Ferenc pápa a művészek küldetéséről: Álmodva lássatok, teremtő képzelettel!

A május 25. és 27. között Rómában tartott konferenciára Észak-Amerikából, Dél-Amerikából, Afrikából, Európából és Kelet-Ázsiából hívtak meg olyan művészeket – köztük Martin Scorsese amerikai rendezőt –, akik magukat katolikusnak vallják, vagy alkotásaikkal tisztelegnek a katolicizmus mint a művészetüket formáló dimenzió előtt. A pápa arra kérte őket, hogy bátor kreativitással ajánljanak fel a ma emberének olyan víziókat, amelyek „segítenek megérteni az emberi élet titkát”, de álljanak ellen a kreativitás „háziasításának”.

A konferencia résztvevői arról gondolkodtak, a hit hogyan vonja kérdőre a kortárs életet, miközben válaszol a jelentés iránti igényre. Az igazi jelentés nem a szavakat definiáló szótárból származik, mert a szavak eszközök mindannak a közlésére, ami bennünk van.

Ferenc pápa kedves írói, költői között említette Dantét és Dosztojevszkijt, akik segítettek neki megérteni saját magát, a világot és a népét, valamint az emberi szívet, személyes hitéletét és lelkipásztori munkáját – még most is, jelenlegi szolgálata során.

Az irodalom szava tövis a szívben, amely elmélkedésre sarkall és útnak indít.

Ferenc pápa a művészek szolgálatával kapcsolatban rámutatott:

Szemek vagytok, amelyek nemcsak látnak, de álmodnak is!” 

Az ember vágyik egy világra, amit vélhetőleg soha nem lát a teljességében; mégis vágyik rá, keresi és álmodik róla. Ahogy egy latin-amerikai író említi: két szemünk van, az egyik húsból, a másik üvegből. A hússzemmel azt nézzük, amit látunk, az üveggel azt nézzük, amiről álmodunk.

A művész egyszerre néz és álmodik, mélyebbre lát, prófétál, a látható valóság másféle megértését hirdeti. A költészet a valóságról nem elvont fogalmakkal beszél, hanem először meghallgatja a valóságot, és úgy szól munkáról, szerelemről, halálról, minden apróbb és nagyobb dologról, ami betölti az életet. Ahogy Paul Claudel mondja, „hallgató szemmel” nézünk a világra. Ez persze kihívást jelent a képzeletünk számára, miként az evangélium maga is egy művészi kihívás, „forradalmi” tartalommal. Ma az Egyháznak szüksége van a művészek zsenialitására, hogy tiltakozzon, hívjon és kiáltson!

Ti vagytok továbbá az emberi lélek nyugtalanságának hangja is!”

– fogalmazta meg a pápa. Ezeket a hangokat sokszor a szív mélyére temetik, pedig a művészi ihlet nemcsak megnyugtató, hanem nyugtalanító is, mert egyszerre mutatja be az élet szép és tragikus valóságát. A művészet az a termékeny talaj, amelyben a valóság ellentmondásai kifejezésre jutnak. Ehhez kapcsolódva idézte fel a pápa Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényének egy jelenetét: egy kisfiú kővel megdobja gazdája egyik kutyájának a lábát. A gazda erre egész falkáját ráuszítja a kisfiúra, aki menekülni próbál, de a kutyák utolérik, és belémarnak, a fiúcska kétségbeesett anyja és az elégedett gazda szeme láttára. A jelenetnek óriási művészi és politikai ereje van, tegnapi és mai valóságokról szól, háborúkról, társadalmi konfliktusokról, személyes önzésünkről.

De nemcsak társadalomkritikáról van szó, hanem a lélek feszültségeiről, a döntések bonyolultságáról, a létezés ellentmondásosságáról is.

Vannak dolgok az életben, amelyeket néha nem is értünk, vagy amelyekre nem találjuk a megfelelő szavakat – ez a művészek termőföldje. Egyúttal az a hely is, ahol megtapasztalhatják Istent egy olyan „túlcsorduló élményben”, amelyben bár nem ragadható meg, de észleljük.

Ferenc pápa arra kérte a művészeket, hogy lépjenek túl a zárt és határozott kereteken, legyenek kreatívak anélkül, hogy megszelídítenék, „háziasítanák” a maguk és az emberiség szorongásait. Ez a domesztikáló folyamat elveszi a kreativitást, elveszi a költészetet. A művészeknek mindig a maguk kifejezőeszközeikkel kell magukhoz ölelniük az emberi szívben jelen lévő nyugtalan vágyakat, nehogy kihűljenek és elhalványuljanak. Ez a munka lehetővé teszi a Léleknek, hogy cselekedjen, harmóniát teremtsen az emberi élet feszültségei és ellentmondásai között, hogy égve tartsa a jó szenvedélyek tüzét, és hozzájáruljon a szépség növekedéséhez, ami éppen az emberi élet gazdagságán keresztül nyilvánul meg.

A költő, író, forgatókönyvíró és rendező feladata, hogy életet, testet, szót adjon mindannak, amit az ember átél, megérez, amiről álmodik, és amit megszenved. Ez egy evangéliumi küldetés, amely segít abban, hogy Istent mint az emberiség nagy költőjét is jobban megértsük. „Persze ezért megkritizálnak majd, de csak viseljétek el a kritikát, és tanuljatok belőle. Ám soha ne hagyjatok fel azzal, hogy eredetiek, kreatívak maradjatok” – buzdította a jelenlévőket Ferenc pápa.

Álmodó szemekkel élni, az emberi lélek nyugtalanságának hangján szólni, mindez nagy felelősséggel jár – tette hozzá a Szentatya. A művészek formálják a képzeletünket. Ennek nagy hatása van korunk emberének lelki képzeletére, főként Krisztus alakjára vonatkozóan. Napjainkban is szükségünk van egy új nyelv, a történetek és képek erejére, az írók, költők, művészek zsenialitására, akik képesek az evangélium üzenetét a világnak kiáltani, hogy lássuk Jézust.

Az Úr mindig meglep minket, Krisztus mindig nagyobb, ő mindig egy titok, akit nehéz keretbe foglalni. Éppen ezért ha nem érezzük, hogy az Úr meglep minket, valami már nem működik, a szívünk bezárult.

Ez tehát az a kihívás, amellyel napjainkban a katolikus képzelet szembesül.

A művészekre bízott kihívás: nem „megmagyarázni” Krisztus végső soron kifürkészhetetlen titkát, hanem segíteni megérinteni őt, érezni a közelségét, hogy élőnek lássuk, és kinyissuk szemünket ígéreteinek szépségére.

Mert ígéretei megszólítják képzeletünket – segítenek abban, hogy új módon képzeljük el saját életünket, történelmünket és az emberiség jövőjét.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír