Ferenc pápa a papokhoz, püspökökhöz Pozsonyban: Legyetek kreatívak, keressétek a hit új ábécéjét!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves püspöktestvérek!

Kedves papok, szerzetesnők, szerzetesek és szeminaristák!

Kedves katekéták, testvéreim és nővéreim, jó napot kívánok!

Örömmel üdvözöllek benneteket, és köszönöm Stanislav Zvolenský püspök úr hozzám intézett szavait. Köszönöm a kívánságotokat, hogy érezzem otthon magam: testvéretekként jövök, és ezért közületek valónak érzem magam. Azért vagyok itt, hogy osztozzam utatokon – ezt kell tennie egy püspöknek, egy pápának –, hogy osztozzam kérdéseiteken, ennek az egyháznak és országnak a várakozásain és reményein. És ha már az országról van szó, az imént mondtam az elnökasszonynak, hogy Szlovákia egy költemény! Az osztozás volt az első keresztény közösség stílusa: kitartóak voltak és egyetértők, együtt jártak (vö. ApCsel 1,12–14). Vitatkoztak is, de együtt jártak.

Ez az első dolog, amire szükségünk van: olyan Egyházra, amely együtt jár, amely az evangélium égő fáklyájával járja az élet útjait.

Az Egyház nem erőd, nem hatalmasság, nem vár a magasban, mely távolról és megelégedetten tekint a világra. Itt, Pozsonyban már van vár, és nagyon szép! Hanem az Egyház az a közösség, amely az evangélium örömével Krisztushoz akarja vonzani az embereket – nem vár! Az Egyház az az élesztő, amely megkeleszti a szeretet és a béke országát a világ tésztájában. Kérlek benneteket, ne engedjünk a pompa, a világi nagyság kísértésének! Az Egyháznak alázatosnak kell lennie, mint Jézus volt, aki teljesen kiüresítette magát, aki szegénnyé tette magát, hogy minket gazdagítson (vö. 2Kor 8,9): így jött el, hogy közöttünk lakjon és meggyógyítsa sebzett emberségünket.

Tehát az az Egyház szép, amely alázatos, nem különül el a világtól, és nem távolságtartóan szemléli az életet, hanem benne lakozik. Benne lakozva, ezt ne felejtsük el: osztozás, együtt járás, az emberek kérdéseinek és várakozásainak befogadása. Ez segít kilépni az önreferencialitásból: az Egyház középpontja… Ki az Egyház középpontja? Nem az Egyház! Amikor az Egyház önmagát nézi, úgy jár, mint az evangéliumi asszony: meggörnyed, és a köldökét nézi (vö. Lk 13,10–13).

Az Egyház középpontja nem önmaga! Hagyjunk fel azzal, hogy túlzottan aggódunk önmagunkért, struktúráinkért, azért, hogy miként néz ránk a társadalom!

Ez végül a „smink teológiájához” vezet… Hogyan tudjuk magunkat jobban sminkelni… Bocsátkozzunk bele inkább a valós életbe, az emberek valós életébe, és tegyük fel magunknak a kérdést: melyek az emberek lelki szükségletei és várakozásai? Mit várnak az Egyháztól? Fontosnak tartom, hogy megpróbáljunk választ adni ezekre a kérdésekre, és három szó jut eszembe.

Az első a szabadság. Szabadság nélkül nincs igazi emberség, mert az ember szabadnak teremtetett, arra, hogy szabad legyen. Országotok történelmének drámai időszakai nagy tanulsággal szolgálnak: amikor a szabadságot megsebezték, megsértették és kioltották, az emberséget lealacsonyították, és az erőszak, a kényszer és a jogfosztás viharai jöttek.

Ugyanakkor a szabadság nem egy automatikusan, egyszer s mindenkorra megszerzett dolog. Nem! A szabadság mindig út, olykor fárasztó, melyet folyamatosan meg kell újítani, s amelyért mindennap meg kell küzdeni. Nem elég kívülről vagy a társadalom struktúráiban szabadnak lenni ahhoz, hogy valóban szabadok legyünk. A szabadság arra hívja az embert, hogy felelősséget vállaljon döntéseiért, hogy életének folyamatairól megkülönböztetéssel döntsön, és ezeket a folyamatokat továbbvigye. Ez fárasztó, és megrémít bennünket. Néha könnyebb, ha nem engedjük, hogy a konkrét helyzetek provokáljanak bennünket, és könnyebb a múltat ismételni, anélkül, hogy beleadnánk a szívünket, a választás kockázata nélkül: jobbnak tűnik, ha az ember csak sodródik, és azt teszi, amit mások, sőt sokszor a tömeg, a közvélemény vagy a média által tálalt dolgok döntenek helyettünk. Ez nem helyes!

Ma sokszor azt tesszük, amit a média dönt el helyettünk. Így vesztjük el szabadságunkat.

Emlékezzünk Izrael népének történetére: a fáraó zsarnoksága alatt nyögött, rabszolga voltak; aztán az Úr megszabadította, de ahhoz, hogy valóban szabad legyen, nemcsak ellenségeitől kellett megszabadulnia, hanem át kellett kelnie a sivatagon, fárasztó utat kellett megtennie. És az ember szinte azt gondolná: „Azelőtt jobb volt, legalább volt egy kis hagyma, amit megehettünk…” Nagy kísértés: jobb egy kis hagyma, mint a szabadsággal járó fáradozás és kockázat. Ez az egyik kísértés. Tegnap, amikor az ökumenikus találkozón beszéltem, utaltam Dosztojevszkij nagy inkvizítorára. Krisztus titokban visszatér a földre, és az inkvizítor szemrehányást tesz neki, amiért szabadságot adott az embereknek. Egy kis kenyér és még valami elég; egy kis kenyér és valami apróság elég. Mindig ez a kísértés, a hagyma kísértése. Jobb egy kis hagyma és kenyér, mint a szabadsággal járó fáradozás és kockázat. Gondolkodjatok el ezen!

Néha az Egyházban is megkísérthet bennünket ez a gondolat: jobb, ha minden előre meg van határozva, a betartandó törvények, a biztonság és az egyformaság, ahelyett, hogy felelős és felnőtt keresztények lennénk, akik gondolkodnak, megkérdezik lelkiismeretüket, és hagyják magukat megkérdőjelezni. Ez a kazuisztika kezdete, minden legyen szabályozva… A lelki és egyházi életben megkísérthet bennünket az, hogy hamis békét keressünk, mely megnyugtat, ahelyett, hogy az evangélium tüzét keresnénk, amely megmozgat és átalakít bennünket. Egyiptom biztonságos hagymái kényelmesebbek, mint a sivatag ismeretlen tájai. De

az az Egyház, amely nem ad teret a szabadság kalandjának, a lelki életben is, azt kockáztatja, hogy merev és zárt hellyé válik.

Lehet, hogy egyesek már hozzászoktak ehhez; de sokan mások – különösen a fiatalabb nemzedékek tagjai – nem vonzódnak olyan hitbeli ajánlathoz, amely nem hagyja meg belső szabadságukat, nem vonzza őket olyan egyház, amelyben mindenkinek ugyanúgy kell gondolkodnia és vakon kell engedelmeskednie.

Kedveseim, ne féljetek attól, hogy az embereket érett és szabad kapcsolatra segítsétek Istennel! Fontos ez a kapcsolat! Ez talán azt a benyomást kelti bennünk, hogy nem tudunk mindent ellenőrizni, erőt és tekintélyt vesztünk; de Krisztus Egyháza nem akar uralkodni az emberek lelkiismeretén és nem akar tereket foglalni, hanem a remény „forrása” akar lenni az emberek életében. Ez kockázatos. Ez kihívás. Ezt különösen a püspököknek mondom: olyan országban végzitek szolgálatotokat, ahol sok minden gyorsan változott, és sok demokratikus folyamat indult el, de a szabadság még törékeny. Főleg az emberek szívében és elméjében törékeny. Ezért arra bátorítalak benneteket, úgy segítsétek fejlődésüket, mentesek legyenek minden merev vallásosságtól. Hadd nőjenek ki ebből, és hadd nőjenek szabadon!

Senki ne érezze úgy, hogy őt elutasították. Hadd fedezze fel mindenki az evangélium szabadságát, fokozatosan lépjen kapcsolatba Istennel, annak az embernek a bizalmával, aki tudja, hogy félelem nélkül, tettetés nélkül, a saját képének védelme miatti aggódás nélkül hozhatja elé saját történetét és sebeit.

Hogy ki tudja mondani: „Bűnös vagyok”, de őszintén mondva, nem pedig a mellünket verni, és továbbra is azt hinni, hogy igazak vagyunk. Szabadság. Az evangélium hirdetése felszabadító legyen, és sose elnyomó! És az Egyház a szabadság és a befogadás jele legyen!

Biztos vagyok abban, hogy sosem fogjuk meg tudni, hogy ez honnan származik. Elmondok nektek valamit, ami nemrég történt. Egy püspök levele, amelyben egy nunciusról beszél. Azt írja: „Nos, négyszáz évig voltunk török megszállás alatt, és szenvedtünk. Aztán ötven évig a kommunizmus alatt szenvedtünk. De ez a hétéves időszak ezzel a nunciussal rosszabb volt, mint a másik kettő!” Néha felteszem magamnak a kérdést: hányan mondhatják ugyanezt a püspökükről vagy a plébánosukról? Hány ember? Nem! Szabadság nélkül, atyaság nélkül nem mennek a dolgok.

A második szó – az első a szabadság volt –: kreativitás. Egy nagy hagyomány gyermekei vagytok. Vallási tapasztalatotok Szent Cirill és Metód tündöklő alakjának prédikálásában és szolgálatában leli forrását. Ők azt tanítják nekünk, hogy az evangelizáció sosem a múlt puszta ismételgetése. Az evangélium öröme mindig Krisztus, de a módok, ahogyan ez az örömhír utat tör magának az időben és a történelemben, különbözőek. A módok mind különbözőek. Cirill és Metód beutazta az európai kontinensnek ezt a részét, és az evangélium hirdetése iránti szenvedélytől égve új ábécét találtak ki a Biblia, a liturgikus szövegek és a keresztény tanítás lefordításához. Így lettek ők a hit köztetek való inkulturációjának apostolai. Új nyelveket találtak fel az evangélium továbbadására, kreatívak voltak a keresztény üzenet lefordításában, és olyan közel álltak az általuk megismert népek történelméhez, hogy beszélték a nyelvüket és magukévá tették a kultúrájukat. Vajon Szlovákiának nem erre van szüksége ma is? Kérdezem. Vajon nem ez az Egyház legsürgetőbb feladata Európa népeivel: új „ábécét” találni a hit hirdetésére? A háttérben gazdag keresztény hagyományunk van, de sok ember életében ez ma már egy olyan múlt emléke, amely már nem beszél, és nem irányítja az élet döntéseit. Látva az istenérzéknek és a hit örömének az elvesztését nincs értelme panaszkodni, védekező katolicizmusba burkolózni, megítélni és vádolni a gonosz világot, nem, az evangélium kreativitására van szükség. Figyeljünk csak! Az evangélium még nem zárult le! Nyitva van! Érvényben van, érvényben van, és folytatódik. Emlékezzünk, mit tettek azok az emberek, akik egy bénát akartak Jézus elé vinni, de nem tudtak bejutni a bejárati ajtón. Rést nyitottak a tetőn, és felülről eresztették le (vö. Mk 2,1–5). Kreatívak voltak! A nehézségekkel szemben: „Hogyan csináljuk?” „Megvan, tegyük ezt” – talán egy olyan nemzedékkel szemközt, amely nem hisz, amely elveszítette hitérzékét, vagy a hitet szokássá, többé-kevésbé elfogadható kultúrává degradálta,

próbáljunk meg rést nyitni, és legyünk kreatívak!

Szabadság, kreativitás… Milyen csodálatos, amikor új utakat, módokat és nyelvezetet találunk az evangélium hirdetésére! És segíthetünk az emberi kreativitással, mindannyiunknak megvan ez a lehetősége, de a nagy kreatív a Szentlélek! Ő az, aki arra késztet, hogy kreatívak legyünk! Ha prédikációnkkal és lelkipásztorkodásunkkal már nem sikerül bejutnunk a megszokott úton, próbáljunk meg más tereket nyitni, próbáljunk más utakra lépni!

Itt teszek egy zárójelet. Prédikálás. Valaki azt mondta nekem, hogy az Evangelii gaudiumban túlságosan sokat foglalkoztam a homíliával. Mert ez korunk egyik problémája. Igen, a prédikáció nem szentség, ahogyan azt néhány protestáns állította, hanem szentelmény! Nem nagyböjti prédikáció, nem, valami más. Az eucharisztia középpontjában áll. Gondoljunk azokra a hívekre, akiknek negyven-ötven perces homíliákat kell hallgatniuk olyan témákról, amelyeket nem értenek, amelyek nem érintik őket… Kérlek benneteket, papok és püspökök, gondoljátok át jól, hogyan készítitek el a homíliát, hogyan írjátok meg, hogy az kapcsolódjon az emberek életéhez, és a hívők a bibliai szövegből merítsenek ihletet.

Egy prédikáció általában nem lehet hosszabb tíz percnél, mert az emberek nyolc perc után elveszítik a figyelmüket, hacsak nem rendkívül érdekes beszédről van szó. Tíz-tizenöt percesnek kell lennie, nem többnek!

A homiletikaprofesszorom azt mondta, hogy a prédikációnak belső koherenciával kell rendelkeznie: egy gondolat, egy kép és egy érzelem; hogy az emberek magukkal vigyenek egy gondolatot, egy képet, és valamit, ami megérintette a szívüket. Ennyire egyszerű az evangélium hirdetése! Így prédikált Jézus: a madarakból, a mezőkből, konkrét dolgokból indult ki, és az emberek megértették. Elnézést, hogy kitértem erre, de ez aggaszt… [Tapsolnak.] Megengedek magamnak egy rosszmájúságot: a tapsot a szerzetesnővérek, homíliáink áldozatai kezdték!

Cirill és Metód elkezdték ezt az új kreativitást, kreatívak voltak, és azt üzenik nekünk: az evangélium nem tud növekedni, ha nem gyökerezik egy nép kultúrájában, vagyis annak jelképeiben, kérdéseiben, szavaiban, létmódjában. A két testvért nagyban akadályozták és üldözték, tudjátok jól. Eretnekséggel vádolták őket, mert le merték fordítani a hit nyelvét. Hát ez az az ideológia, mely az egyformává alakítás kísértéséből fakad.

Az egységesítés vágya mögött ideológia áll. Az evangelizáció azonban inkulturációs folyamat: az újdonság termékeny magva, a mindent megújító Lélek újdonsága.

A magvető elveti a magokat – mondja Jézus –, aztán hazamegy, és alszik. Nem kel fel azért, hogy megnézze, nő-e, kihajt-e… Isten az, aki a növekedést adja. Ne akarjuk ebben az értelemben túlzottan ellenőrzésünk alá vonni az életet: hagyjuk az életet növekedni, ahogyan Cirill és Metód tették. A mi dolgunk az, hogy jól vessünk, és atyaként gondozzuk, ez igen. A gazda gondozza, de nem jár oda mindennap, hogy megnézze, hogyan nő. Ha ezt megteszi, megöli a növényt.

Szabadság, kreativitás, és végül, párbeszéd. Az az Egyház, amely belső és felelős szabadságra nevel, amely tud kreatív lenni a történelembe és a kultúrába bocsátkozva, az egyben olyan Egyház, amely tudja, hogyan kell párbeszédet folytatni a világgal, azokkal, akik Krisztust vallják anélkül, hogy „közülünk valók” lennének, azokkal, akik megélik a vallásos keresés fáradságát, sőt, azokkal is, akik nem hisznek. Nem egy szelektált kis csoport, nem, hanem mindenkivel párbeszédet folytat: a hívőkkel, a szentségre törekvőkkel, a langyosokkal és a nem hívőkkel. Mindenkit megszólít. Olyan Egyház ez, amely Cirill és Metód példáját követve egyesíti és összetartja a Keletet és a Nyugatot, a különböző hagyományokat és érzékenységeket.

Olyan közösség, amely a szeretet evangéliumának hirdetésével elősegíti a közösség létrejöttét, a barátságot és a párbeszédet a hívők között, a különböző keresztény felekezetek között és a népek között.

Az egység, a közösség és a párbeszéd mindig törékeny, különösen akkor, ha múltunkat fájdalom terheli, mely sebeket hagyott maga után. A sebek emléke nehezteléshez, bizalmatlansághoz, sőt megvetéshez vezethet, arra késztethet, hogy kerítést emeljünk azokkal szemben, akik különböznek tőlünk.

A sebek azonban lehetnek olyan rések, nyílások, amelyek az Úr sebeihez hasonlóan lehetővé teszik, hogy Isten irgalma, életet megváltoztató kegyelme áthatoljon rajtunk, és béketeremtővé, a kiengesztelődés eszközévé változtasson bennünket.

Tudom, van egy közmondásotok: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.” Ez inspirál bennünket. Ez nagyon evangéliumi! Ez Jézus felhívása arra, hogy megtörjük az erőszak ördögi és romboló körét, hogy arcunkat is odafordítsuk annak, aki megütött, és így legyőzzük a rosszat jóval (vö. Róm 12,21). Szíven ütött Korec bíboros történetének egyik részlete. Jezsuita bíboros volt, a rezsim üldözte, bebörtönözték, kemény munkára kényszerítették, míg meg nem betegedett. Amikor eljött Rómába a 2000-es év jubileumára, bement a katakombákba, és lámpást gyújtott üldözőiért, és irgalomért esedezett számukra. Ez az evangélium! Ez az evangélium! És ez az életben és a történelemben az alázatos szeretet, a türelmes szeretet által növekszik.

Kedveseim, hálát adok Istennek, hogy köztetek lehetek, és szívből köszönöm nektek, amit tesztek, amik vagytok, és amit tenni fogtok ennek a homíliának az inspirálására: ez olyan mag, amelyet elvetek… Meglátjuk, kihajtanak-e a növények.

Kívánom, hogy utatokat az evangélium szabadságában, a hit kreativitásában és az Isten irgalmából fakadó párbeszédben folytassátok.

Ő egymás testvéreivé tett bennünket, és arra hív, hogy a béke és a harmónia dolgos munkásai legyünk. Szívemből adom rátok áldásomat. És kérlek benneteket, imádkozzatok értem. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: TASR / TK KBS / Michal Svítok

Magyar Kurír