Ferenc pápa: Szolgáljuk az elhagyatottakat, és ne a személyes érvényesülést keressük!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliuma (Mk 9,30–37) elbeszéli, hogy a Jeruzsálembe vezető úton Jézus tanítványai azon vitatkoztak, „ki a legnagyobb közöttük” (Mk 9,34). Jézus ezután egy erős mondattal szólt hozzájuk, amely ma ránk is érvényes: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35). Ha első akarsz lenni, akkor a sor végére kell állnod, az utolsónak kell lenned, és szolgálnod kell mindenkit. Ezzel a lapidáris mondattal az Úr fordulatot hajt végre: felborítja a kritériumokat, amelyek meghatározzák, mi számít igazán. Egy ember értéke többé már nem attól függ, milyen szerepet játszik, milyen sikeres, milyen munkát végez, mennyi pénze van a bankban; nem, nem ettől függ!

A nagyság és az eredményesség Isten szemében más mércével mérhető: a szolgálattal mérik. Nem azzal, amid van, hanem azzal, amit adsz! Szeretnél kitűnni? Szolgálj! Ez a követendő út!

Ma már a szolgálat szó kissé megfakultnak, elkoptatottnak tűnik. Az evangéliumban azonban pontos és konkrét jelentése van. A szolgálat nem udvariasság kifejezése, hanem annak utánzása, ahogyan Jézus cselekedett, aki életét néhány szóban összefoglalva azt mondta, hogy „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). Ezt mondta az Úr. Tehát ha Jézust akarjuk követni, akkor azon az úton kell járnunk, amelyet ő maga jelölt ki, a szolgálat útján. Az Úrhoz való hűségünk attól függ, mennyire vagyunk készek szolgálni. Ez gyakran fájdalmas, jól tudjuk, mert „keresztízű”. De ahogy növekszünk a másokkal való törődésben és a rendelkezésre állásban, egyre szabadabbá válunk belül, egyre jobban hasonlítunk Jézusra. Minél többet szolgálunk, annál inkább érezzük Isten jelenlétét. Különösen akkor, amikor azoknak szolgálunk, akik nem tudnak mit visszaadni nekünk, a szegényeknek, gyengéd együttérzéssel felvállalva nehézségeiket és szükségleteiket: akkor viszont azt is felfedezzük, hogy Isten minket is szeret és átölel.

Jézus, pontosan ennek illusztrálására, miután a szolgálat elsőségéről beszélt, egy gesztust tesz. Láttuk már, hogy Jézus szimbolikus tettei erősebbek, mint a szavak, amelyeket használ. Milyen gesztust tesz? Fog egy gyermeket, és a tanítványok közé helyezi, a középpontba, a legfontosabb helyre (vö. Mk 9,36). Az evangéliumban a gyermek nem annyira az ártatlanságot, hanem a kicsinységet jelképezi. Mert a kicsik, a gyerekek másoktól, a felnőttektől függenek, szükségük van arra, hogy kapjanak. Jézus átöleli ezt a gyermeket, és azt mondja, hogy aki befogad egy kisgyermeket, az őt fogadja be (vö. Mk 9,37). Látjuk hát, kiket kell mindenekelőtt szolgálnunk: azokat, akiknek szükségük van arra, hogy kapjanak, és nem tudnak, mit visszaadni.

Azokat kell szolgálnunk, akiknek szükségük van arra, hogy kapjanak, és nem tudnak, mit visszaadni.

Azzal, hogy befogadjuk a kirekesztetteket, az elhagyatottakat, Jézust fogadjuk be, mert ő ott van. És abban a kicsiben, abban a szegény emberben, akit szolgálunk, mi is megkapjuk Isten gyengéd ölelését.

Kedves testvéreim, engedjük, hogy megszólítson bennünket az evangélium, és tegyük fel magunknak a kérdést: én, aki Jézust követem, érdeklődöm-e a legelhagyatottabbak iránt? Vagy, mint azon a napon a tanítványok, én is a személyes érvényesülést keresem? Az életet versengésként értelmezem, hogy másokat elnyomva, könyökölve jussak előre, vagy hiszem, hogy az lesz az első, aki szolgál? És konkrétan:

szentelek-e időt valakire, aki „kicsi”, valakire, akinek nincs módja viszonozni? Törődöm-e valakivel, aki nem tudja nekem viszonozni, vagy csak a rokonaimmal, a barátaimmal?

Ilyen kérdéseket tehetünk fel magunknak.

Szűz Mária, az Úr alázatos szolgálóleánya segítsen megértenünk, hogy a szolgálat nem csökkent, hanem növel bennünket! És hogy nagyobb öröm adni, mint kapni (vö. ApCsel 20,35).

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Lélekben közel vagyok a mexikói Hidalgo államban történt áradások áldozataihoz, különösen a tulai kórházban meghalt betegekhez és rokonaikhoz.

Szeretném imáimról biztosítani azokat, akiket igazságtalanul tartanak fogva külföldön. Sajnos különböző esetekről van szó, a háttérben különböző és néha összetett okokkal; remélem, hogy a kötelező igazságügyi eljárások eredményeképpen ezek az emberek a lehető leghamarabb visszatérhetnek hazájukba.

Üdvözöllek mindannyiatokat, rómaiak és különböző országokból jött zarándokok, lengyelek, szlovákok, hondurasiak – bravó! – családok, csoportok, egyesületek és egyéni hívők. Külön is köszöntöm a scandicci bérmálkozókat és az Isten Szolgája Gianfranco Maria Chiti Atya Diákjainak Egyesületét. Chiti atya kapucinus szerzetes volt, idén ünnepeljük születésének századik évfordulóját.

Azokra is gondolok, akik egybegyűltek a franciaországi La Salette kegyhelyen, hogy a Szűzanya megjelenésének százhetvenötödik évfordulójára emlékezzenek. A Szűzanya itt könnyezve jelent meg két gyermeknek. Mária könnyei arra emlékeztetnek, hogy Jézus is sírt Jeruzsálemért és vért verejtékezve félt és gyötrődött a Getszemáni-kertben. Mária könnyei Krisztus bűneinkért érzett fájdalmát tükrözik, és mindig időszerű felhívást jelentenek arra, hogy rábízzuk magunkat Isten irgalmára.

Mindannyiatoknak szép vasárnapot kívánok! És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra! Derék emberek ezek a Szeplőtelen Szűzanya egyházközséghez tartozó fiatalok!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír