Ferenc pápa VI. Pál és Óscar Romero szentté avatásán: Tegyünk mindent kockára Jézus követéséért!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A második olvasmányban azt hallottuk, hogy „Isten szava eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb” (Zsid 4,12). Pontosan így van: Isten szava nem csak igazságok összessége vagy épületes lelki elbeszélés, nem, hanem eleven Szó, amely megérinti és átformálja az életet. Jézus maga az, személyesen, ő Istennek az élő Szava, mely szíveinkhez szól.

Az evangélium kiemelten meghív az Úrral való találkozásra, annak a „valakinek” a példáján keresztül, aki „odasietett hozzá” (ld. Mk 10,17). Azonosulhatunk ezzel az emberre, akinek a nevét nem árulja el a szöveg, mintha csak azt sugallná, hogy bármelyikünket megjelenítheti. Azt kérdezi Jézustól, hogy „nyerhetné el az örök életet” (v. 17). Az örökös, teljes életet kéri: ki ne vágyna erre? De figyeljük meg: úgy kéri, mint elnyerhető örökséget, egy a saját erejével elérhető, meghódítható jót. És valóban: hogy elnyerje ezt a jót, már gyermekkorától betartotta a parancsokat, és hogy elérje a célját, kész továbbiakat is betartani. Ezért kérdezi: „Mit kell tennem, hogy elnyerjem?”.

Jézus válasza meghökkenti őt. Az Úr rászegezi a tekintetét és megszereti őt (vö. v. 21). Jézus távlatot vált: az ellenszolgáltatás elnyerése érdekében betartott parancsoktól az ingyenes és teljes szeretet felé fordul. Ez a valaki a kereslet és kínálat nyelvén beszélt, Jézus ezzel szemben egy szeretet-történetet ajánl fel neki. Azt kéri tőle, hogy jusson el a törvénytisztelettől önmaga odaajándékozásáig, az önmagáért cselekvéstől a vele való együttlétig. Egy „húsba vágó” életet kínál fel neki: „Menj, add el, amid van, oszd szét a szegényeknek […] aztán gyere és kövess engem!” (v. 21). Jézus neked is ezt mondja: „Gyere, kövess engem!”. Gyere: ne maradj egy helyben állva, mert ahhoz, hogy Jézussal légy, nem elég, hogy nem teszel rosszat. Kövess engem: ne csak akkor haladj Jézus nyomában, amikor ahhoz van kedved, hanem keresd őt minden nap; ne elégedj meg a törvények megtartásával, azzal, hogy adsz egy kis alamizsnát és elmondasz néhány imát: találd meg benne az Istent, aki örökre szeret téged, találd meg benne az életed értelmét, az erőt, hogy elajándékozd magad!

Jézus még ezt is mondja: „Add el, amid van és oszd szét a szegényeknek”. Az Úr nem fogalmaz meg a szegénységre és a gazdagságra vonatkozó elméleteket, hanem közvetlenül az életről beszél. Azt kéri tőled, hogy hagyd hátra azt, ami elnehezíti a szívedet, szabadulj meg a javaidtól, hogy helyet teremts neki, az egyetlen Jónak. Nem követhetjük igazán Jézust, ha a dolgok ballasztja terhel minket. Mivel ha a szívet javak népesítik be, akkor nincs ott hely az Úr számára, aki végül maga is csak egy lesz a sok dolog közül. Ezért veszélyes a gazdagság, és – Jézus szava szerint – még azt is nehézzé teszi, hogy üdvözüljünk. Ennek nem az az oka, hogy Isten szigorú, nem! A mi térfelünkön van a hiba: a túl sok birtoklás, a túl sokat akarás megfojtja a szívet, és képtelenné tesz minket a szeretetre. Ezért emlékeztet Szent Pál, hogy „minden bajnak gyökere a kapzsiság” (1Tim 6,10). Látjuk is ezt: ahol a pénz kerül a középpontba, nincs hely Isten számára, és nincs hely az ember számára sem.

Jézus radikális. Ő mindent odaad és mindent kér: teljes szeretetet ad, és osztatlan szívet kér. Ma is nekünk adja önmagát mint élő Kenyeret; hát mi morzsákkal viszonoznánk ezt neki? Ő a szolgánk lett, egészen addig, hogy keresztre ment értünk – mi nem válaszolhatunk erre néhány törvény puszta megtartásával. Ő felajánlja nekünk az örök életet – mi nem adhatunk cserébe egy kis hulladék időt. Jézus nem elégszik meg valamiféle „százalékos szeretettel”: nem szerethetjük őt húsz, ötven vagy hatvan százalékig. Mindent, vagy semmit.

Kedves testvéreim, a szívünk olyan, mint egy mágneses tű: vonzza a szeretet, de csakis egy irányba tud mutatni. Ezért választania kell: vagy Istent szereti, vagy a világ gazdagságát szereti (vö. Mt 6,24); vagy azért él, hogy szeressen, vagy önmagáért él (vö. Mk 8,35). Kérdezzük meg magunktól: melyik oldalon állunk? Kérdezzük meg magunktól: meddig jutottunk el az Istennel közös szeretet-történetünkben? Megelégszünk néhány parancsolattal, vagy szerelmesként követjük Jézust, valóban készen arra, hogy bármit elhagyjunk érte? Jézus felteszi ezt a kérdést mindannyiunknak, és összességünknek is, mint a zarándok Egyháznak: olyan Egyház vagyunk, amely csupán szép parancsokat prédikál, vagy olyan Menyasszony-egyház, aki vőlegényéért nekiiramodik a szeretetben? Tömören: elég nekünk Jézus, vagy a világi dolgok biztonságát keressük? Kérjük-e a kegyelmet, hogy el tudjunk hagyni az Úr szeretetéért: elhagyjuk a vagyont, a szerepekre és hatalomra vonatkozó nosztalgiát, az evangélium hirdetésére többé már nem alkalmas struktúrákat, a küldetést fékező súlyokat, a köteleket, melyek a világhoz láncolnak minket. Ha nem teszünk egy ugrást előrefelé a szeretetben, akkor életünk és Egyházunk megbetegszik az „önközpontú tetszelgéstől” (Evangelii gaudium, 95): némi mulandó élvezetben keresi az örömöt, terméketlen csacsogások börtönébe zárul, belesüpped egy lendület nélküli keresztény élet monotóniájába, ahol a nárcizmus fedi el annak szomorúságát, hogy beteljesületlenek maradunk.

Így történt ez azzal a valakivel is, aki – az evangélium szavai szerint – „elszomorodott, és leverten távozott” (v. 22). Lehorgonyzott a parancsolatok és a hatalmas vagyon mellett, nem adta oda a szívét. Bár találkozott Jézussal, s elnyerte az ő szerető tekintetét, mégis szomorúan távozott. A szomorúság a beteljesületlen szeretet bizonyítéka. A langyos szív jele. Azonban egy a javaktól megszabadult szív, mely szabadon szereti az Urat, mindig örömöt sugároz – azt az örömöt sugározza, amire oly nagy a szükség napjainkban. Szent VI. Pál pápa írta: „Kortársainknak épp szorongásaik szívében van szükségük arra, hogy megismerjék az örömöt, hallják annak énekét” (Gaudete in Domino, nr. I). Jézus arra hív meg ma minket, hogy térjünk vissza az öröm forrásaihoz, vagyis a vele való találkozáshoz, ahhoz a bátor döntéshez, hogy mindent kockára teszünk az ő követéséért, annak megízleléséhez, hogy az ő életének a befogadásáért hátrahagyunk valamit. A szentek ezen az úton jártak.

Ezt tette VI. Pál, az apostol mintájára, akinek felvette a nevét. Hozzá hasonlóan ő is feláldozta az életét Krisztus evangéliumáért, újabb és újabb határokat lépve át, tanúságot téve róla az igehirdetésben és a párbeszédben. Egy kifelé forduló Egyház prófétája lett, amely a messzibe tekint, és gondot visel a szegényekre. VI. Pál a fáradságok és meg nem értések közepette is szenvedélyes tanúságot tette a beteljesült Jézus-követés szépségéről és öröméről. Ma is int minket, a zsinattal együtt, melynek bölcs kormányosa volt, hogy éljük meg közös hivatásunkat: az életszentségre szóló egyetemes meghívást. Nem a félmértékre, hanem az életszentségre vagyunk meghívva. Csodálatos, hogy vele és a többi mai szenttel együtt itt áll előttünk Romero érsek is, aki hátrahagyta a világ biztonságát, még a saját sértetlenségét is, hogy az evangéliumnak megfelelően odaadja az életét. Közel volt a szegényekhez és népéhez, szíve mágnesesen vonzódott Jézushoz és a testvéreihez. Ugyanezt mondhatjuk Francesco Spinelliről, Vincenzo Romanóról, Maria Katharina Kasperről, a Jézusról nevezett Szent Terézről nevezett Nazaria Ignaziáról és Nunzio Sulprizióról. Mindezen szentek, még ha eltérő szövegkörnyezetekben is, életük révén fordították le a mai isteni Szót, minden langyosságtól, számolgatástól mentesen, a kockáztatás és a hátrahagyás lángolásával. Az Úr segítsen minket, hogy követni tudjuk a példájukat!

A Szent VI. Pál pápáról szóló írásainkat ITT találják.

Fordította: Török Csaba

Fotó: Vatican News; Lastampa.it

Magyar Kurír