Ferenc pápa interjúja: Sose felejtsük el és sose tagadjuk meg kulturális gyökereinket!

A Ferenc pápával készült interjú teljes fordítását közreadjuk.

– Domenico Agasso: Szentatya, holnap első alkalommal látogat el pápaként Astiba. Családtagjaival együtt ünnepli unokanővére, Carla Rabezzana kilencvenedik születésnapját. Önök a második világháború és a hidegháború sötét éveiben voltak gyerekek. Milyen érzés most Ön számára, hogy pápaként a „harmadik világháborúval” kell szembesülnie – ahogy Ön nevezte –, hogy egy új nukleáris fenyegetéssel kell szembenéznie?

– „Ez abszurd. Különös dühöt és szomorúságot vált ki bennem annak tudata, hogy mindezen tragédiák mögött a hatalomvágy és a fegyverkereskedelem áll.

Azt mondták nekem, hogy ha egy éven át az emberiség nem gyártana és nem adna el fegyvereket, akkor megszűnne az éhezés a világon.

Ehelyett mindig a destruktív hajlam kerekedik felül, ami háborúkhoz vezet. Amikor a birodalmak meggyengülnek, háborúzni akarnak, hogy erősnek érezzék magukat, és hogy fegyvereket adjanak el. Egy évszázadon belül három világháború! És mi nem tanulunk! Pedig elég lenne elmenni az anziói temetőbe, és belegondolni az ott eltemetett emberek életkorába: én elmentem oda, és sírtam az anziói partraszállásban meghalt húszéves amerikai fiatalemberek sírjainál. Redipugliában is sírt a lelkem (nagyapám részt vett a piavéi csatában, és elmesélte, mi történt ott). És ahogy már mondtam más alkalommal: a normandiai partraszállás… igaz, ez volt a nácizmus bukásának kezdete, de hány fiatalember maradt ott a parton, akiket megöltek? Azt mondják, harmincezer… Nem tanulunk…”

– Van valami diplomáciai újdonság a Vatikán és a Kreml között?

– „Folyamatosan figyelemmel kísérjük a helyzet alakulását. Amint azt Bahreinből hazatérőben a repülőgép fedélzetén mondtam, az államtitkárság dolgozik, és jól dolgozik,

nap mint nap, mérlegel minden eshetőséget és átgondol minden lehetőséget, amely valódi tűzszünethez és valódi béketárgyalásokhoz vezethet.

Eközben humanitárius támogatást nyújtunk a meggyötört Ukrajna népének, melyet szenvedéseivel együtt a szívemben hordozok. Aztán megpróbálunk olyan kapcsolati hálót kialakítani, amely elősegíti a felek közötti közeledést, a megoldások megtalálását. Ezenkívül a Szentszék megteszi, amit kell, hogy segítse a foglyokat.”

– A Vatikán kész-e a békeközvetítő szerepére, arra, hogy helyszíne legyen az esetleges tárgyalásoknak?

– „Amint azt már több hónappal ezelőtt kijelentettük, és amint azt Parolin bíboros államtitkár többször is megismételte, a Szentszék kész mindent megtenni a közvetítés és az ukrajnai konfliktus lezárása érdekében.”

– Lát-e reményt arra, hogy Moszkva és Kijev békét kössenek egymással?

– „Igen, látok reményt rá. Ne adjuk fel! A béke lehetséges! De mindannyiunknak törekednünk kell arra, hogy demilitarizáljuk a szíveket, a saját szívünkkel kezdve, és aztán hatástalanítsuk, leszereljük az erőszakot. Mindannyiunknak pacifistának kell lennünk.

Békét kell akarnunk, nem csak fegyverszünetet, mely legfeljebb az újbóli felfegyverkezést szolgálja. Valódi békére kell törekednünk, mely a párbeszéd gyümölcse.

Ezt nem lehet fegyverekkel elérni, mert azok nem győzik le a gyűlöletet és az uralomvágyat, melyek újra fel fognak támadni, talán más módon, de újra fel fognak támadni.”

– Hamarosan találkozik majd Giorgia Melonival, Olaszország első női miniszterelnökével: mit fog mondani neki?

