Ferenc pápa a szinódust lezáró szentmisén: Váljunk Isten megmentő szeretetének tanúivá!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

A jelenet, melyet hallottunk, az utolsó, amelyet Márk evangélista elmond Jézus vándorprófétai szolgálatáról. Nem sokkal ezután Jézus bemegy Jeruzsálembe, hogy meghaljon és feltámadjon. Bartimeus így az utolsó azok sorában, akik követni kezdik Jézust az ő útján: a jerikói út szélén kuporgó koldusból tanítvány lesz, aki a többiekkel együtt Jeruzsálem felé halad. Mi is együtt jártunk, „szün-hodoszt”, „együtt járást”, szinódust tartottunk, most pedig az evangéliumból három alapvető lépésről hallunk, melyeket meg kell tennünk a hit útján.

Nézzük először Bartimeust: nevének jelentése: „Timeus fia.” A szöveg pontosan meg is jegyzi: „Bartimeus, Timeus fia” (Mk 10,46). Csakhogy, miközben az evangélium hangsúlyozza ezt, egy paradoxont figyelhetünk meg: az apa nincs jelen. Bartimeus egyedül fekszik az út szélén, távol otthonától, apa nélkül: nem szeretett, hanem magára hagyott ember. Vak, és senkije sincs, aki meghallgassa. Amikor pedig beszélne, elhallgattatják. Jézus meghallja kiáltását. És amikor találkozik vele, hagyja beszélni. Nem volt nehéz kitalálni, mit kér Bartimeus: nyilvánvaló, hogy egy vak látni vagy újra látni akar. Jézus azonban nem sürgeti, szán időt a meghallgatásra. Íme, ez az első lépés, ami segíti a hit útját: meghallgatni. Ez a fül apostolsága: meghallgatni, mielőtt beszélünk.

Ezzel ellentétben, sokan azok közül, akik Jézussal voltak, megdorgálták Bartimeust, hogy hallgasson (vö. Mk 10,48). Ezeknek a tanítványoknak a rászoruló ember zavaró tényező az úton, váratlan akadály az előre megtervezett programban. Saját idejüket fontosabbnak tartották a Mesterénél, saját szavaikat mások meghallgatásánál: követték Jézust, de gondolataikban saját terveikkel foglalkoztak. Olyan veszély ez, amelyre mindig figyelnünk kell! Jézus számára viszont a segélykérő kiáltása nem egy zavaró tényező, mely megnehezíti az utat, hanem élet-halál kérdése. Mennyire fontos, hogy meghallgassuk az életet! A mennyei Atya gyermekei meghallgatják testvéreiket: nem a hasztalan pletykákat, hanem a felebarát szükségleteit! Meghallgatni szeretettel, türelemmel, ahogyan Isten hallgat meg minket, a mi gyakran ismételt imáinkat. Isten sosem fárad el, mindig örül, amikor keressük őt. Kérjük mi is a kegyelmet, hogy a szívünk kész legyen a hallgatásra! Szeretném az összes felnőtt nevében azt mondani a fiataloknak: bocsássatok meg, amiért gyakran előfordult, hogy nem hallgattunk meg benneteket, amiért, ahelyett, hogy kitártuk volna szívünket, bedugtuk előletek fülünket! Jézus Egyházaként szeretnénk szeretettel meghallgatni benneteket, két dolog biztos tudatában: életetek értékes Isten számára, mert Isten fiatal és szereti a fiatalokat; és életetek értékes számunkra is, sőt szükségünk van rá, hogy előre tudjunk haladni.

A meghallgatás után egy további lépés, mely szükséges a hit útján való kíséréshez: felebaráttá, vagyis közelivé válás. Figyeljük csak meg Jézust: ő nem bíz meg valaki mást ezzel a feladattal az őt követő „nagy sokaságból”, hanem személyesen találkozik Bartimeussal. Azt mondja neki: „Mit akarsz, mit tegyek érted?” (Mk 10,51). Mit akarsz: Jézus azonosul Bartimeussal, nem hagyja figyelmen kívül várakozásait; mit tegyek: tenni, nemcsak beszélni; érted: nem bárkire érvényes általános elgondolások szerint, hanem érted, a te konkrét helyzetedben. Íme, így cselekszik Isten, személyesen bevonódik, valamennyiünk iránt érzett kivételes szeretettel. Cselekvési módján keresztül már megjelenik az ő üzenete: és így a hit ébredezni kezd az életben.

A hit az életen keresztül születik meg. Amikor a hit pusztán tanbeli formulákra szűkül, az azzal a veszéllyel jár, hogy a hitnek csak a fej számára van mondanivalója anélkül, hogy megérintené a szívet. Amikor pedig a hit csak a cselekvésre összpontosít, az a veszély fenyegeti, hogy moralizálássá válik és a társadalmi dimenzióra szűkül. A hit ezzel szemben élet: Isten szeretetének megélése, aki megváltoztatta életünket. Nem lehetünk sem doktrinalisták, sem aktivisták! Isten művét kell folytatnunk, mégpedig Isten módján, a közelséget választva: szorosan hozzá kapcsolódva, közösségben egymással, közel embertestvéreinkhez. Közelség: ez a titka annak, hogy a hit lényegét és ne csak annak valamely másodlagos szempontját adjuk tovább.

Közel lenni felebarátunkhoz: ezt jelenti bevinni Isten újdonságát testvéreink életébe, ez az ellenszer a kész receptek kísértésére. Kérdezzük meg magunktól, hogy mi olyan keresztények vagyunk-e, akik képesek másokhoz közel lépni, a felebarátjuk lenni, kilépni saját köreinkből, hogy átöleljük azokat, akik „nem közülünk valók”, és akiket Isten epekedve keres. Mindig fennáll a veszély, mely megannyiszor előkerül a Szentírásban: mosni kezeinket. Ezt teszi a tömeg a mai evangéliumban, ezt teszi Káin Ábel esetében, ezt teszi Pilátus Jézus esetében: mossa kezeit. Mi viszont Jézust akarjuk követni, és hozzá hasonlóan be akarjuk szennyezni kezeinket.

Ő, az út (vö. Jn 14,6), Bartimeusért megszakította az útját; ő, a világ világossága (vö. Jn 9,5), lehajolt egy vakhoz. Ismerjük el, hogy az Úr beszennyezte kezeit valamennyiünkért, tekintsünk a keresztre, és onnan induljunk újra, vagyis idézzük emlékezetünkbe, hogy Isten felebarátommá, közelivé vált a bűnben és a halálban. Felebarátommá tette magát: minden itt kezdődik. És amikor iránta való szeretetből mi is felebarátjává válunk másoknak, új élet hordozójává válunk: nem mindenek tanítójává, nem a szakrális dolgok szakértőjévé, hanem a megmentő szeretet tanújává.

Tanúságot tenni: ez a harmadik lépés. Figyeljük meg a tanítványokat, akik Bartimeust hívják: nem lelkiismeretüket megnyugtató aprópénzzel vagy tanácsok osztogatásával lépnek oda a koldushoz, hanem Jézus nevében mennek. Három olyan szóval fordulnak hozzá, amelyek mind Jézuséi: „Bátorság! Kelj fel! Hív téged!” (Mk 10,49). Az evangélium többi részében egyedül Jézus mondja: bátorság!, mert egyedül ő támasztja fel a szívet. Egyedül Jézus mondja az evangéliumban: kelj fel!, hogy meggyógyítsa a lelket és a testet. Egyedül Jézus hív, és változtatja meg az őt követő életét: talpra állítja a földön fekvőt, Isten világosságát viszi az élet sötétségébe. Mennyi Bartimeushoz hasonló gyermek és fiatal keres világosságot az életben! Keres igazi szeretetet! És Bartimeushoz hasonlóan a nagy tömeg ellenére csak Jézust hívják, ők is életet keresnek, de sokszor csak üres ígéreteket találnak, és csak kevés embert, aki valóban érdeklődik irántuk.

Nem keresztény magatartás arra várni, hogy a testvérek kopogtassanak ajtónkon; meg kellene keresnünk őket, és nem magunkat, hanem Jézust kellene vinnünk nekik! Ő küld bennünket, mint azokat az apostolokat, hogy bátorságot öltsünk másokba és talpra állítsunk másokat az ő nevében. Ő küld, hogy azt mondjuk mindenkinek: „Isten azt kéri: hagyd, hogy szeressen téged!” Hányszor előfordult, hogy e helyett a felszabadító, üdvözítő üzenet helyett magunkat, a mi „receptjeinket”, a mi „címkéinket” vittük az Egyházba! Hányszor előfordult, hogy nem az Úr szavait tettük magunkévá, hanem az ő szavaként saját elgondolásinkat terjesztettük! Hányszor előfordul, hogy az emberek jobban érzik intézményeink súlyát, mint Jézus baráti jelenlétét! És ekkor csak egy nem kormányzati szervezet (ONG), egy állam által elismert szervezet vagyunk, és nem a megmentetteknek az Úr öröméből élő közössége.
Meghallgatni, felebaráttá válni, tanúságot tenni. A hit útja az evangéliumban szép és meglepő módon azzal a Jézussal fejeződik be, aki azt mondja: „Menj, hited megmentett” (Mk 10,52). Mindazonáltal Bartimeus nem tett hitvallást, nem tett valami jócselekedetet; csak irgalomért könyörgött. Ha megmentésre szorulónak érezzük magunkat, az már a hit kezdete. Egyenes út ahhoz, hogy találkozzunk Jézussal. A hit, amely megmentette Bartimeust, nem Istenről alkotott világos elképzeléseiben, hanem abban mutatkozott meg, hogy kereste őt, találkozni akart vele. A hit találkozás és nem elmélet kérdése! A találkozásban ott jár Jézus, a találkozásban az Egyház szíve dobog! S így nem a prédikációnk, hanem életünk tanúságtétele lesz hatékony.

És mindannyitoknak, akik részt vettetek ebben az „együtt járásban”, köszönetet mondok tanúságtételetekért. Egymással közösségben és egymáshoz őszintén dolgoztunk, s az a vágy vezetett bennünket, hogy szolgáljuk Istent és az ő népét. Az Úr áldja meg lépteinket, hogy meg tudjuk hallgatni a fiatalokat, hogy felebarátjukká tudjunk válni és tanúságot tudjunk tenni előttük életünk öröméről: Jézusról!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír