Ferenc pápa orvosa: „Tudta, hogy meghalhat, a körülötte lévők könnyeztek”

Az alábbiakban a teljes interjú fordítását közreadjuk.

„Ez rossz.” Február 28-a délután van. Ferenc pápa két hete fekszik a Gemelli-klinikán. Hirtelen romlik az állapota, hörgőgörcs lép fel nála, légszomja van. Segítségért kiált.

– Alfieri professzor, ez volt a legrosszabb pillanat?

– Igen, a legrosszabb. Először láttam könnyeket a körülötte álló néhány ember szemében.

Olyan emberekét, akik – ahogy a kórházi kezelés ideje alatt rájöttem – őszintén, apjukként szeretik.

Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy a helyzet súlyosabbra fordult, és fennállt a veszélye, hogy nem éli túl.

– És mit csináltak?

– Választanunk kellett: vagy leállunk, és hagyjuk elmenni, vagy erőltetjük, és próbálkozunk az összes lehetséges gyógyszerrel és kezeléssel, vállalva a többi szerv károsodásának rendkívül nagy kockázatát. Végül ez utóbbi utat választottuk.

– Ki döntött?

– Mindig a Szentatya dönt. Minden egészségügyi kérdésben személyi egészségügyi asszisztensére, Massimiliano Strappettire bízta a döntést, aki tökéletesen ismeri, mit akar a pápa.

– És ő mit mondott Önöknek?

– Próbáljatok meg mindent, ne adjuk fel! Ezt gondoltuk mi is, mindannyian. És senki sem adta fel.

Egy nappal azután, hogy a pápa visszatért a Szent Márta-házba, Sergio Alfieri professzor ismét a Gemelli-klinikán dolgozik. A pápát kezelő orvosi csapat koordinátora a kórházi kezelés ezen harmincnyolc napja alatt mindig mellette volt, sőt a belső és a külső tájékoztatásról is gondoskodott. „Csapatmunka volt, sok kollégámmal együtt, ezt el kell mondanom, és szeretném is hangsúlyozni.”

– Ferenc pápa felfogta, hogy meghalhat?

– Igen, és azért is, mert mindig öntudatánál volt. Még akkor is, amikor az állapota súlyosbodott, teljesen magánál volt. Az a délután szörnyű volt. Tudta, ahogy mi is tudtuk: nem biztos, hogy túléli az éjszakát. A szenvedő embert láttuk. Ő viszont az első naptól kezdve azt kérte tőlünk, hogy az igazat mondjuk, és azt akarta, hogy mondjuk el neki az igazságot az állapotáról.

– Ezért voltak olyan részletesek a tájékoztatók?

– Mi az orvosi részt közöltük a titkárokkal, ők pedig hozzáadták a többi információt, amit a pápa aztán jóváhagyott. A leírt szövegen semmi sem változott, és semmi sem maradt ki belőle. Olyan emberek veszik körül, akik már olyanok, mintha a családtagjai lennének, állandóan vele vannak.

– Mikor vette észre, hogy az első válságot, a hörgőgörcsöt sikerült leküzdeni?

– Napokon át az a veszély fenyegetett, hogy vese- és csontvelő-károsodást okozunk, de folytattuk, aztán a szervezet reagált a kezelésekre, és a tüdőgyulladás alábbhagyott.

– Volt azonban egy másik kritikus helyzet is.

– A legnehezebb időszakból jöttünk kifelé, amikor evés közben Ferenc pápa öklendezni kezdett, és a falat cigányútra ment. Ez volt a második igazán kritikus pillanat, mert ilyenkor az ember – ha nem kap gyors segítséget – azonnal meghalhat, vagy súlyos szövődményei lehetnek a dolognak a tüdőben, amely már amúgy is a legveszélyeztetettebb szerv volt. Borzasztó volt! Tényleg azt hittük, hogy nem fog sikerülni.

– Ő tudta?

– Igen, mondta nekünk. Mindig mindennek tudatában volt, de azt hiszem, a tudatossága volt az is, ami életben tartotta.

– Ez mit jelent?

– Régebben, amikor beszélgettünk, megkérdeztem tőle, hogyan bírja ezt a tempót, és ő mindig azt válaszolta: „Van módszerem és életrendem.” A roppant erős szíve mellett hihetetlen erőforrásokkal rendelkezik.

Azt hiszem, az is hozzájárult ehhez, hogy az egész világ imádkozott érte.

– Ezt hívőként mondja?

– Van egy tudományos kiadvány, mely szerint az ima erőt ad a betegnek, ebben az esetben pedig az egész világ imádkozni kezdett. Elmondhatom, hogy a helyzet kétszer is veszettnek tűnt, aztán mintha csoda történt volna. Nyilvánvaló, hogy ő kiemelkedően együttműködő páciens volt. Zokszó nélkül alávetette magát minden kezelésnek.

– Térjünk vissza február 14-re! Hogyan jutott Ferenc pápa arra a meggyőződésre, hogy kórházba kell mennie?

– Napok óta rosszul volt, de tartotta magát, vélhetően azért, mert eleget akart tenni a szentévhez kapcsolódó kötelezettségeinek. Amikor egyre nehezebben lélegzett, belátta, hogy nem várhat tovább. Igen szenvedve, de talán egy kicsit kedvetlenül is érkezett meg a Gemellibe. Néhány óra múlva azonban visszanyerte jókedvét.

– És az egyik reggel Ön úgy köszöntötte, hogy „Jó reggelt, Szentatya!”, ő pedig azt válaszolta, hogy „Jó reggelt, Szentfiú!”.

– Így történt, ez humorának a megnyilvánulása volt, de mindenekelőtt emberségének a kifejeződése. Gyakran mondja: „Még élek”, és rögtön hozzáteszi:

Ne felejtsetek el élni és megőrizni a jókedveteket.”

A fizikuma megfáradt, a feje azonban egy ötvenévesé. Ezt még kórházi tartózkodásának utolsó hetében is bizonyította.

– Mi történt?

– Amint jobban kezdte magát érezni, kérte, hadd mehessen körbe az osztályon. Megkérdeztük tőle, szeretné-e, hogy becsukjuk a betegszobák ajtaját, ő – épp ellenkezőleg – a többi beteg tekintetét kereste. Kerekesszékben mozgott, volt egy nap, amikor ötször is elhagyta a szobát, talán többször is. Aztán volt a pizza estéje.

– Hogyhogy?

– Pénzt adott az egyik segítőjének, és pizzát rendeltetett azoknak, akik aznap mellette voltak. Az állapota folyamatosan javult, és akkor tudtam meg, hogy úgy döntött, visszatér a Szent Márta-házba, amikor egy reggel azt mondta nekem: „Még élek, mikor megyünk haza?” Másnap kinézett az ablakon, a mikrofonért nyúlt, és megszólította a sárga virágokat tartó hölgyet. Szerintem ezzel az egyértelmű jelzéssel azt akarta üzenni: „Visszatértem, és képességeimnek teljesen birtokában vagyok.”

– Tudta-e a pápa, hogy sokan azt hitték, meghalt?

– Igen, mindig tájékoztatást kapott a történésekről, és mindig a tőle megszokott iróniával reagált.

– Van-e olyan érzés, amelyre különösen is emlékszik?

– Amikor – a legnehezebb időszakban – néhány percig fogta, szorította a kezemet, mintha támogatást kérne.

– Két hónap „védett” lábadozási időt írtak elő neki. Ez azt jelenti, hogy a veszély még nem múlt el?

– Ebben a szakaszban természetesen vannak előírások, melyeket be kell tartania, például kerülnie kell az embercsoportokkal vagy a gyerekekkel való érintkezést, nehogy újra megfertőződjön. Amikor elment, beszélgettünk egymással, és megígértük, hogy nem pazaroljuk el a megtett sok fáradozást. De ő a pápa, nem mi szabjuk meg a viselkedését.

– Volt-e olyan pillanat, amely jobban megérintette?

– Amikor láttam, hogy fehérbe öltözve kimegy a Gemelli tizedik emeletén lévő szobából. Az volt az érzésem, hogy a pápává visszatért embert látom.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media (Balról jobbra: Luigi Carbone, a Vatikánvárosi Állam Egészségügyi és Higiéniai Igazgatóságának helyettes igazgatója; Matteo Bruni, a Szentszéki Sajtóközpont igazgatója; Sergio Alfieri, a Gemelli-klinika sebészeti osztályának igazgatója, a Szentatyát kezelő orvosi csapat vezetője)

Forrás: Corriere della Sera, 2025. március 25, 11. o.

Magyar Kurír