Ferenc pápa: Tágítsuk ki látókörünket, és szenteljük magunkat mások megismerésének!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Mielőtt arról beszélnék, amire készültem, szeretném felhívni a figyelmet erre a két kisgyermekre, akik idejöttek. Nem kértek engedélyt, nem mondták: „Jaj, félek”, hanem egyenesen, közvetlenül idejöttek. Így kell Istennel érintkeznünk: közvetlenül! Ők példát adtak arra, hogyan kell viszonyulnunk Istenhez, az Úrhoz: egyenesen odamenni hozzá! Ő mindig vár ránk. Jó volt látni ennek a két gyermeknek a bizalmát: mindannyiunk számára példaértékű. Mindig így kell közelednünk az Úrhoz: szabadon! Köszönöm!

Három nappal ezelőtt tértem vissza a Bahreini Királyságban tett utamról. Nem ismertem Bahreint, tényleg: nem igazán tudtam, miféle ez a királyság. Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik imádságos támogatásukkal kísérték ezt a látogatást, és ismételten köszönetet mondok Őfelségének, a királynak, a többi vezető tisztviselőnek, a helyi egyháznak és a lakosságnak a meleg fogadtatásért. Szeretnék köszönetet mondani az utak szervezőinek is: ahhoz, hogy ez a látogatás megvalósuljon, rengeteg ember munkája kellett. Az Államtitkárság nagyon keményen dolgozik, hogy előkészítse a beszédeket, a logisztikát, mindent, rengeteg ember fáradozása van a háttérben… a fordítók… a csendőrség…, a svájci gárda, mind kiválóak. Ez egy hatalmas munka! Mindenkinek, mindenkinek szeretném nyilvánosan megköszönni mindazt, amit azért tesztek, hogy egy-egy pápai út jól sikerüljön. Köszönöm!

Felmerül a kérdés: miért akarta a pápa meglátogatni ezt a kis országot, ahol nagy többségben muszlimok élnek? Annyi keresztény ország van: miért nem megy először az egyikbe vagy a másikba? Három szóval szeretnék válaszolni: párbeszéd, találkozás és út.

Párbeszéd: a régóta vágyott utazás lehetőségét a király meghívása kínálta. Ő hívott meg a Kelet és Nyugat közötti párbeszédről szóló fórumra.

Párbeszéd, mely azt szolgálja, hogy felfedezzük a más népekhez, más hagyományokhoz, más vallásokhoz tartozók gazdagságát.

Bahrein, ez a sok szigetből álló szigetcsoport segített megértenünk, hogy az emberek nem élhetnek elszigetelődve, hanem csak egymáshoz közeledve. A szigetekből álló Bahreinben az emberek közelebb kerültek egymáshoz, szorosan érintkeznek egymással. A béke ügye megköveteli ezt, és a párbeszéd a „béke oxigénje”. Ne felejtsétek el:

a párbeszéd a béke oxigénje.

Ez a családi otthon békéjére is érvényes. Ha a férj és a feleség háborúzott, utána párbeszéddel kell kibékülni és előrehaladni. A családban is párbeszédre van szükség: párbeszédre, mert a párbeszéd által őrizzük meg a békét.

Közel hatvan évvel ezelőtt a II. Vatikáni Zsinat a béke építéséről szólva kijelentette, hogy ez a feladat „ma kétségtelenül azt kívánja [az emberektől], hogy figyelmük és látókörük terjedjen túl országuk határain; tegyék le a nemzeti önzést és a más népeken való uralkodás vágyát, ápolják magukban a mélységes tiszteletet az egész emberiség iránt, mely már annyi fáradsággal tart a maga nagyobb egysége felé” (Gaudium et spes, 82). Bahreinben ennek szükségletét éreztem meg, és

kifejeztem azon kívánságomat, hogy a vallási és állami vezetők világszerte legyenek képesek a saját határaikon, saját közösségeiken túlra tekinteni, hogy az egészről gondoskodjanak. Csak így lehet foglalkozni bizonyos egyetemes kérdésekkel,

például az Istenről való megfeledkezéssel, az éhezés tragédiájával, a teremtett világ gondozásával, a békével. Együtt, gondoljunk erre! Ebben az értelemben a Kelet és Nyugat az emberi együttélésért című párbeszédfórum a találkozás útjának választására és az összetűzés útjának elutasítására szólított fel. Milyen nagy szükségünk van erre! Mennyire szükségünk van arra, hogy találkozzunk! Az őrült háborúra gondolok – őrült! –, melynek a meggyötört Ukrajna az áldozata, és megannyi más konfliktusra, amelyeket sosem a fegyverek gyermeteg logikájával, hanem csak a párbeszéd szelíd erejével lehet megoldani. De a meggyötört Ukrajnán kívül gondoljunk az évek óta tartó háborúkra, gondoljunk Szíriára – több mint tíz éve! –, gondoljunk tehát Szíriára, gondoljunk a jemeni gyerekekre, gondoljunk Mianmarra: mindenhol háború! Most Ukrajna van hozzánk legközelebb. Mit művelnek a háborúk? Pusztítanak, elpusztítják az emberiséget, mindent elpusztítanak. A konfliktusokat nem háborúval kell megoldani!

De nem lehetséges párbeszéd – itt a második szó – találkozás nélkül. Bahreinben találkoztunk, és többször hallottam, hogy kifejezik azt a vágyat, hogy a keresztények és a muszlimok között több találkozásra, szorosabb kapcsolatokra lenne szükség, jobban szívükön kellene hordozniuk egymást.

Bahreinben – ahogyan keleten szokás – az emberek a szívükhöz emelik a kezüket, amikor köszönnek valakinek. Én is ezt tettem, hogy helyet csináljak magamban azoknak, akikkel találkozom. Mert befogadás nélkül a párbeszéd üres és látszólagos marad, eszmék és nem a valóság kérdése marad.

A sok találkozás közül visszagondolok a kedves testvéremmel, az al-Azhar nagyimámjával való találkozásra – kedves testvérem! –, és a Szent Szív Iskola fiataljaival való találkozásra. Ezek a diákok nagyszerű leckét adtak nekünk: együtt tanulnak, keresztények és muszlimok. Fiatalokként, gyerekként meg kell ismernünk egymást, hogy a testvéri találkozás megakadályozza az ideológiai megosztottságot. És itt szeretnék köszönetet mondani a Szent Szív Iskolának, szeretnék köszönetet mondani Rosalyn nővérnek, aki olyan jól vezette ezt az iskolát, és a gyerekeknek, akik beszédekkel, imákkal, tánccal, énekkel vettek részt a találkozón: jól emlékszem rájuk! Köszönöm szépen! De az idősek is a testvéri bölcsességről tettek tanúságot: visszagondolok a Muszlim Vének Tanácsával való találkozásra. Ezt a nemzetközi szervezetet néhány éve alapították, mely a tisztelet, a mértékletesség és a béke jegyében s a fundamentalizmussal és az erőszakkal szembeszállva segíti elő a muszlim közösségek közötti jó kapcsolatokat.

Így haladunk a harmadik szó felé: út.

A bahreini utazást nem elszigetelt epizódként kell felfogni, ez egy út része, amelyet II. János Pál indított el, amikor Marokkóba utazott.

Így egy pápa első bahreini látogatása új lépést jelentett a keresztény és a muszlim hívők közös útján: nem azért, hogy összezavarjuk vagy felhígítsuk a hitet, nem: a párbeszéd nem hígítja fel; hanem hogy testvéri szövetségeket építsünk Ábrahám atyánk nevében, aki a Menny egyetlen Istenének, a béke Istenének irgalmas tekintete alatt volt zarándok a földön. Ezért volt az út mottója: „Béke a földön a jóakaratú embereknek.” És miért mondom, hogy a párbeszéd nem hígít fel? Mert a párbeszédhez saját identitással kell rendelkeznünk, az identitásunkból kell kiindulnunk. Ha nincs identitásunk, nem tudunk párbeszédet folytatni, mert még azt sem értjük, kik vagyunk. Ahhoz, hogy a párbeszéd jó legyen, mindig a saját identitásunkból kell kiindulnunk, tudatában kell lennünk saját identitásunknak. Így tudunk párbeszédet folytatni.

Párbeszéd, találkozás és út – ezek Bahreinben a keresztények között is megvalósultak: az első találkozó például ökumenikus volt, a békéért imádkoztunk, kedves testvéremmel, Bartolomaiosz pátriárkával, valamint a különböző felekezetű és rítusú testvéreinkkel. Az eseményre az Arábiai Szűzanyának szentelt székesegyházban került sor, amelynek szerkezete egy sátrat idéz, azt, amelyben a Biblia szerint Isten a pusztában, a nép vándorlása során Mózessel találkozott. Testvéreink a hitben, akikkel Bahreinben találkoztam, valóban „úton járva” élnek: többnyire vendégmunkások, akik otthonuktól távol vannak, de gyökereiket megtalálják Isten népében, családjukat pedig az Egyház nagy családjában. Csodálatos látni ezeket a bevándorlókat, filippínókat, indiaiakat és más országból érkezett keresztényeket, akik összegyűlnek és támogatják egymást a hitben. És örömmel haladnak előre, abban a bizonyosságban, hogy az Istenbe vetett remény nem csal meg (vö. Róm 5,5). Találkoztam a pásztorokkal, a megszentelt férfiakkal és nőkkel, a lelkipásztori munkatársakkal és a stadionban bemutatott ünnepi, megható misén sok hívővel, akik az Öböl más országaiból is érkeztek, és az egész Egyház szeretetét vittem el nekik. Ez volt a bahreini apostoli út.

És ma szeretném továbbadni nektek az ő őszinte, egyszerű és szép örömüket. Amikor találkoztunk és együtt imádkoztunk, úgy éreztük, hogy egy szív és egy lélek vagyunk. Ha az ő útjukra, párbeszédjük mindennapi tapasztalataira gondolunk, mindannyian arra hivatottnak érezzük magunkat, hogy kitágítsuk látókörünket: kérlek benneteket,

tágas szívvel, ne pedig zárt, kemény szívvel éljünk!

Nyissátok ki a szíveteket, mert mindannyian testvérek vagyunk, és hogy ez az emberi testvériség tovább tudjon fejlődni! Tágítsuk ki látókörünket, nyíljunk meg, szélesítsük ki érdeklődési körünket, és szenteljük magunkat mások megismerésének! Ha mások megismerésének szenteled magad, sosem leszel fenyegetett helyzetben. De ha félsz másoktól, akkor te magad jelentesz fenyegetést számukra. A testvériség és a béke útjának folytatásához mindannyiunkra szükség van. Kinyújtom a kezem, de ha nem fogadja másik kéz a másik oldalon, akkor nincs sok értelme. A Szűzanya segítsen bennünket ezen az úton! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír