Ferenc pápa a művészekhez: Az igazi szépség felkelti az Isten utáni vágyat

Az audiencia beleilleszkedik a művészeknek szentelt pápai találkozók sorába, amelyek közül az elsőt 1964-ben tartották Szent VI. Pál pápa kérésére, aki az Egyház képviselői és a művészek közötti kapcsolat megújítását kezdeményezte. A pénteki pápai fogadást a vatikáni Kulturális és Oktatási Dikasztérium támogatásával a Vatikánvárosi Állam Kormányzósága, a Vatikáni Múzeumok és a Kommunikációs Dikasztérium közösen szervezte. A Szentatya és a művészek találkozóján jelen volt Gáspár Ildikó, az Örkény István Színház rendezője.

Ferenc pápa hosszú és mély gondolatokat tartalmazó beszéde előtt szeretettel üdvözölte a művészeket, majd a Sixtus-kápolna világhírű freskóira mutatva mosolyogva megjegyezte, hogy „itt minden művészet”. Beszédében szövetségeseinek nevezte a művészeket olyan területeken, mint az élet védelme, a teremtett világ gondozása. Kiemelte a harmónia lényegét, a szépség operatív erényét, amelyben Isten Lelke, a világ nagy összehangolója működik.

A Szentatya köszönetét fejezte ki a művészeknek, hogy elfogadták meghívását. Mint mondta, jelenlétük örömmel tölti el, mert az Egyház mindig természetes és különleges kapcsolatban állt a művészekkel. „Ez a barátság természetes, mert a művész komolyan veszi a létezés, az élet és a világ kimeríthetetlen mélységét, sokrétű valóságát, beleértve ellentmondásait és tragikus oldalait is, amelyek gyakran láthatatlanok az egyes szakterületek számára.

A művész mindenkit arra emlékeztet, hogy a Lélek dimenziójában mozgunk,

még akkor is, ha nem is vagyunk ennek tudatában” – mondta a pápa, majd rátért az Egyház és a művészek közötti barátság másik jellemzőjének elemzésére. A Szentatya szerint ez a barátság nemcsak természetes, hanem egyben különleges is, ha arra a sok történelmi időszakra gondolunk, amelyet az Egyház és a művészek együtt jártak be. A hívők és nem hívők közös örökségének különleges gyümölcseire ma is szükség van, egymás meghallgatása, a szabadság és a tisztelet légkörében – hangsúlyozta.

Ferenc pápa idézett Romano Guardini L'opera d'arte, azaz A műalkotás lényege című művéből, amelyben a 20. századi német teológia és művészetelmélet kiemelkedő alakja kifejtette, hogy „alkotás közben a művész állapota a gyermekéhez és a látnokéhoz is hasonló: a műalkotás közben a tapasztalat és a megértés korlátai kitágulnak, a művész megszerzi a gyermek spontaneitását és a látnok valóságot megragadó éleslátását. A gyermekhez való hasonlítás nem sértés – magyarázta Ferenc pápa –, hanem azt jelenti, hogy

a művész a felfedezés, az alkotás a teremtés terében mozog, hogy valami újat hozzon a világba.

Ezzel egyúttal cáfolja is azt az eszmét, hogy az ember halálra szánt lény. Bár az embernek számolnia kell halandóságával, léte nem a halálé, hanem az életé.

Ferenc pápa ezután Hannah Arendt, az 1975-ben elhunyt német zsidó származású amerikai filozófusnő, történész, a totalitárius rendszerek kutatója gondolatát idézte, miszerint az ember sajátossága éppen az, hogy újat hozzon a világba. A pápa megállapította, hogy ehhez hasonlóan a természetes termékenységben is minden gyermek újdonságot jelent. A művészek az újdonságot eredetiségükkel valósítják meg, hisz műveikbe mindig önmagukat helyezik bele mint megismételhetetlen lényeket, mint amilyenek mindannyian vagyunk. Tehetségük segítségével korábban soha nem látott dolgokat hoznak napvilágra, új valósággal gazdagítják a világot – fogalmazott a Szentatya, majd Izajás próféta könyvéből idézett, amikor Isten azt mondja: „Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok?” (43,19). A Jelenések könyvében pedig megerősíti: „Íme, én újjá alkotok mindent” (21,5).

A művész kreativitásával részt vesz Isten szenvedélyében, amellyel a világot megteremtette.

„Isten álmának szövetségesei vagytok! Olyan szemek vagytok, amelyek néznek és álmodnak” – mondta a művészeknek Ferenc pápa, utalással egy latin-amerikai íróra, aki szerint az embereknek azért van két szemük, hogy az egyikkel azt nézzük, amit látunk, a másikkal pedig azt, amit álmodunk. „Nem elég csak nézni, álmodni is kell” – szögezte le Ferenc pápa, hozzátéve, hogy mi, emberek vágyakozunk egy új világ után, amelyet nem fogunk a maga teljességében látni a szemünkkel, mégis vágyunk rá, keressük, álmodunk róla.

A művészek rendelkeznek azzal a képességgel is, hogy megálmodják a világ „új formáit”, hogy újdonságot hozzanak a történelembe – hangsúlyozta a Szentatya, utalva Guardini megállapítására, miszerint a művészek a látnokokra is hasonlítanak: olyanok, mint a próféták, mint az őrszemek, akik a látszaton túli valóságot is kifürkészik. Arra kaptak meghívást, hogy kivonják magukat annak a mesterséges és felszínes szépségnek a szuggesztív ereje alól, amely ma széles körben elterjedt, és amely gyakran az egyenlőtlenségeket teremtő gazdasági mechanizmusok cinkostársa.

Ez a szépség nem vonz, mert ez a szépség halva születik, nincs benne élet, nincs benne vonzerő.  Egyfajta hamis, kozmetikai szépség, egy smink, amely elrejt, ahelyett, hogy feltárna. A Szentatya utalt rá, hogy az olasz trucco, azaz smink szó egyben trükköt is jelent, mert van benne valami megtévesztő. A művészek távol tartják magukat az effajta szépségtől, művészetük a társadalom kritikus lelkiismereteként működik. Azt akarják megmutatni, ami elgondolkodtat, ami éberségre késztet, ami feltárja a valóságot még ellentmondásaiban is, olyan aspektusaiban, amelyeket kényelmesebb lenne rejtegetni – mutatott rá a pápa, érdekesnek nevezve a művészek lélektanát, azt a képességüket, hogy túllépjenek a valóság és az álom közötti feszültségen. A bibliai prófétákhoz hasonlóan a művészek szembesítenek bennünket azokkal a dolgokkal, amelyek néha zavarnak minket, bírálva a mai hamis mítoszokat, új bálványokat, banális beszélgetéseket, a fogyasztás csapdáit, a hatalom ravaszságait.

Mindezt gyakran iróniával teszik, ami csodálatos erény – mondta elismerően Ferenc pápa, kiemelve, hogy jobban kellene ápolnunk a humorérzék és az irónia erényeit. Példának hozta fel a Bibliát, amely tele van iróniával, és kigúnyolja az önelégült dicsekvést, a hatalommal való visszaélést, az igazságtalanságot, az embertelenséget, amikor azt hatalommal, sőt néha szakrális jelleggel ruházzák fel.

A művészek jól teszik, ha őrködnek az igazi vallásos érzék felett, amelyet olykor elbagatellizálnak vagy piaci áruként kezelnek.

A művészeket, akik „betöltik a látnok, az őrszem, a kritikus lelkiismeret szerepét”, a pápa a szövetségeseinek tekinti számos olyan dologban, ami közel áll szívéhez, mint az emberi élet védelme, a társadalmi igazságosság, a társadalom számkivetettjeiről, a közös otthonról való gondoskodás, valamint annak az érzése, hogy mindannyian testvérek vagyunk.

Ferenc pápa ezután azt fejtette ki, hogy számára nagyon fontos az emberiség embersége, az „emberiség emberi dimenziója”, mivel ez „Isten nagy szenvedélye” is. A művészetet többek között az hozza közelebb a hithez, hogy kissé zavart okoz. Sem a művészet, sem a hit nem hagyhatja a dolgokat úgy, ahogy vannak, hanem megváltoztatja, átalakítja, átformálja, megmozgatja őket. A művészet soha nem lehet altatószer; békét ad, de nem altatja el a lelkiismeretet, hanem ébren tartja. A művészek gyakran megpróbálják kikutatni az emberi lét poklait, a mélységeket, a sötét oldalt is. Arra emlékeztetnek, hogy

nem csak fény vagyunk, de a remény fényével meg kell világítanunk az emberi sötétséget, az individualizmus és a közömbösség sötétségét is. 

A művészet mindig is a szépség élményéhez kapcsolódott – mutatott rá Ferenc pápa, idézve a francia írónő, Simone Weil szavait: „A szépség elcsábítja a testet, hogy engedélyt kapjon a lélekhez való eljutáshoz” – írja a L'ombra e la grazia (Az árnyék és a kegyelem) című művében. A művészet megérinti az érzékeket, hogy megelevenítse a lelket, és ezt a szépségen keresztül teszi, amely a jó és igaz dolgok visszatükröződése. A szépség érezteti velünk, hogy az élet a teljesség felé irányul. Az igazi szépségben így elkezdünk vágyakozni Isten után – szögezte le Ferenc pápa, kifejezve sokak érzését, akik azt remélik, hogy a művészet jobban visszatér a szépséghez. Természetesen van egy mesterséges és felszínes, sőt megtévesztő szépség is, a smink szépsége – emlékeztetett rá ismét a Szentatya.

Ferenc pápa ezután a harmónia fontos kritériumáról mondta el gondolatait. Az igazi szépség valójában a harmónia tükröződése. A teológusok leírják Isten atyaságát, Jézus Krisztus fiúságát, de amikor a Szentlélek leírására kerül sor, annyit írnak, hogy a Lélek: harmónia. Ipse harmonia est. „Ő maga a harmónia” – idézte Nagy Szent Vazul egyházatya mondását latinul a pápa.

A Lélek az, ami összhangot teremt. És a művész birtokol valamit ebből a Lélekből, hogy harmóniát teremtsen. Ez a spiritualitás emberi dimenziója. Az igazi szépség valójában a harmónia tükröződése

– ismételte meg a Szentatya, megállapítva, hogy

„a harmónia a szépség operatív erénye, amelyben Isten Lelke, a világ nagy összehangolója működik”.

Akkor valósul meg a harmónia, amikor az egymástól különböző részek egységet alkotnak, amely különbözik az egyes részektől, és különbözik a részek összességétől. Csak a Lélek tudja megvalósítani azt, hogy a különbségek ne ellentétekké, hanem sokféleséggé váljanak, amelyek integrálódnak.

Az egység azonban nem egyformaságot jelent, hanem befogadja azt, ami sokrétű. A harmónia hozza létre ezeket a csodákat, csakúgy, mint pünkösdkor – fejtette ki a pápa.

A Szentlélek az, aki megengedi a legnagyobb összevisszaságot, mint pünkösd reggelén, és azután összhangot teremt.

Ehhez először egyensúlytalanságra van szükség. Ám a harmónia mégis valami más, mint az egyensúly – mutatott rá a Szentatya.

A harmónia üzenete ma különösen időszerű, amikor a média ideológiai gyarmatosítása és pusztító konfliktusok idejét éljük. A pápa korunk egyik veszélyének nevezte a homologizáló globalizáció és a számos zárt lokalizmus együttélését, amely még az Egyházban is érezhetővé válhat. A konfliktusok az egység hamis állításával működhetnek, csakúgy, mint a megosztottság, a különféle frakciók, a nárcizmusok. „Szükségünk van arra, hogy a harmónia elve jobban jelen legyen világunkban és elűzze az uniformizálást. A művészek segíthetnek abban, hogy teret adjunk a Léleknek.

Amikor látjuk a Lélek munkáját, amely nem teszi egyformává, de nem is semmisíti meg a különbözőségeket, hanem megteremti harmóniájukat, akkor megértjük, mi a szépség.

A szépség a Léleknek az a munkája, amely harmóniát teremt.”

Beszéde utolsó gondolataként a pápa arra kérte a művészeket, hogy ne feledkezzenek meg – a szegénység minden mai értelmében – a szegényekről, akik Krisztus kedveltjei. A szegényeknek is szükségük van a művészetre és a szépségre. Legyenek néma kiáltásuk tolmácsolói, hiszen a súlyos nélkülözést elszenvedőknek nincs rá lehetőségük, hogy hallassák hangjukat.

Ferenc pápa ezután köszönetét és nagyrabecsülését kifejezve azt kívánta a művészeknek, hogy alkotásaik legyenek méltók e föld asszonyaihoz és férfiaihoz, és adjanak dicsőséget Istennek, mindenki Atyjának, akit mindenki keres, még a művészet révén is. Végül arra kérte a világ minden tájáról érkezett művészeket, hogy imádkozzanak érte.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír