Ferenc pápa nagycsütörtökön a papoknak: Ne zsémbes, dohogó, hanem harmóniát árasztó papok legyünk!

Az alábbiakban a pápa teljes homíliájának fordítását közzétesszük.

„Az Úr Lelke van rajtam” (Lk 4,18): ezzel a verssel kezdődött Jézus igehirdetése, és ugyanezzel a verssel kezdődik a ma hallott olvasmány is (vö. Iz 61,1). A kezdetnél tehát az Úr Lelkét találjuk.

Róla, az Úr Lelkéről szeretnék ma veletek elmélkedni, kedves testvéreim. Mert az Úr Lelke nélkül nincs keresztény élet, és az ő kenete nélkül nincs életszentség. Ő a főszereplő, és jó, ha ma, a papság születésnapján elismerjük, hogy ő áll szolgálatunknak, minden pásztor életének és életerejének eredeténél. Az Anyaszentegyház ugyanis annak megvallására tanít bennünket, hogy a Szentlélek az „éltetőnk” [1.], ahogy Jézus is mondta: „A Lélek az, aki éltet” (Jn 6,63); ezt a tanítást Pál apostol is megismétli, azt írja, hogy „a betű öl, a Lélek viszont éltet” (2Kor 3,6), és a „Lélek törvényéről” beszél, mely életet ad Krisztus Jézusban” (Róm 8,2). Nélküle az Egyház sem lenne Krisztus élő menyasszonya, hanem legfeljebb egy többé-kevésbé jó vallási szervezet; nem lenne Krisztus teste, hanem csak emberi kéz által épített templom.

Hogyan építhetnénk hát az Egyházat, ha nem abból kiindulva, hogy a „bennünk lakozó” „Szentlélek templomai” vagyunk (vö. 1Kor 6,19; 3,16)?

Nem hagyhatjuk kint, nem parkolhatjuk le valamilyen ájtatossági területen, nem! A központban kell lennie! Mindennap kérnünk kell őt: „Jöjj, mert a te erőd nélkül semmi sincs az emberben!” [2.]

Az Úr Lelke van rajtam. Mindannyian elmondhatjuk ezt! Ez nem feltevés, hanem valóság, hiszen minden keresztény, különösen minden pap magáévá teheti az ezután következő szavakat: „Mert az Úr felkent engem” (Iz 61,1). Testvéreim, érdemtelenül, pusztán kegyelemből kaptuk a felkenést, mely atyákká és pásztorokká tett bennünket Isten szent népében. Időzzünk hát el a Léleknek ennél a tevékenységénél, a felkenésnél.

Az első „felkenés” után, mely Mária méhében történt, a Lélek a Jordánnál szállt le Jézusra. Ezt követően, ahogy Szent Vazul magyarázza, Krisztus „minden cselekedetét a Lélek jelenlétében végezte”. [3.] Ugyanis e felkenés erejéből prédikált és vitt végbe jeleket, melyek révén „erő áradt belőle, mely mindenkit meggyógyított” (Lk 6,19). Jézus és a Lélek mindig együtt munkálkodik, így olyanok, mint az Atya két keze – Szent Irenaeus mondja ezt – [4.], és az Atya a két kezét felénk nyújtja, átölel és felemel bennünket velük. Ők jelölték meg a kezünket, Krisztus Lelke kente fel. Igen, testvéreim,

az Úr nemcsak kiválasztott és meghívott bennünket innen-onnan: az ő Lelkének kenetét árasztotta ránk, ugyanazt a Lelket, aki az apostolokra is leszállt. Testvéreim, „felkentek” vagyunk!

Nézzünk hát rájuk, az apostolokra. Jézus kiválasztotta őket, és hívására ők elhagyták bárkájukat, hálóikat, otthonukat stb. Az Ige kenete megváltoztatta az életüket. Lelkesen követték a Mestert, és prédikálni kezdtek, meg voltak győződve arról, hogy később még nagyobb dolgokat fognak végbevinni; míg el nem jött a húsvét. Ott minden megállni látszott: odáig jutottak, hogy megtagadják és elhagyják a Mestert. Nem szabad félnünk! Bátran lássuk bele saját életünket és saját bukásainkat! Odáig jutottak, hogy megtagadják és elhagyják a Mestert, elsőként Péter. Belátták alkalmatlanságukat, ráébredtek, hogy nem értették őt: a „nem ismerem ezt az embert” (Mk 14,71) mondat, melyet Péter az utolsó vacsora után a főpap udvarán mondott, nem csak egy ösztönös védekezés, hanem a lelki tudatlanság beismerése: ő és a többiek talán sikeres életről álmodoztak egy tömegeket vonzó és csodákat művelő Messiás mögött, és nem ismerték fel a kereszt botrányát, mely összezúzta bizonyosságaikat. Jézus tudta, hogy egyedül nem fognak boldogulni, ezért megígérte nekik a Paraklétoszt. És pontosan ez a „második felkenés” volt az, amely pünkösdkor átalakította a tanítványokat, és arra vezette őket, hogy Isten nyáját s többé ne önmagukat legeltessék. Ez a feloldandó ellentmondás: Isten népének a pásztora vagyok, vagy pedig önmagamé? A Lélek tanít meg a követendő útra! A pünkösdi tüzes felkenés oltotta ki az apostolok önmagukra és saját képességeikre összpontosító vallásosságát: miután befogadták a Lelket, Péter félelmei és tétovázásai elpárolognak; Jakab és János, akiket életük odaadásának vágya éget, nem áhítozik többé a főhelyekre (vö. Mk 10,35–45) – a karrierizmusunk, testvéreim! –; a többiek nem félnek többé és nem maradnak bezárkózva a felsőszobában, hanem kimennek és apostolokká válnak a világban.

A Lélek az, aki megváltoztatja a szívünket, aki arra a másik síkra helyezi.

Testvéreim, a mi papi és apostoli életünkre is jellemző ez a folyamat. A mi életünkben is volt egy első felkenés, mely egy szívünket elragadó szerető hívással kezdődött. Elhagytuk érte horgonyainkat, és őszinte lelkesedésünkre leszállt a Lélek ereje, mely felszentelt bennünket. Ezután – Isten időzítése szerint – mindenkinél eljön a húsvéti szakasz, mely az igazság pillanatát jelzi. Ez a válság pillanata, melynek különböző formái vannak. Előbb-utóbb mindenkivel megtörténik, hogy csalódást, fáradtságot, gyengeséget él át, az eszmény szemlátomást kimerül a valóság követelményei között, egyfajta megszokás veszi át az uralmat, és bizonyos, korábban nehezen elképzelhető próbatételek a hűséget kényelmetlenebbnek tűntetik fel, mint amilyen korábban volt. Ez az életszakasz – ennek a kísértésnek, ennek a próbatételnek a szakasza, melyet mindannyian átéltünk és át fogunk élni –, ez az életszakasz tehát döntő jelentőségű azok számára, akik felkenést kaptak. Az ember rosszul is kijöhet belőle: egy bizonyos középszerűség felé hajlik, megfáradtan vonszolva magát a „szürke hétköznapokban”, ahol három veszélyes kísértés leselkedik rá: a megalkuvásé, amikor megelégszik azzal, amire képes; a pótcselekvéseké, amikor valami mással próbálja meg „feltölteni” magát, mint a felkenésünkkel; a csüggedésé – ez a leggyakoribb –, amikor megelégedettség nélkül, erőtlenül sodródva halad tovább. Ebben rejlik a nagy veszély: míg a látszat megmarad – „pap vagyok” –, addig magunkba fordulunk, kedvetlenül vonszoljuk magunkat; a felkenés illata már nem illatosítja be életünket és szívünket; a szív nem tágul, hanem összezsugorodik, és kiábrándultságba burkolózik. Ez desztilláció, tudjátok?

Amikor a papság lassan klerikalizmusba csúszik, és a pap elfelejt a nép pásztora lenni, hogy helyette az állam papja legyen.

De ez a válság a papi élet fordulópontjává is válhat, a „lelki élet döntő szakaszává, melyben meg kell hozni a végső döntést Jézus és a világ, a szeretet hősiessége és a középszerűség, a kereszt és egy bizonyos jólét, az életszentség és a vallásos kötelességek teljesítéséhez való őszinte hűség között” [5.]. A szentmise után kiosztanak majd nektek egy klasszikus művet, mely ezzel a problémával foglalkozik: A második meghívás. René Voillaume atya kiváló könyve, mely ezt a kérdést érinti. Olvassátok el! Mindannyiunknak el kell gondolkodnunk papi életünknek ezen a szakaszán. Áldott időszak ez, amikor mi is, mint a tanítványok húsvétkor, arra kapunk meghívást, hogy „elég alázatosak legyünk ahhoz, hogy megvalljuk: legyőzött bennünket a megalázott és megfeszített Krisztus, és hogy hajlandók legyünk új útra indulni, a Léleknek, a hitnek és az ábrándok nélküli erős szeretetnek az útjára” [6.]. Khairosz, vagyis kedvező idő ez annak felfedezésére, hogy „az egész nem merül ki abban, hogy elhagyjuk a bárkát és a hálókat, hogy egy bizonyos ideig kövessük Jézust, hanem megköveteli, hogy végigmenjünk a Golgotáig, hogy befogadjuk annak tanítását és gyümölcseit, és a Szentlélek segítségével végigjárjuk az életet, melynek az isteni Szeretet tökéletességében kell végződnie” [7.]. A Szentlélek segítségével: ez számunkra, mint az apostolok számára, a „második felkenés” ideje, a második meghívás ideje, melyet meg kell hallanunk, amikor fogadnunk kell a Lelket, de már nem álmaink lelkesedésére, hanem valóságunk törékenységére.

Olyan kenet ez, amely felgyújtja az igazság fényét szívünk mélyén, és amely megengedi a Léleknek, hogy felkenje gyengeségeinket, nehézkedéseinket, belső szegénységeinket.

Akkor a kenet újra illatozni fog: az ő illatát árasztja, nem a miénket. Most lelkem mélyén megemlékezem néhányatokról, akik válságban vannak – mondjuk így –, akik tanácstalanok, és nem tudják, hogyan induljanak el az úton, hogyan induljanak el újra a Léleknek ezzel a második felkenésével. Ezeknek a testvéreimnek – akik szemem előtt vannak – egyszerűen azt mondom: bátorság, az Úr nagyobb a gyengeségeidnél, a bűneidnél! Bízd magad az Úrra, engedd, hogy másodszor is hívjon, ezúttal a Szentlélek kenetével. A kettős élet nem segít rajtad; az sem, ha mindent kidobsz az ablakon. Nézz előre, hagyd, hogy a Szentlélek kenete megsimogasson!

Az érettségnek erre a fokára az vezet, ha beismerjük saját gyengeségünk igazságát. Erre buzdít bennünket „az igazság Lelke” (Jn 16,13), aki arra indít, hogy nézzünk önmagunk mélyére, hogy megkérdezzük magunktól: vajon kiteljesedésem attól függ-e, hogy milyen jó vagyok, hogy milyen szerepet kapok, hogy milyen elismeréseket kapok, hogy milyen karriert futok be, hogy milyen feletteseim vagy munkatársaim vannak, hogy milyen kényelmet tudok magamnak biztosítani, vagy hogy milyen kenettől illatozik az életem? Testvéreim, a papi érettséget a Szentlélektől kapjuk, akkor valósul meg, amikor ő lesz életünk főszereplője. Akkor minden más színben tűnik fel, a csalódások, a keserűségek és a bűnök is, mert már nem arra fogunk törekedni, hogy valaminek a kijavításával próbáljuk magunkat jobbá tenni, hanem arra, hogy fenntartás nélkül átadjuk magunkat annak, aki átjárt bennünket az ő kenetével, és lényünk legmélyéig le akar szállni.

Testvéreim, fedezzük hát fel újra, hogy a lelki élet nem akkor válik szabaddá és örömtelivé, amikor megmentjük a formákat és foltozgatunk,

hanem amikor a Lélekre bízzuk a kezdeményezést, átadjuk magunkat az ő terveinek, készen állunk arra, hogy ott szolgáljunk, ahol és ahogyan kérik: papságunk nem stoppolással, hanem túlcsordulással növekszik!

Ha hagyjuk, hogy az igazság Lelke munkálkodjon bennünk, akkor őrizni fogjuk a felkenést – a felkenés őrzése! –, mert a hamisságok – a klerikális képmutatások –, melyek megkísértenek bennünket, azonnal napvilágra kerülnek. És a Lélek, aki „megmossa, amit a szenny belep”, fáradhatatlanul fogja sugallni nekünk, hogy „ne szennyezzük be a kenetet”, kicsit sem. Eszembe jut a Prédikátor könyvének egyik mondata: „A döglődő legyek a kenetkészítő egész csésze olaját tönkreteszik” (Préd 10,1). Így van, minden belopakodó kétszínűség – ó, a klerikális kétszínűség! –, minden kétszínűség veszélyes: nem szabad eltűrni, hanem a Lélek fényénél le kell leplezni. Mert ha „csalárdabb a szív mindennél, és gyógyíthatatlan” (Jer 17,9), akkor a Szentlélek az, egyedül ő az, aki kigyógyít bennünket hűtlenségeinkből (vö. Oz 14,5). Megkerülhetetlen küzdelem ez számunkra: valóban nélkülözhetetlen, ahogy Nagy Szent Gergely írja: „Aki Isten igéjét hirdeti, az előbb saját életmódjának szentelje magát, hogy aztán saját életéből merítve megtanulja, mit és hogyan mondjon. […] Senki ne merészeljen kifelé olyat mondani, amit előbb nem hallott belülről.” [8.] A Lélek a belső tanító, akire hallgatnunk kell, tudatában annak, hogy nincs olyan dolog bennünk, amit ő ne akarna felkenni. Testvéreim, őrizzük felkentségünket: a Lélek segítségül hívása ne alkalmi gyakorlat legyen, hanem mindennapi légzésünk. [Mondjuk a Léleknek:] „Jöjj, jöjj, őrizd felkentségemet!” Én, akit ő megszentelt és felkent, arra kaptam meghívást, hogy elmerüljek benne, hogy fénye behatoljon sötétségeimbe – sok van belőlük –, hogy megtaláljam annak igazságát, aki vagyok.

Engedjünk késztetésének, és küzdjünk meg a bennünk kavargó hamisságokkal; szülessünk újjá általa a szentségimádásban, mert amikor az Urat imádjuk, akkor ő a Lelkét önti szívünkbe.

„Az Úr Lelke van rajtam, mert az Úr felkent engem, és elküldött” – folytatódik a prófécia –, elküldött, hogy örömhírt, szabadulást, gyógyulást és kegyelmet vigyek (vö. Iz 61,1–2; Lk 4,18–19): egyszóval, hogy harmóniát vigyek oda, ahol nincs. Mert – ahogy Szent Vazul mondja – „A Lélek harmónia”, ő az, aki harmóniát teremt. Miután beszéltem nektek a felkenésről, szeretnék mondani valamit erről a harmóniáról, mely a felkenés következménye. A Szentlélek ugyanis harmónia. Mindenekelőtt a mennyben: Szent Vazul elmagyarázza, hogy „ezt az egész egek feletti és elmondhatatlan harmóniát Isten szolgálatában és a világfeletti erők egymással való összhangjában másként be sem lehet tartani, csak a Lélek irányításával”. [9.] Aztán a földön: az Egyházban ugyanis ő az az „isteni és zenei harmónia” [10.], amely mindent összeköt. Képzeljetek csak el egy harmónia nélküli, Lélek nélküli papot: nem működik! A Lélek sokféle karizmát támaszt, aztán egységbe hozza őket, olyan összhangot teremt, amely nem uniformizáláson, hanem a szeretet kreativitásán alapul. Így teremt harmóniát a sokféle között. Így teremt harmóniát a papban. A II. vatikáni zsinat éveiben, mely a Lélek ajándéka volt, egy teológus közzétett egy tanulmányt, amelyben a Lélekről nem egyes számban, hanem többes számban beszélt. Arra biztatott, hogy

ne annyira különálló isteni személyként gondoljunk rá, hanem többes számban, mint „Isten mi”-jére, az Atya és a Fiú mi-jére, mert a Lélek az ő kapcsolatuk, a Lélek önmagában összhang, közösség, harmónia. [11.]

Emlékszem, hogy amikor egyetemistaként olvastam ezt a teológiai értekezést, megbotránkoztam: eretnekségnek tűnt, mert olyan képzést kaptunk, hogy nem igazán értettük, kicsoda és hogyan működik a Szentlélek.

A Lélek harmóniateremtésre vágyik, különösen azokon keresztül, akiket felkent. Testvéreim, a harmóniateremtés közöttünk nem annyira egy jó módszer arra, hogy az egyházi struktúra jobban működjön, nem menüett táncolása, nem stratégia vagy udvariasság kérdése: ez a Lélek életének belső követelménye. A Lélek ellen vétkezünk – aki közösség –, amikor akár csak könnyelműségből a megosztás eszközeivé válunk, például – és visszatérünk ugyanahhoz a témához – a pletykával. Amikor a megoszlást segítjük elő, a Lélek ellen vétkezünk. Az ellenség kezére játszunk, aki nem lép a nyilvánosság elé, szereti a pletykát és a célozgatást, pártokat és klikkeket támaszt, múlt iránti nosztalgiát, bizalmatlanságot, pesszimizmust, félelmet táplál. Vigyázzunk, ne szennyezzük be a Lélek kenetét és az Anyaszentegyház megjelenését széthúzással, klikkesedéssel, szeretetlenséggel, a közösség megtagadásával. Ne feledjük, hogy a Lélek, „Isten mi-je”, a közösségi formát szereti: vagyis

a rendelkezésre állást a saját szükségleteinkkel szemben, az engedelmességet a saját ízlésünkkel szemben, az alázatot a saját igényeinkkel szemben.

A harmónia nem pusztán egy erény a többi között, annál több. Nagy Szent Gergely írja: „Hogy mennyit ér a harmónia erénye, az mutatja, hogy nélküle az összes többi erény egyáltalán semmit sem ér”. [12.] Testvéreim, segítsük egymást a harmónia megőrzésében – ez lenne a feladat –, ne másoknál, hanem önmagunknál kezdve! Kérdezzük meg magunktól: szavaimon, megjegyzéseimen, azon, amit mondok és írok, a Léleknek vagy a világnak a pecsétje van-e? A pap kedvességére is gondolok. Oly gyakran előfordul, hogy mi, papok, neveletlenek vagyunk… Gondoljunk a pap kedvességére! Ha az emberek bennünk is elégedetlenkedő, kritizáló, ujjal mutogató, pökhendi embereket látnak, hol találnak harmóniát? Hány ember nem közeledik az Egyházhoz, vagy fordul el az Egyháztól, mert nem azt érzi, hogy befogadjuk és szeretjük őt, hanem azt, hogy gyanakodva méregetjük és ítélkezünk felette! Isten nevében fogadjuk be őket, és bocsássunk meg nekik, mindig! És ne feledjük, az, ha zsémbesek vagyunk és dohogunk, amellett, hogy semmi jót nem eredményez, megrontja az igehirdetésünket, mert ellentmond Istennek, aki közösség és harmónia. Ez pedig nagyon nem tetszik a Szentléleknek; Pál apostol arra buzdít, hogy ne szomorítsuk meg őt (vö. Ef 4,30).

Testvéreim, ezekkel a szívemből jövő gondolatokkal hagylak benneteket, és azzal fejezem be, hogy egy egyszerű és fontos szót intézek hozzátok: köszönöm!

Köszönöm tanúságtételeteket; köszönöm a sok jót, amit rejtekben tesztek, köszönöm a megbocsátást és a vigasztalást, melyet Isten nevében adtok:

kérlek benneteket, mindig bocsássatok meg, sose tagadjátok meg a megbocsátást; köszönöm a szolgálatotokat, melyet gyakran sok nehézség, meg nem értés és kevés elismerés közepette végeztek. Testvéreim, Isten Lelke, aki nem okoz csalódást azoknak, akik bíznak benne, töltsön el benneteket békével, és tegye teljessé a jót, amit megkezdett bennetek, hogy felkenésének prófétái és a harmónia apostolai legyetek!

JEGYZETEK

[1] Nicea-konstantinápolyi hitvallás.

[2] Vö. pünkösdi szekvencia.

[3] A Szentlélekről, 16,39. [Nagy Szent Baszileiosz: Könyv a Szentlélekről, in Vanyó László (szerk.): A kappadókai atyák, Ókeresztény Írók, 6. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 116. old.]

[4] Vö. Irenaeus: Adversus haereses, IV,20,1.

[5] René Voillaume: La seconda chiamata, in Sergio Stevan (ed.): La Seconda chiamata. Il coraggio della fragilità, EDB, Bologna, 2018, 15.

[6] Uott, 24.

[7] Uott., 16.

[8] Homíliák Ezekiel könyvéről, I,X,13–14.

[9] A Szentlélekről, 16, 38. [Nagy Szent Baszileiosz: Könyv a Szentlélekről, in Vanyó László (szerk.): A kappadókai atyák, Ókeresztény Írók, 6. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 116. old.]

[10] Homíliák a zsoltárokról, 29,1.

[11] Vö. Heribert Mühlen: Der Heilige Geist als Person. Ich – Du – Wir, Aschendorff, Münster, 1963.

[12] Homíliák Ezekiel könyvéről, I,VIII,8.

 

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír