Ferenc pápa utolsó magyar szavai húsvét előestéjén a Vatikánban: „Isten hozott benneteket!”

A Vatikáni Rádió stúdiójának kedves vendége volt Lantos Krisztina, a Római Magyar Akadémia igazgatója, akivel húsvét keddjére tűztek ki egy nagy beszélgetést az Akadémia történetéről, eseményeiről és terveiről. A Gondviselés azonban Ferenc pápa halálával mindent felülírt, ám a tervezett riport helyett egy különleges találkozás élményét osztotta meg a hallgatókkal.

Nagyon különleges húsvétunk volt. Arra készültünk, hogy méltóképpen ünnepeljük meg, és úgy volt, hogy egyedül fogok maradni az akadémián. Egy magyar család látogatott el hozzánk, így velük és Törő András atyával, a Pápai Magyar Intézet rektorával együtt váratlanul megcsináltuk a „Hét templom” zarándoklatot. Másnap, nagyszombaton úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a vigíliára, de a magyar összetartás miatt megbeszéltük, hogy találkozunk a Vatikán belső kertjeiben Tomán Zoltán atyával, az Államtitkárság magyar ügyekért felelős tagjával és két magyar fiatalemberrel. Így aztán Zoltán atyával együtt szerettünk volna belépni a bazilikába. Mindnyájunkat érdekelt, hogy van Ferenc pápa. Zoltán atya váratlanul azt mondta, hogy „kérdezzétek meg Tőle”. Először azt hittük, viccel, de így folytatta: „Forduljatok meg, mert ott jön mögöttetek a Szentatya.” Ez egy nagyon különleges kegyelmi pillanat volt. Mi éppen a Szent Márta-ház előtt álltunk, hiszen ott vártunk Zoltán atyára a rektor úrral, Vincével és Dömével, a két magyar sráccal együtt. A Vatikán egyébként teljesen kihalt volt, még egy őrt sem láttunk, és egyszerre csak megjelent előttünk a Szentatya, akit a kerekesszékében toltak. Az imádság kapuján jött ki a bazilikából, és hazafelé tartott, az éppen vele szemben lévő Szent Márta-házba. Azt mondták, elpróbálták, hogyan tud feljutni a loggiára a másnapi Urbi et Orbi áldáshoz.

Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Néma csend volt, mi ott álltunk, és vártuk, hogy közeledjen a Szentatya. Egymásra néztünk, fel is merült bennünk, hogy csináljunk-e fotót, de hála Istennek, nem készítettünk: ez egy olyan csodálatos emlék maradt, ahogy egyre csak közeledett, és mi vártuk őt. Ő jött felénk, nem mi mentünk őhozzá. Hivatalos munka nélkül, csak úgy, egy váratlan találkozás, éppen nagyszombaton, az esti vigília szertartás előtt. A Szentatya cukrot vett elő a zsebéből, odaadta a fiúknak. Zoltán atya mondta neki, hogy Magyarországról jöttek ezek a családok, ők magyar hívek, mennek a szentmisére. A Szentatya pedig, ahogy szokta, azzal a barátságos hangjával azt mondta: „Isten hozta!” Mindig így köszönt nekem, amikor találkoztam vele, és úgy hallottam más magyaroktól is, hogy rögtön magyarra váltott. Kedvesen ránk mosolygott, látszott, hogy fáradt, intett, majd bement a Szent Márta-házba.

Mi csak ott álltunk, egy olyan csodálatos emlékkel, amiről még nem tudtuk, hogy örök emlék lesz számunkra, mert aztán két nap múlva „elment tőlünk”. Úgyhogy olyan ajándékot adott nekünk az utolsó pillanataiban, amitől az egész nagyszombati szertartás más értelmet nyert, és egy csodálatos benső nyugalom, várakozás töltött el. Úgy hiszem, egy kicsit meg is újultunk a hitünkben, hogy ilyen ajándékot kaptunk.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió Facebook-oldala

Magyar Kurír