– „Nem akarok a konkrét olasz politikai kérdésekbe beleszólni. Van egy legitim, a nép által megválasztott kormány, mely a megbízatása elején jár, és a legjobbakat kívánom annak, aki vezeti, és a munkatársainak, valamint az ellenzéknek is, hogy együttműködő legyen, mert a kormány mindenkié, a közjó a feladata és a célja, és Olaszország jobb jövője az egyetlen horizontja.

Vasárnap tartottuk a szegények világnapját: mint minden ország vezetőjét, Olaszország vezetőjét is arra kérem, hogy ne feledkezzen meg az utolsókról.”

– Ön gyakran óvta Európát a nacionalizmustól és a populizmustól. Jelenleg arról beszélnek és írnak, hogy egyes országokban fennáll a veszélye annak, hogy valamilyen formájában a fasizmus visszatér: mit gondol erről?

– „Mindig ébernek kell lenni minden »izmussal« szemben, mert – képmutatással – társadalmi és politikai kárt okoznak.”

– Vasárnap az asti székesegyházban misézik, hogy találkozzon azzal az egyházmegyei közösséggel, amelyből szülei kivándoroltak Argentínába. Milyen érzés most fehér öltözetben visszatérni arra a földre, ahonnan származik?

– „Régóta szerettem volna néhány órát tölteni rokonaimmal családom lakhelyén. Mielőtt pápa lettem, gyakran látogattam Asti környékére, szokásom volt: amikor Rómába érkeztem az argentin jezsuiták tartományfőnökeként, vagy érsekként, hogy részt vegyek egy-egy szinóduson. Minden alkalommal átugrottam Piemontba, hogy meglátogassam apám rokonait. Szorosan kötődünk egymáshoz. Legidősebb unokanővéremmel, Carlával gyakran beszélünk telefonon. Holnap öt másik unokatestvéremmel is együtt leszünk, és ez örömmel tölt el.”

– Mit jelent Ön számára Piemont, mit képvisel?

– „Ez az én nyelvem, mert amikor tizenhárom hónapos voltam, édesanyámnak második gyermeke született, és a nagyszüleim harminc méterre laktak tőlünk: a nagymamám elvitt magukhoz, náluk maradtam, ők pedig piemonti nyelvjárásban beszéltek. Mondhatni, piemonti nyelvjárásban »ébredtem tudatomra«.”

– A pápai trónon gondol néha az „Ön” Piemontjára?

– „Igen, sokat. És gyakran ismételgetem magamban Nino Costa két versét. És elérzékenyülök.”

– Melyeket?

– „Rassa nostrana (Mi fajtánk), melyet Rosa nagymamám tanított nekem. [A pápa elmond olaszul néhány versszakot – a Szerk.].

»Őszinték, nem játsszák meg magukat, egyenesek,
szögletes fej, működő máj, nyugodt vérmérséklet,
keveset beszélnek, de tudják, mit mondanak,
messzire érkeznek, bár ballagva haladnak.
Időt és fáradságot nem kímélő emberek
ez a mi fajtánk: szabadok és keményfejűek.
Bizony az egész világ ismeri, milyenek,
csodálkozva szemléli, mikor megjelennek.«

Olyan emberekről beszél, akik nem vesztegetik az időt, nem félnek a fáradtságtól, akik a világ más országaiba mennek kenyeret keresni, Argentínába, Brazíliába, Franciaországba, Németországba. Ez egy történet, a Rassa nostrana története, amely jól jellemzi Rosa nagymamának, ennek a kitartó asszonynak az életét. És úgy érzem, része vagyok ennek az útnak.”

– És a másik?

– „Az imádság a Vigasztaló Szűzanyához. La Consolá (a pápa piemonti nyelvjárásban mondja – a Szerk.): »O’ Protetris dla nóstra antica rassa, cudissne Ti, fin che la mórt an pija: come l’aqua d’un fium la vita a passa, ma ti, Madóna, it reste« (Ó, ősi fajtánk védelmezője, őrizz meg engem, míg a halál el nem ragad: mint a folyó vize, az élet elmúlik, de te, Szűzanya, megmaradsz). Mennyi erőt, mennyi bátorságot, mennyi hitet közvetít ez a vers!”

– Milyen szerepet kell játszania a gyökereknek a mi globalizált és hipertechnológiai korunkban?

– „Két szempontból is alapvető fontosságúak. Az első a kulturális szempont: sose felejtsük el és sose tagadjuk meg kulturális gyökereinket.

A második a családi szempont: mindig ápolni és becsülni kell a családi gyökereket, különösen a nagyszülőket.

Mindig azt mondom: szerintem a fiataloknak a lehető legtöbbet kellene beszélgetniük a nagyszüleikkel; hogy a gyökereik szilárdak maradjanak, nem azért, hogy ott leragadjanak, egyhelyben állva, nem is nézve a világra. Épp ellenkezőleg: a nagyszülők segíthetnek abban, hogy megtaláljuk az inspirációt, hogy előre és messzire menjünk. De ha a fa elszakad a gyökereitől, nem nő, hanem elszárad, elpusztul. A gyökerekkel való kapcsolat fenntartása elengedhetetlen kulturális és társadalmi fejlődésünk, valamint személyiségfejlődésünk szempontjából.”

– Melyik piemonti ételeket szereti legjobban?

– „A bagna caudát. Piemont minden területén másképp készítik. Astiban tejszín nélkül, csak vajjal főzik. Az ízlésemtől függetlenül örülök, hogy a piemonti ételek és borok ilyen híresek lettek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ételeknek és a boroknak kulturális és társadalmi értékük is van, túl a munka és foglalkoztatás szempontján. A családom szőlőt termesztett Bricco Marmoritóban (Portacomaro körzetében, Asti tartományban, Jorge Mario Bergoglio édesapjának szülőhelyén – a Szerk.), s a nagybátyám és a nagyapám is borkereskedő volt. Volt egy rokonom, aki apám egyik első unokahugát vette feleségül: olyan jártas volt, hogy ha adtál neki egy pohár bort anélkül, hogy megmondtad volna neki, honnan van, ő azonnal megmondta, mi az. Egészen lenyűgözött ez a képessége. Ugyanakkor, ha már élelmiszerekről beszélünk, szeretnék megismételni egy felhívást.”

– Melyiket?

– „Sose feledkezzünk meg arról, hogy felnőttek és gyermekek milliói halnak éhen! Nem maradhatunk közömbösek! Ez mindenki számára prioritás kell, hogy legyen:

azok, akik elég szerencsések ahhoz, hogy napi szinten élelemhez jussanak, nem pazarolhatják el azt – ez a vízre is vonatkozik –, és nem taníthatják a pazarlást a gyerekeiknek.

A nemzetközi közösségnek pedig dolgoznia kell azon, hogy valóban megszűnjék az éhezés a világon. Hogy éhezés van a világon, az botrány, szégyen, sőt bűncselekmény!”

– Közeledik pápaságának tizedik évfordulója: milyen gondolatokat ébreszt Önben ez a mérföldkő?

– „Mindennap elgondolkodom az életemen. Loyolai Szent Ignác (Jézus Társaságának alapítója – a Szerk.) többek között azt ajánlotta mindenkinek, nem csak a papoknak és a szerzetesnővéreknek, hogy legalább naponta egyszer vizsgálják meg a lelkiismeretüket. Nem azért, hogy tudjuk, milyen bűnöket követtünk el, nem, hanem azért, hogy felismerjük, mi történik velünk és körülöttünk. Időnként a szívünk, a lelkiismeretünk olyan, mint egy út, amelyen sokan végigmennek, de senki sem veszi észre, mi történik.

Ezzel szemben fontos, hogy megálljunk, talán a nap végén, és megfigyeljük, mit élünk meg.

És így az ember megérti az áldásokat, amelyeket az élettől kap, a jótetteket, amelyeket végbevitt, és azt a rosszat is, amit gondol és tesz. Így halad előre, megértve, milyen szellemben viszonyul a különböző közegekben: például a megbékélés, a barátság, a testvériség vágyával, vagy a bosszú, a veszekedés, a zsarnokoskodás, a pozícióval való visszaélés kísértésébe esve.”

– Boldog, hogy pápaként élhet?

– „Hivatásomnak köszönhetően mindig boldog voltam ott, ahová az Úr helyezett és küldött. De nem azért, mert »elnyertem valamit«, nem nyertem én el semmit…

ez egy szolgálat, és az Egyház kért fel rá; nem gondoltam, hogy megválasztanak, mégis az Úr ezt akarta.

Tehát haladok tovább. Megteszem, amit tudok, mindennap, és azon vagyok, hogy sose álljak meg.”

– Az Argentínában eltöltött hetvenhat év után – egy németországi rövid időszakkal és a római utazásokkal –, most pedig pápaként a Vatikánban eltöltött tíz év után, ma – közel nyolcvanhat évesen – mi az élet, mi az élet misztériuma Ön számára?

– „Szeretem onnan nézni az életet, ahol én vagyok. Van egy nagyon szép sor egy versben, amelyet Hölderlin a nagymamájához írt. Olyasmit mond, amit én nagyon átérzek: »Es ist ruhig, das Alter, und fromm« [az öregkor nyugodt és istenfélő – a Szerk.], csendes és vallásos öregkorról beszél. Ezt érzem az én koromban: nyugalmat, nagy békét, valódi örömöt. És vallásosságot.

Az öregkort nyugodtnak és vallásosnak érzem.”

– Hol keresi és találja meg Istent?

– „Imádkozom. Reggelente misézem, ott találom meg az Urat. Aztán megtalálom abban, amit csinálok, és főképpen azokban az emberekben, akikkel találkozom, mindannyiatokban.”

– Nemrég azt nyilatkozta, hogy „az emberek inkább keresnek választ az interneten, mint a feszület előtt”: mit mondana egy szenvedő embernek?

– „Semmit. Egyszerűen és kizárólag meghallgatnám.

Sok szenvedő és aggódó embernek nem prédikációkra, szónoklatokra van szüksége, hanem csak valakire, aki megfogja a kezüket, és hagyja, hogy beszéljenek, hagyja, hogy kiöntsék a lelküket.

Megmondom az igazat: az évek során sokat tanultam azzal, hogy meghallgattam az embereket. Meghallgatni a »kicsiket«: a gyerekeket, akik szemünkbe mondják az igazságot; az idősek bölcsességét; a szegények emberi és keresztény tanúságtételét. És meghallgatni azokat az embereket is, akik sok gyötrelmet viselnek el lelkükben, akiknek bár sok pénzük van, nem tudják, mit kezdjenek az életükkel, és nem boldogok. A hallgatás nagyon jót tesz nekem, mert azt is megtanulom, hogyan szolgáljam az embereket.”

– És mit mondana a fiataloknak, akik sötét és bizonytalan jövőt látnak maguk előtt?

– „Egy latin-amerikai író szerint minden nőnek és minden férfinak, de különösen minden lánynak és minden fiúnak két szeme van: az egyik szemmel, a hússzemmel azt nézi, amit lát, a másikkal, az üvegszemmel pedig azt, amiről álmodik.

Azt tanácsolom a fiataloknak, hogy próbálják meg mindkét szemmel nézni a létezésüket, és különösen a jövőjüket, lássák a valóságot és lássák az álmukat.

Az a fiatal, aki nem látja a valóságot, a föld felett lebegve él, az a fiatal viszont, aki nem álmodik, a föld alá süllyed. Akkor lesznek képesek elszántan szembenézni az élet kihívásaival, ha igyekeznek mindkét szemmel látni: realistán és objektíven látva azt, ami van, valamint az előrelendítő, akadályokat is legyőző nézéssel, vagyis az álommal. Mindig álmodjanak! És dúdolják azt a gyönyörű dalt: »Volare, nel blu dipinto di blu« [repülni a kékre festett kékben – a Szerk.].”

– Végezetül, Szentatya, készen áll megkóstolni a bagna caudát?

– „Igen… Csak remélem, hogy a rokonaim nem viszik túlzásba a mennyiséget, már nem vagyok gyerek (mosolyog – a Szerk.).”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír