A Szentatya homíliájában az első olvasmányra összpontosította gondolatait: Szent Pál a feltámadás nehéz kérdését magyarázza el a korinthusi híveknek.
Ennek a közösségnek a tagjai hittek abban, hogy Krisztus feltámadt, és segít nekünk a mennyekből, de nem volt világos számukra, hogy mi is feltámadunk. Másképpen képzelték el – mondta Ferenc pápa. – Azt hitték, hogy a halottak megigazulnak, és nem kerülnek a pokolba – az nagyon szép –, de bekerülnek a kozmosz körforgásába, a levegőbe, csak a lelkük kerül Isten elé.
Szent Péter is a szent sírhoz sietett a feltámadás reggelén, és azt hitte, hogy ellopták Jézus holttestét. Ezt hitte Mária Magdolna is. Nem tudták felfogni, hogy valós feltámadásról volt szó. Nem voltak képesek rá, hogy megértsék a halálból az életbe való átmenetünket a feltámadás által – mutatott rá a Szentatya. – Végül elfogadták Jézus feltámadását, mert őt látták, de a keresztényekét nem értették meg.
Amikor Szent Pál Athénba megy, és ott beszélni kezd Krisztus feltámadásáról, a bölcs, filozófus görögök megrémülnek: a keresztények feltámadása botrány, nem tudják megérteni. Ezért Pál ilyen világosan gondolkozik: „Ha tehát Krisztus feltámadt halottaiból, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak feltámadása? Ha Krisztus feltámadt, akkor a halottak is feltámadnak” – utalt a pápa a páli szövegre. – Ellenállás van bennünk az átalakulásra, arra, hogy a Szentlélek, akit a keresztségben kaptunk, átalakítson bennünket egészen a végsőkig, a feltámadásig. Amikor erről beszélünk, azt mondjuk: „Én a mennyekbe akarok jutni, nem akarok a pokolba kerülni.” De ennél a pontnál megállunk. Senki sem mondja: „Fel fogok támadni, mint Krisztus”: nem. Nekünk is nehéz ezt megértenünk.
Könnyebb egy kozmikus panteizmusra gondolnunk. Azért, mert ellenállás van bennünk, hogy átalakuljunk. Ezt a szót használja Pál: „átalakulunk”. Testünk átalakul. Amikor egy férfi vagy egy nő sebészeti beavatkozáson esik át, nagyon fél, mert vagy kivesznek belőle valamit, vagy betesznek valamit a szervezetébe – mondhatjuk azt, hogy átalakul. A feltámadással mindnyájan átalakulunk – hangsúlyozta a pápa.
Majd hozzátette: Ez a jövő vár ránk, és ez a tény az, ami annyi ellenállást vált ki belőlünk: ellenállunk testünk átalakulásának. Egyben ellenállunk keresztény önazonosságunknak. Sőt még többről van szó: talán nem félünk annyira a gonosz apokalipszisétől, az Antikrisztustól, akinek előbb el kell jönnie; talán nem félünk annyira. Talán nem félünk annyira az arkangyal hangjától vagy a harsona hangjától: de ez az Úr győzelme lesz. De félünk feltámadásunktól: mindnyájan átalakulunk. Ez az átalakulás lesz keresztény zarándokutunk végső állomása.
Az a kísértés, hogy ne higgyünk a halottak feltámadásában, az egyház első napjaiban született. Amikor Pálnak erről kellett beszélnie a thesszalonikaiaknak, hogy vigasztalja, bátorítsa őket, az Újszövetség egyik legszebb, legtöbb reménnyel teli mondatával fordul hozzájuk: végül mindenkor az Úrral leszünk, testünkkel és lelkünkkel. Azért támadunk fel, hogy az Úrral legyünk, és a feltámadás itt kezdődik. Ha az Úr tanítványai vagyunk, ha vele vagyunk, ha együtt haladunk az Úrral. Ez az út vezet a feltámadás felé. És ha hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az Úrral legyünk, akkor ez a testünk átalakulásától való félelem eltávolodik tőlünk – tanította a Szentyatya.
És hozzáfűzte: A feltámadás olyan lesz, mint egy újjáébredés. Jób mondja: saját szememmel fogom látni. Nem spirituálisan, nem. Átalakult testemmel, szememmel. A keresztény önazonosság nem ér véget egy e világi győzelemmel, nem ér véget egy szép misszióval. A keresztény önazonosság testünk feltámadásával, feltámadásunkkal teljesedik ki.
Az lesz a vég, hogy eltelhessünk az Úr képével. A keresztény önazonosság egy út, amelyen az Úrral megyünk előre; mint az a két tanítvány, akik az Úrral maradtak egész este. Egész életünkben arra kaptunk meghívást, hogy az Úrral legyünk, hogy a végén – az arkangyal hangja, a harsona felcsendülése után – az Úrral maradjunk, az Úrral legyünk – zárta péntek reggeli homíliáját Ferenc pápa.
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria