Ferenc pápa: Remény – Önéletrajz

Ferenc pápa visszaemlékezéseiben a múlt és a jelen cselekményei váltakoznak egymással, szinte minden eseményt elmélkedés kísér, amelyben a Szentatya a hit és a történelem alapvető kérdéseiről tűnődik. Már a megszületése előtti időszak történései is mintegy előrevetítették kivételes életútját: olasz nagyszülei és egyetlen fiuk, Mario (a fiatalember, aki később Jorge Mario Bergoglio édesapja lett), több száz honfitársukhoz hasonlóan megvették a jegyet arra a hosszú útra induló hajóra, amely 1927. október 11-én hagyta el a genovai kikötőt, és Buenos Airesbe készült. A hajó a később a buchenwaldi koncentrációs táborban tragikus halált halt Mafalda hercegnő – II. Viktor Emánuel király leánya – nevét viselte, de október 25-én késő este elsüllyedt. Több mint háromszáz utas lelte halálát az óceánban. A pápa nagyszülei és édesapja azonban végül mégsem szálltak fel rá, mert bármennyire igyekeztek, nem sikerült időben eladniuk a javaikat. Így nagy szomorúságukra kénytelenek voltak visszaváltani a jegyet, és elhalasztani az indulást Argentínába. „Ezért lehetek én most itt. El sem tudjátok képzelni, hányszor adtam hálát érte az isteni Gondviselésnek” – írja a Szentatya.

Ferenc pápa felidézi, hogy nagyszülei és könyvelőként dolgozó édesapja, az öt gyermeket nevelő édesanyja, valamint több, Argentínába kivándorló rokonuk szinte a nulláról kezdtek új életet, távol a szülőhazájuktól; de felemelkedtek, aztán mélyszegénységbe süllyedtek, ám soha nem adták fel – szorgalmukkal, kitartásukkal, Istenbe vetett hitükkel mindig sikerült talpra állniuk. Hozzájuk hasonlóan nők és férfiak ezrei, milliói járták be ezt az utat, a legkülönbözőbb foglalkozást űzők, akik „elhozták magukkal szegénységüket, tragédiájukat, állapotukból fakadó sebeiket. Ugyanakkor erőt, bátorságot, kitartást és hitet is hoztak. És ezen tehetségek sokasága, akik – mint Máté evangéliumának példabeszédében – csak az alkalomra vártak, hogy gyümölcsöt teremhessenek”. A Szentatya ezért érezte úgy, hogy már pápaként a Vatikánon kívüli első útja Lampedusa szigetére kell hogy vezessen, „amely a remény és szolidaritás, ám egyben a kivándorlás ellentmondásainak és tragédiájának szimbólumává, egyúttal túlságosan is sok halott tengeri temetőjévé vált”.

A pápa megvilágítja: a kivándorlás és a háború egyazon érem két oldala. Sokan megírták már: a háború gyártja a legtöbb elvándorlót. A klímaváltozás és a szegénység is nagyrészt „annak a vak háborúnak a beteg gyümölcse, amelyet az ember hirdetett: az erőforrások igazságosabb elosztása, a természet, a saját bolygója ellen”. Ferenc pápa tényként szögezi le, hogy a világ nap mint nap egyre elitistább és egyre kegyetlenebb a kirekesztettekkel és a kitagadottakkal szemben. A fejlődő országok továbbra is néhány privilegizált piac számára merítik ki legjobb természeti és emberi erőforrásaikat. Világunkban a gazdagok még gazdagabbakká, a szegények még szegényebbekké válnak, és a vagyontalanok számára nincs bocsánat, ők nem engedhetik meg maguknak, hogy elbátortalanodjanak vagy elcsüggedjenek, fenyegető vagy alkalmatlan elemeknek tekintik őket, és nem látják nyomorúságuk alagútjának a végét. Odáig jutottunk, hogy még az utcán is megszabaduljunk a jelenlétüktől és a látványuktól. Mindez azonban nem lesz így örökké. Don Primo Mazzolari, „Olaszország egyik nagy plébánosa, a nem klerikális papság »kényelmetlen«, prófétai, ragyogó embere azt mondta:

»A szegények folyamatos tiltakozást jelentenek igazságtalanságaink ellen; a szegény emberek olyanok, mint a lőporos hordó. Ha felgyújtjuk, elpusztul a világ.«”

A Szentatya figyelmeztet: nem kerülhetjük meg azt a súlyos utalást, amellyel Isten Igéje a szegényeket illeti. A Szentírás „iránytűje” rámutat mindazokra, akiknek az életben maradáshoz szükséges minimum sem áll rendelkezésükre, az elnyomottakra, az elesettekre, az árvákra, az özvegyekre, az idegenekre, a vándorlókra. Jézus nem félt azonosulni ezzel a népes táborral: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). „Nem a leghasonlóbbaknak, nem az én csoportomnak, hanem a legkisebbeknek: az éhezőknek, a szomjazóknak, a mezíteleneknek” – írja a pápa. A Szentatya emlékeztet rá: a jelenleg zajló háborúk a világ bizonyos régióit érintik csak, de a fegyvereket, amelyekkel ott harcolnak, egészen más régiókban gyártják, ugyanott, ahol azután visszautasítják az általuk gyártott fegyverek és konfliktusok által generált menekülteket.

Ferenc pápa emlékeiben felidéződik, hogy egyik alkalommal egy nagyon idős és alázatos asszony jelentkezett nála gyónásra, hangoztatva, hogy mindannyian vétkezünk. A kérdésre, mi történik, ha az Úr nem bocsát meg, az asszony teljes meggyőződéssel válaszolta: „Az Úr mindent megbocsát. Ha nem bocsátana meg mindent, a világ nem létezne.”

A Szentatya olyan Egyházról álmodik, „amely inkább az anyához és a pásztorhoz hasonlatos, s melynek lelkészei gondoskodnak az emberekről, és irgalmas szamaritánusként kísérik őket. Isten mindig túlnő a bűnön. Erről szól az evangélium… Olyan Egyházról álmodom, amely tárt kapukkal vár mindenkit, egyúttal új utakat keres és talál; amely képes kilépni önmagából.” Az önmagát ilyen módon újragondoló Egyház arra törekszik, hogy világossá tegye nők és férfiak számára, hogy

az evangélium lényege és központi magva „Isten üdvözítő szeretetének szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban került kinyilvánításra.” A szervezeti és strukturális reformokra csak ezután kerülhet sor. Az első reform szükségszerűen a hozzáállás reformja.

Ferenc pápa számára egyetlen dogmatikai bizonyosság létezik: Isten minden ember életében jelen van. „Még ha borzalmas is valakinek az élete – bűnökkel, drogokkal vagy bármi mással teli –, Isten akkor is jelen van benne. Minden emberi életben meg lehet és meg is kell őt keresnünk. Legyen bár tövisekkel és gazokkal teli a föld, mindig akad benne olyan hely, ahol a jó mag is kicsírázhat.” A Szentatya vallja: Mindannyian bűnösök vagyunk. Ha azt mondanám, hogy nem vagyok az, én volnék a világ legromlottabb lelkű embere.” Az Üdvözlégyben azt kérjük Máriától, hogy „imádkozzál értünk, bűnösökért…” Ám nem a romlott lelkűekért. „Mert a romlott lelkűek eladják az anyjukat, elárulják a családjukat, a népüket.” A Szentatya ijesztő betegségnek tartja, hogy a bűntudat hiánya széles körben elterjedt, különösen napjainkban. „Máté, a vámszedő, akit Krisztus szívének és nevének megváltoztatásával apostollá tett, hazaáruló volt és bűnös volt, de nem romlott. Nem zárta be teljesen az ajtót. Csak egy kis rést kell hagynunk, hogy Isten beléphessen. Velem is ezt tette az Ő irgalma.”

A Szentatya aprócska, szellemes kislánynak nevezi a reményt, aki mindenütt jelen van: „Megismertem a családban, és játszótársam volt gyermekkoromban. Fiúként megöleltem, és azon a tavaszon, amely örökre megváltoztatta az életemet, eljegyeztem. Felnőttként néhány sötét napon szem elől tévesztettem – ilyenkor azt hittem, eltávolodott tőlem, és elhagyott. Holott én voltam, aki kerülte a tekintetét, és akkor megfogadtam, hogy mindig követni fogom: mert az ő Mennyországa már itt van a földön.”

Ferenc pápa Önéletrajzát Mester Yvonne fordította. Lektorálta: Tóth Tamás.

Ferenc pápa: Remény – Önéletrajz
Kossuth Kiadó, 2025

Fotó: Kossuth Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír