Ferenc pápa társadalmi tanítása – Beszélgetés Gárdonyi Máté egyháztörténésszel

– Milyen volt az argentin Egyház helyzete a 20. század második felében? Hogyan alakult ki a II. Vatikáni Zsinat után a népi teológia, s miként alakította ez az egyházképet és Jorge Mario Bergoglio teológiáját?

– Új pápa választásakor magától értetődő a közvélemény érdeklődése az egyházfő addigi életútja iránt, ideértve gondolkodásának, első megnyilatkozásainak teológiai hátterét is. Így történt ez II. János Pál esetében, amikor a figyelem a „vasfüggöny mögött” élő kelet-európai keresztények kommunizmussal szembeni ellenállására irányult, vagy XVI. Benedek megválasztása után, amikor – bár kisebb intenzitással – a német egyetemi professzor világszemléletének gyökereit kezdték kutatni. Ferenc pápával kapcsolatban az érdeklődés középpontjában egyrészt a dél-amerikai, ezen belül az argentínai egyházi élet sajátosságai és az azzal kapcsolatos személyes tapasztalatok álltak, másrészt a Latin-Amerikában kifejlődött felszabadítás teológiájának argentin változata, a nép teológiája. Habár nem arról van szó, hogy a Katolikus Egyház fejének tanítása mindenestől levezethető lenne egy teológiai irányzatból, mindazonáltal Ferenc pápa programadó apostoli buzdítása, a 2013-ban megjelent Evangelii gaudium tanúskodik a II. Vatikáni Zsinat helyi recepciójának hatásáról.

– Milyen hatással volt Latin-Amerikára a II. Vatikáni Zsinat?

– Az 1962–1965 között ülésező II. vatikáni egyetemes zsinat a katolikus hitélet revitalizálását és az egyházszervezet korszerűsítését (aggiornamento) tűzte ki célul, s egyúttal kinyilvánította a Katolikus Egyház párbeszédkészségét a modern világ felé. A zsinaton Dél- és Közép-Amerika helyi egyházait mintegy hatszáz püspök képviselte, ami az összes résztvevő huszonkét százalékát jelentette, ám befolyásuk csekély maradt az európai és az észak-amerikai főpásztorokéhoz, teológusokéhoz képest. De három héttel a zsinat ünnepélyes lezárása előtt, 1965. november 16-án – olasz és brazil püspökök kezdeményezésére – a zsinat negyven résztvevője a római Domitilla-katakomba oltárán aláírta az úgynevezett katakombanyilatkozatot, amely „a szolgáló és szegény Egyház” melletti elköteleződést juttatta kifejezésre.

Mégis, a zsinat jelentősége a szubkontinens számára, ahol pedig a Katolikus Egyház híveinek egyharmada élt, nem annyira a latin-amerikai püspökök részvételéből, mint inkább a zsinati tanítás gyors recepciójából fakadt; sőt itt ment végbe leginkább mélyrehatóan a zsinati dokumentumok szisztematikus alkalmazása a helyi viszonyokra.

Ennek hátterében egyrészt az állt, hogy a főpásztorok a Világegyház más részeinek tapasztalataival megismerkedve jobban átérezték a változtatások szükségességét, másrészt az, hogy már korábban – XII. Piusz pápasága alatt – fontos kezdeményezések történtek a megújulás érdekében.

– Gondolom, Latin-Amerika egyházi életét a 20. században jelentősen meghatározta a spanyol és portugál királyi patronátus öröksége, vagyis az, hogy a népesség döntő többsége katolikus volt.

– Ez igaz, de az egyházi intézményhálózat aránytalanul oszlott el; emiatt a helyi egyházak a hívek jelentős részének csak kevés segítséget tudtak nyújtani a vallásosság megélésében, s alig voltak alkalmasak arra, hogy reagáljanak a társadalmi változásokra. A térség államaiban, amelyek a 19. század elejétől kezdve nyerték el függetlenségüket, a politikai vezető réteg tartósan liberális eszmék hatása alatt állt, ezért erős volt az antiklerikalizmus, s az Egyház tevékenysége vagy nem részesült semmilyen támogatásban, vagy egyenesen üldözésnek volt kitéve a radikális (szabadkőműves) politikai erők részéről (a legbrutálisabb fejleményekkel Mexikóban).

– Hogyan válaszolt erre a Szentszék?

Az Apostoli Szentszék, különösen az 1950-es években, többféle módon kezdte ösztönözni a nagyobb társadalmi szerepvállalást:

hangsúlyozta a világi hívek társadalmi aktivitásának szükségességét (Actio Catholica), új egyházmegyéket alapított, tettre kész püspököket nevezett ki – mint a később nagy hírnévre szert tett brazil Dom Hélder Câmarát, a „szegények püspökét”–, és a szerzetesrendek európai, észak-amerikai „feleslegét” latin-amerikai misszióba irányította. 1955-ben – a Rio de Janeiró-i eucharisztikus világkongresszushoz kapcsolódóan – létrehozták a Latin-amerikai Püspöki Tanácsot (CELAM). Ez a szervezet tette lehetővé, hogy a Katolikus Egyház egységes irányelveket tudjon kidolgozni a szubkontinens közös problémainak kezelésére, miközben az egyes országokban a püspöki karok tekintettel voltak a helyi körülményekre is. A helyi egyházak új önértelmezésének és társadalmi programjának alapjait a CELAM medellíni kongresszusa rakta le 1968-ban – ismét egy eucharisztikus világkongresszushoz, a bogotáihoz kapcsolódva –, ezért ezt a gyűlést „Latin-Amerika II. Vatikáni Zsinatának” szokták nevezni.

– Mi volt ennek a lényege?

– Az itt elfogadott közös határozat

két súlypontja a lelkipásztorkodás megújítása és a szociális igazságosság melletti elköteleződés volt, azzal a felismeréssel összekapcsolva ezeket, hogy „az Egyház a szegények mellett dönt”.

Medellín olyan új utakat nyitott meg az egyházi életben, mint pasztorális téren a bázisközösségek születése, szociális téren pedig az Egyház korábbinál erőteljesebb társadalmi szerepvállalása, s annak teológiai megalapozása. A világi hívekből alakult bibliaolvasó és imádkozó közösségek jóváhagyása, sőt támogatása a püspökök részéről egyrészt a paphiányra adott válasz volt, másrészt annak elismerése, hogy a hívek keresztelésükből fakadóan „saját jogukon” segíthetik egymást az előrehaladásban a lelkiélet útján.

– Latin-Amerikával kapcsolatban gyakran emlegetjük a felszabadítás teológiáját. Mi jellemzi ezt a sajátos teológiai irányzatot?

– A kezdetek a zsinat idejére nyúlnak vissza, amikor a püspöki karok teológus szakértői a brazíliai Petrópolisban találkoztak egymással (1964), majd progresszív papi mozgalmak alakultak az egyes országokban (elsőként Argentínában, a „Papok a harmadik világért” mozgalom, 1965). Mégis két teológiai mű hatása bizonyult átütő erejűnek, mindkettő 1971-ben jelent meg: a perui egyházmegyés pap (később domonkos szerzetes), Gustavo Gutiérrez programadó könyve, A felszabadulás teológiája, valamint Leonardo Boff brazil ferences munkája: Jézus Krisztus, a felszabadító. Ezáltal olyan kontextuális teológia kezdett formálódni, amely a keresztény üzenetet a zsinat utáni biblikus, dogmatikai, erkölcstani felismerések fényében kívánta hatékonnyá tenni a latin-amerikai társadalmi valóság megváltoztatása érdekében. E cél eléréséhez a teológusok szükségesnek tartották a gazdasági és szociális viszonyok analizáló megismerését, közgazdaságtani és szociológiai vizsgálatok, modellek beemelését az egyházi diskurzusba. Ez utóbbi törekvés – elsősorban a marxizmus alaptételeinek elfogadása miatt –, valamint a krisztológia „megrövidítésének” gyanúja azonban vitát váltott ki, és a Szentszék beavatkozását vonta maga után több teológus esetében; mindazonáltal a felszabadítás teológiája megtermékenyítően hatott más, zsinat utáni teológiai útkeresésekre.

– Hogyan viszonyult ehhez az irányzathoz a Szentszék? 

– II. János Pál pápa elismerte a felszabadítás teológiájának értékeit, ám a helyi egyházaknak számos kihívással kellett szembenézniük. Problémákat vetett fel mindenekelőtt az egyházi vezetésnek a politikai változásokhoz való viszonyulása, különös tekintettel a katonai diktatúrák időszakára, amikor a Katolikus Egyház könnyen keveredett a baloldali politikai erők, sőt a forradalmi törekvések támogatásának gyanújába (bázisközösségek állásfoglalásai, nyomornegyedekben élő papok tevékenysége). Ezt a gyanút táplálta az is, hogy egyházi személyek vonzódtak az 1959-ben létrejött kubai szocialista állam társadalmi egyenlőséget hirdető programjához (bár a kubai kommunisták az ateizmus propagálásában is követték a Szovjetunió példáját), később pedig papok csatlakoztak az 1979-es nicaraguai forradalomhoz (például Ernesto Cardenal). A forradalmi eszmékkel való azonosulás néha odáig ment, hogy papok is részt vettek a gerillaharcokban, a legismertebb közülük az 1966-ban elhunyt kolumbiai Camilo Torres.

– Argentínának milyen tapasztalatai voltak a felszabadítás teológiájával?

– Argentína több szempontból más utat járt be a 20. század folyamán, mint a szubkontinens többi országa. Itt kevésbé maradt meghatározó az indián népesség számaránya az összlakosságon belül (az indiánok aránya 2,5, a meszticeké 10 százalék, míg a szomszédos Bolíviában a kettő együtt 85, Paraguayban 95 százalék). Az argentínai tipikus bevándorló társadalom. 1850 és 1950 között itt a második legmagasabb a bevándorlási ráta az Egyesült Államok után. A 6,6 milliónyi bevándorló között jelentős volt az olaszok száma (ma a lakosság 60 százaléka rendelkezik legalább egy olasz felmenővel), továbbá jellemző volt és maradt az urbanizáltság magas foka (jelenleg 92 százalék; Buenos Aires agglomerációjában mintegy 13 millió lakos él). Mivel a bevándorlók döntő többsége katolikus országból érkezett, így az Egyház fontos tényező lett a társadalmi integráció folyamatában, miközben elfogadta a politikai elit irányító szerepét, akár választott kormányokról, akár katonai diktatúrákról volt szó. Ez érvényes Juan Domingo Perón első elnökségének időszakára is (1946–1955), bár ennek végén már antiklerikális politika érvényesült. Mindazonáltal egyházi körökben is megmaradt a peronizmus mint a kapitalizmus és a szocializmus közötti „harmadik út” varázsa, köszönhetően a társadalmi igazságosság, a gazdasági függetlenség és a politikai szuverenitás meghirdetésének, s annak, hogy a peronizmus a munkásság felemelését tűzte a zászlajára.

– Hogyan viszonyult az Egyház az 1976–1983 közötti katonai diktatúrához?

– Ambivalensen. Míg a püspöki kar visszafogottan lojális volt a rezsimhez, addig a papság egy része a politikai ellenzék támogatásának gyanújába keveredett, és a megtorlás áldozatává vált (ismert példája ennek a 2021-ben elhunyt, akkoriban Argentínában élő magyar jezsuita, Jálics Ferenc sorsa).

– A nép teológiájának képviselői szerint ahhoz, hogy az Egyház hatékonyabban tölthesse be küldetését, jobban kellene támaszkodnia a népi vallásosságra.

– Igen, de ezalatt nem az autochton népi kultúra vallási kifejezési formáit értik, hanem a falusi és városi kultúrák – ideértve „a külvárosok kultúráját” is – keresztény hittel összefüggésbe hozható szokásait. Igaz, történelmi tapasztalatként hivatkoznak arra, hogy a latin-amerikai népi vallásosság ellenállt a felvilágosodás és a szekularizmus romboló hatásának, s fennmaradt a vallásosság kifejezési formáinak pluralitása (amit „népi misztikának” neveznek). Mégis inkább arról a nem teoretikus vallásosságról van szó, amely konkrét élethelyzetekben ad iránymutatást az embereknek („népi bölcsesség”), vagy a katolikus áhítat olyan megnyilvánulásairól, amelyek áthidalják a felekezeti korlátokat (mint például a Mária-kegyhelyek látogatása a pünkösdi egyházak, az afrikai vallások követői részéről is). Ezért a klerikalizmussal mint mindenre kiterjedő papi irányítással szemben teret kell adni annak, hogy „a nép folyamatosan evangelizálja önmagát”. A népi vallásosságnak ez a fajta felértékelése a nép teológiájának képviselőinél elvezetett a hívek hitérzékéről (sensus fidei fidelium) szóló egyházi tanítás újragondolásához, ami „a nép tévedhetetlenségének” hangoztatásában nyilvánult meg.

– Jorge Mario Bergoglio bíboros, érsek hogyan vélekedett erről?

– Ennek a hagyományos egyházi felfogás felől nézve problematikus kifejezésmódnak a korrekt értelmezéséhez éppen Jorge Mario Bergoglio adott támpontot, még az argentin jezsuita provincia elöljárójaként, 1974-ben:

Amikor meg akarod tudni, hogy mit kell hinni, fordulj az egyházi tanítóhivatalhoz, amikor viszont azt akarod megtudni, hogyan hisz az Egyház, fordulj a hívő néphez.”

Miután Buenos Aires érsekét, Bergoglio bíborost 2013 márciusában pápává választották, a latin-amerikai teológiai áramlatok között addig kevesebb figyelemre méltatott argentínai nép teológiája hirtelen az érdeklődés középpontjába került. Annak ellenére, hogy korábban nem azonosította magát teljesen a felszabadítás teológiájának ezen irányzatával, mindazonáltal

pápai megnyilatkozásai tükrözik a nép teológiájának szóhasználatát, egyház- és társadalomképét.

„Ferenc pápát jobban értjük, ha ismerjük a latin-amerikai Egyházat (…), és ha ismerjük Argentína teológiáját” – fogalmaz a Pápai Teológiai Bizottság tagjává 2014-ben kinevezett argentin teológus, Carlos María Galli. Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában az egyházfő mintegy felkínálta a nép teológiájának szemléletmódját a világegyház számára. Egyúttal azt a feladatot jelölte ki, hogy a Katolikus Egyház az evangelizáció hatékony eszköze legyen a modern világban, mint „kilépő Egyház” (Iglesia en salida), azaz „a missziós tanítványok közössége, akik kezdeményeznek, bevonódnak, kísérnek, gyümölcsöt hoznak, ünnepelnek”. Ferenc pápa erre hívta meg a magyar katolikusokat is két budapesti látogatásán.

Fotó (archív): Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 11-i számában jelent meg.