges cselekedetek egymásutánjává, melyek nem közvetítenek mást, mint fáradtságot és frusztrációt. Viszont ha kapcsolatban maradunk Krisztus arcával, kémlelve őt a Szentírásban, és szemlélve a szentségimádás csendjében a tabernákulum előtt, felismeritek majd őt azok arcán, akiket szolgáltok, és olyan mélységes öröm járja át bensőtöket, amely a nehézségek között is békét ad szíveteknek. Erre van szükség, ma és mindig: nem elfoglalt és szétszórt emberekre, akik projekteket valósítanak meg, néha azzal a kockázattal, hogy keserűnek tűnnek egy bizonyára nem könnyű élet miatt. Nem! A keresztény az, aki képes az imádásra, a csendes imádásra. És aztán ebből az imádásból fakad a tevékenység.

De ne feledkezzetek el az imádásról! Ebben a pragmatikus világban némileg elvesztettük az imádás iránti érzéket: ne felejtsétek el a szentségimádást, és majd az imádásból kiindulva cselekedjetek.

Vissza kell térnünk a forráshoz, Jézus arcához, ízlelendő jelenlétéhez: ő a mi kincsünk (vö. Mt 13,44), a drágagyöngy, melyért érdemes mindent eladni (vö. Mt 13,45–46). Mongóliában élő testvéreitek és nővéreitek, akiknek erős érzékük van a szent iránt, és – az ázsiai földrészre jellemző módon – nagy és gazdag vallási történelmük van, várják tőletek ezt a tanúságtételt, és fel tudják ismerni annak hitelességét. Tanúságot kell tennetek, mert az evangélium nem térítés [prozelitizmus], hanem tanúságtétel által növekszik.

Az Úr Jézus, amikor övéit a világba küldte, nem azért küldte őket, hogy politikai elgondolást terjesszenek, hanem hogy életükkel tanúságot tegyenek az Atyjával való kapcsolatuk újdonságáról, aki „mi Atyánk” lett (vö. Jn 20,17), és így konkrét testvériséget éljenek meg minden néppel. Az Egyház, mely ebből a megbízatásból születik, szegény Egyház, mely egyedül egy hamisítatlan hitre és a Feltámadott fegyvertelen s lefegyverző erejére támaszkodik, mely képes enyhíteni a sebzett emberiség szenvedéseit. Ez az oka annak, hogy a kormányoknak és a világi intézményeknek nem kell félniük az Egyház evangelizáló tevékenységétől, mert az Egyháznak nincs megvalósításra váró politikai programja, hanem csak Isten kegyelmének, az irgalom és az igazság isteni igéjének alázatos erejét ismeri, mely képes mindenkinek a javát előmozdítani.

E küldetés teljesítése érdekében Krisztus olyan struktúrával látta el Egyházát, amely az emberi test tagjai között fennálló összhangra emlékeztet: Krisztus a Fő, vagyis az a fej, aki továbbra is vezeti az Egyházat, Lelkét árasztva a testbe, vagyis belénk, aki mindenekelőtt az új élet jeleiben, a szentségekben működik. Hogy biztosítsa a hitelességet és hatékonyságot, bevezette a papi rendet, melyet a vele való bensőséges kapcsolat jellemez, ővele, aki a jó pásztor, aki életét adja a nyájért. Te is, Péter atya, erre a küldetésre kaptál meghívást: köszönjük, hogy megosztottad velünk tapasztalataidat. Így Isten Mongóliában élő szent népe is rendelkezik a lelki ajándékok teljességével. Ezzel kapcsolatban kérlek benneteket, hogy

a püspökben ne menedzsert lássatok, hanem Krisztusnak, a jó pásztornak az élő képmását, aki összegyűjti és vezeti népét;

apostoli karizmával telt tanítványt, akinek az a feladata, hogy hogy építse testvériségeteket Krisztusban, és egyre mélyebben begyökereztesse ebbe a nemes kulturális identitású nemzetbe. Azután az a tény, hogy püspökötök egyben bíboros, a közelség további kifejeződése: ti mindannyian, akik csak fizikailag vagytok távol; nagyon közel vagytok Péter szívéhez; és az egész Egyház közel van hozzátok, közösségetekhez, mely valóban katolikus, vagyis egyetemes, és amely a világ minden táján szétszóródott testvérek szimpátiáját Mongóliába vonzza, nagy egyházi közösségben.

Szeretném kiemelni ezt a szót: közösség. Az Egyházat nem lehet pusztán funkcionális szempontok szerint felfogni: nem, az Egyház nem egy funkcionális cég, az Egyház nem térítés által növekszik, ahogy mondtam. Az Egyház valami más. A „közösség” szó jól megmagyarázza, mi az Egyház. Ebben az egyházi testben a püspök nem a többségi elv, hanem egy lelki elv alapján működik a különböző részek moderátoraként, melynek értelmében maga Jézus teszi magát jelenvalóvá a püspök személyében, hogy biztosítsa a tagok közötti közösséget az ő misztikus testében. Más szóval, az egység az Egyházban nem rend és tisztelet kérdése, még csak nem is csapatalkotást segítő jó stratégia kérdése, hanem hit kérdése, az Úr iránti szeretet kérdése, hűség őhozzá. Ezért fontos, hogy az Egyház minden összetevője a püspök körül egyesüljön, aki az élő Krisztust képviseli népe körében, azt a szinodális közösséget építve, amely már örömhírhirdetés, és módfelett segíti a hit inkulturációját.

Kedves misszionáriusok, ízleljétek és lássátok az ajándékot, ami vagytok, ízleljétek és lássátok annak szépségét, hogy teljesen átadjátok magatokat Krisztusnak, aki arra hívott benneteket, hogy az ő saját szeretetéről tegyetek tanúságot itt, Mongóliában!

Folytassátok ezt a közösség ápolásával! Tegyétek ezt a józan élet egyszerűségében, az Urat utánozva, aki egy szamár hátán vonult be Jeruzsálembe, és még ruháitól is megfosztva függött a kereszten! Legyetek mindig közel az emberekhez, azzal a közelséggel, amely Isten magatartása: Isten közeli, együttérző és gyengéd – közelség, együttérzés és gyengédség! Így forduljatok az emberekhez, személyesen törődve velük, megtanulva nyelvüket, tisztelve és szeretve kultúrájukat! Ne engedjetek a világi biztosítékok kísértésének, hanem maradjatok szilárdak az evangéliumban a lelki és erkölcsös élet példamutató egyenességével! Egyszerűség és közelség tehát, nem fáradva bele abba, hogy Jézus elé vigyétek azoknak az embereknek az arcát és történetét, akikkel találkoztok, a problémákat és a gondokat, időt szánva a mindennapi imára, mely lehetővé teszi, hogy talpon maradjatok a fáradságos szolgálatban, és reményt merítsetek a „minden vigasztalás Istenétől” (2Kor 1,3), hogy azt a szenvedők szívébe öntsétek.

Testvéreim és nővéreim, az Úr közelében valóban megerősödik bennünk a bizonyosság, ahogy a 34. zsoltár mindig elénk tárja: „Nem szenvednek szükséget, akik őt félik. […] akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek” (Zsolt 34,10–11). Természetesen az egyensúlyvesztések és az élet ellentmondásai a hívőket is érintik, és az evangéliumhirdetők sem mentesülnek az emberi léthez tartozó nyugtalanság terhe alól: a zsoltáros nem fél beszélni rosszindulatról és gonosztevőkről, de emlékeztet arra, hogy az Úr meghallja az alázatosak kiáltását, és „kiszabadítja őket minden szorongatásukból”, mert „közel van a megtört szívűekhez” és „megmenti az összetört lelkeket” (Zsolt 34,18–19). Ezért

az Egyház az összes szegénnyel és rászorulóval szolidáris hangként mutatkozik be a világnak, nem hallgat az igazságtalansággal szemben, és szelíden törekszik minden ember méltóságának előmozdítására.

Szeretteim, ezen a tanítványi-misszionáriusi úton biztos támaszotok van: mennyei édesanyánk, aki – nagy örömmel láttam – csendes és gondoskodó jelenlétének kézzelfogható jelét akarta adni nektek azáltal, hogy egy szeméttelepen hagyta a képmását. A Szeplőtlen Szűzanyának ez a gyönyörű szobra jelent meg a hulladékok helyén: ő, aki makulátlan, bűntől mentes, olyan közel akart lenni, hogy a társadalom szemetével keveredett, és a hulladék szennyéből Isten anyjának, a mennyei édesanyának a tisztasága emelkedett ki. Megismerhettem a suun dalai ijii, a tejóceán nagyságú szívvel rendelkező anya érdekes mongol hagyományát. Ha – A mongolok titkos történetének elbeszélésében – a ger felső nyílásán keresztül leereszkedő fény megtermékenyíti a mitikus Alungoo királynőt, ti Szűz Mária anyaságában annak az isteni fénynek a működését szemlélhetitek, amely felülről kíséri nap mint nap egyházatok lépteit.

Máriára nézve frissüljetek fel tehát, lássátok, hogy a kicsinység nem probléma, hanem erőforrás. Igen, Isten szereti a kicsinységet, és a kicsinységen keresztül szeret nagy dolgokat véghezvinni, amint arról Mária tanúskodik (vö. Lk 1,48–49). Testvéreim és nővéreim, ne féljetek az alacsony számoktól, a késlekedő sikerektől, a meg nem mutatkozó jelentőségtől. Isten útja nem ez. Tekintsünk Máriára, aki kicsinységében nagyobb az egeknél, mert magába fogadta azt, akit az egek, az egek egei sem képesek befogadni (vö. 1Kir 8,27). Testvéreim és nővéreim, bízzuk rá magunkat, imádkozzunk megújult buzgóságért, lángoló szeretetért, mely nem fárad bele az evangéliumról való örömteli tanúságtételbe!

És menjetek bátran előre, ne fáradjatok bele!

Nagyon köszönöm tanúságtételeteket! Ő, az Úr választott ki benneteket, és ő hisz bennetek; én veletek vagyok, és teljes szívemből mondom nektek: köszönöm; köszönöm tanúságtételeteket, köszönöm az evangéliumért áldozott életeteket. Folytassátok így, állhatatosan az imádságban, leleményesen a szeretetben, szilárdan a közösségvállalásban, örömmel és szelíden mindenben és mindenkivel! Szívből adom rátok áldásomat, és megemlékezem rólatok. Kérlek benneteket, ti se feledkezzetek el imádkozni értem. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír